Béla pere nem tartott nagyon sokáig. Az összeesküvésben, mely Viknyédy
elfogott levele folytán üldözés tárgya lett, nem lehetett ugyan a
részességet reá bizonyítani, azonban mint egy titkos politikai társaság
elnöke és mint a ki az utcai zendülésben tettleges részt vett Szanday
Elemér gróffal benső összeköttetésben levőnek találtatott, elitéltetett
s el is szállíttatott egy osztrák várba.
E helyen azonban nem sokáig volt. Mi ismét útközben találjuk őt. Maga
sem tudja, hova viszik, de gyanítja, hogy más hely jelöltetett ki
számára, a hol a rászabott büntetés idejét eltöltenie kell.
De nagy volt a csodálkozása, midőn egy göröngyös utcáju kis városka és
komor várfalak helyett egy nagy város zaján kocsikáztatták keresztül,
egy nagy palota előtt állt, s egy fényes aranyos előszobában állapodott
meg.
A tiszt, a ki hozta, s a tiszt, a ki fogadta, egy pár szót váltottak, s
az utóbbi egy ajtón keresztül eltünt. Csakhamar megjelent azonban s
ugyanazon az ajtón át egy szomszéd szobába bocsátotta be Bélát.
E szobában egy szálas, feketébe öltözött úr fogadta, kezében egy
irománycsomóval.
– Fiatal ember, hogy hivják önt?
– Csongor Bélának.
– Tudja-e, hogy hol van?
– Nem tudom.
– Ismer-e engemet?
– Nem ismerem.
– Sohasem is látott?
– Nem tudom.
– Mért nem tudja?
– Nem vagyok benne bizonyos.
– Mi hozza e tekintetben zavarba?
– Az arca – uraságod arca oly ismerős.
– Talán hasonlítok valakihez, a kit ön ismer?
– Valakihez, a kit én nem ismerek.
– Csakugyan úgy van. Hasonlítok valakihez. Maradjunk meg e mellett. Ön
tehát nem tudja, hol van, ehhez képest nem is tudhatja, miért van itt.
Az első nem fontos, az utóbbit meg fogja tudni. Önt nem mindig hivták
Csongor Bélának?
– Nem. Eredeti nevem Gerber Adalbert.
– Mért vette fel ön új nevét?
– Engem felvett egy új haza, én felvettem ez új hazát új nevem által.
– Nem lett volna-e ön ép az a fia e hazának, ha nem veszi is föl e
nevet?
– Kétségkivül, az lettem volna.
– És mért cserélte fel ön mégis apja nevét idegennel?
– Óh uram, a csatlós gazdája, a lovag is hölgye szineit veszi föl. A
minek az ember a szivét odaadta, azzal kérkedni is szeret. Nem elég
valaminek lenni, _látszani_ is kell annak! Ez csekély dolog nemzeteknél,
melyek gazdagok, nagyok és szabadok, s adhatnak másnak is a
fölöslegökből. De fiává lenni egy hazának, a mely szegény, kicsiny és
rab, nem titkos szerelemmel kell, hanem nyilván, példaképen. A ki kész
vagyok e hazáért mindenemet odaadni, exisztenciámat, életemet: ne adnám
atyámtól reám maradt nevemet, mikor belátom, hogy minden ily névvel e
hazának erkölcsi tőkéje, lételének föltétele, igazainak ereje
gyarapszik? Úgy érzem, hogy a kik szükség nélkül vonakodnak idegen
hangzásu nevöket ilyképen fölcserélni, csak félszivvel szeretik
boldogtalan hazájokat.
– Önnek ez érzelmeiben nem sokan osztoznak.
– Most, e sötét időben. Az emberek ilyet nagy meggyőződésből ritkábban
kezdenek. Ellenben példából, divatból igen könnyen megcselekesznek. Az
ilyen dolog azért sürübben fordul elő a szerencse napjaiban, mint a
szomorú időben.
– Végre is a név nem tesz ki semmit.
– Semmit, azt nem lehet mondani, semmi irányban sem. Mert ha a haza egy
nagy és hű fia neve bármely hangzásu is, azért az a hű és nagy fiú sem
kevésbbé hű, sem kevésbbé nagy nem lesz. Legfölebb a neve lesz
alkalmatlanabb a magyar ajknak, mintha jó magyar név volna. Hanem a
hazának nem csupa nagy fia van s ha hűtelen nincsen is, de százezrek
hűsége forgalmon kivül van, hogy úgy mondjam. Szóval, próbára nem kerül.
Mint polgárok a sokaságban élnek, mozognak és halnak el. Nevök csak a
fejfán kerül nagyobb nyilvánosság elé. E százezrek, e tömegek bélyege,
ismérve, minősítése az a név, a melyen egymást szólítják, egymásról
beszélnek, a mely szerint ismeretlenek, idegenek őket osztályozzák. Hogy
ne volna a hazafira nézve fontos és kivánatos dolog, hogy minden magyar
szívnek, minden magyar elmének, minden magyar léleknek az a név, melyre
– ha mondják – megfordul; melynek becsületét őrzi, szeplőtlenségét védi;
melynek leirásával magát kötelezi; melyet, ha kiválik a tömegből – a
közszeretetnek, a maradéknak örök emlékezetül átad, az a név jelölje és
hirdesse a fajt, mely szülte őt a maga dicsőségére, halhatatlansága
osztályosának. Nekem úgy tetszik, mert nagy nemzetek sorsa mutatja a
legnagyobbak mulandóságát is: nekem úgy tetszik, hogy minden egyes
ember, a ki idegen hangzásu nevét fölcseréli magyarral, e nemzet
fennállásának idejét egy-egy generációval megtoldotta. Gondolja meg az
érzést, melyet ez a tudat az embernek ád!
Az úr, a ki Bélát ekkép examinálta, mintha kissé elgondolkozott volna e
beszéden. Csakhamar azonban folytatta kérdéseit.
– Nem találja ön különösnek, hogy ezt a szokást más nemzetek körében nem
lehet így kifejlődve feltalálni?
– Különösnek épen nem, de jellemzőnek igen, jellemzőnek a magyar fajra
nézve, mely vonz, mint a mágnes. De csak a jó ércet vonzza, a vasat. Van
más becses érc is a világon, de ezzel a legbecsesebb tulajdonsággal nem
bír.
– És arra nem gondolt soha, hogy a névcserével vesztenie is lehetne?
– Mit?
– Először is régi hazáját.
– Hazát nem veszíthet az ember, ép oly kevéssé mint szülőt. A ki egyszer
a haza fogalmát felvette tudalmába, az ott meg is tartja mindhalálig, ha
szeretete tárgya lett a haza. Én Magyarországot tanultam meg szeretni
mint hazámat, más hazám nincsen.
– Jó, tehát más értéket.
– Semmiről sem tudok.
– Ime, itt van egy végrendelet másolata. A végrendelkező az ön régi
nevét viseli. Vagyonát a legnagyobb bolondnak hagyta. Itt van egy
beadvány az ön nevében is, mely szerint a hagyaték Gerber Adalbertet és
Idát illeti, mert a vagyon atyjuk vagyona volt.
Béla izgatottan hallgatta a beszélőt s egy pillantást vetett a
felmutatott okiratokra. A Viknyédy viszontagságaiban osztozott levél
volt az egyik, melyet nyilván Varhonyai juttatott e helyre, a másik
Ergerberger Flórián végrendelete volt, a mely Ernesztina kisasszony
kezéből került ide.
– De hiszen ezek felségfolyamodványok! – mond Béla meglepetve s kétkedve
tekintve arra az urra, a kivel beszélgetését folytatta.
– Azok!
– De hisz akkor én –
– Ön minden körülmények közt velem beszélget, nem tudja hol s nem tudja
kivel, ne engedje magát megzavarni, legyen tovább is oly őszinte, mint
eddig volt.
– De mégis –
– Semmi nem változott! – mond a magas termetű, feketébe öltözött úr. –
Ön mint Gerber Adalbert követelheti az örökséget, mint Csongor Béla
nehézségeket találhat.
– Oh istenem, hiszen itt, ebben a dologban szó sincs rólam. Itt csak
testvéremről lesz szó s reménylem, az a törvény útján hozzá is fog jutni
ahhoz, a mihez joga van.
– És ön?
– Ha régi nevemen volnék s a vagyonhoz e név megtartása volna kötve,
megtartanám régi nevemet s a vagyont, melylyel becses szolgálatokat
tehetnék a hazának. Ma meg van uj nevem és azt se vagyonért, se állásért
el nem cserélem.
– Itt van egy másik iromány. Alapszabályai a bolondok társaságának. E
társaságnak ön elnöke volt.
– Az voltam.
– Mi e társaság célja?
– Meg van az alapszabályok második szakaszában.
– «Második szakasz: a társaság célja Magyarország megmagyarosítása.» –
És semmi más célja nem volt?
– Nem volt.
– De hiszen ön e miatt van fogságban.
– Egyelőre még úgy látszik ez is bűn.
– És kik e társulat tagjai?
– Fiatal emberek, mint én.
– Nem tartja ön természetesnek, ha az emberek kétkednek abban, hogy
néhány fiatal ember józanul célul tűzhette ki magának azt a nagy munkát,
a mely itt körül irva van s ha ehhez képest gyanakodnak, gondolván, hogy
a társaságnak nyilván más titkos céljai is vannak.
– Természetesnek épen nem, de lehetőnek, mert természetesnek a föladatot
tartom, a melyet magunknak célul kitűztünk.
– És ma is komolyan gondol rá?
– Ma is!
– Miért nevezték magokat bolondoknak?
– Mert mindenki, a ki az eszmétől áthatva nincs, mint mi, könnyen
ábrándnak, bolondságnak tartja s e cím veszélytelen is.
– És egymásközt bolondoknak nevezték egymást?
– Csak tréfaképen.
– S ön volt nyilván mint elnök –
– A legnagyobb bolond.
– Lám, lám, mond a sugár termetü, fekete ruhás úr a jóságos mosoly egy
nemével, mily különösen talál ez a cím a – testamentom szavaival.
Béla megdöbbenve nézett a gazdájára s lassan mondá: Az igaz!
Azután egy neme az izgalomnak fogta el.
– Uram – így szólt – én valóban nem tudom e beszélgetés célját, nem is
merek magamnak a helyről, a hol vagyok, számot adni; de valamely különös
érzés fog el e pillanatban. Mi sokan vagyunk, egy új nemzedék tagjai, a
kik csöndesen készülünk egy küszöbön álló kor munkáira. Számot vetettünk
hazánk helyzetével és kiosztottuk a munkát. A lezajlott mult emberei még
itt vannak, övék leend a nagy föladat, hogy a hazát magának vissza
adják, nem haddal, nem erőszakkal, nem vérrel, nem vassal, a mely ismét
csak egy jövendő nemzedék jobbjainak és munkaerejének föláldozásával
volna lehetséges, hanem békés, méltányos egyezkedéssel, becsületes
alkuval. Ha ez meglesz, akkor az öregek lassan lassan elvonulnak és
nekünk adják át a tért. Kitünő tehetségek, nemes ambiciók, kincset érő
munkaerők nevelkednek a mi szerény körünkben, hogy az öregek
bölcseségére rátegyék fiatal erejöket s a mit azok alkottak, ők tovább
építsék s a nemzet és király találkozásából alkotott művet a nemzetnek
megifjítása, számban és vagyonban meggyarapítása, nemzeti irányban való
kifejlesztése által örök időknek átadják. Ezek a mi álmaink, ezek a mi
reményeink, ezek a bolondok bolondságai, melyek egy életen át köteleznek
bennünket. Ezt fogja közülünk képviselni az, a ki a kormány, az, a ki a
törvényhozás tagja lesz; tőlünk vesz parancsot a tudós, a tanár, a ki
közülünk kikerül és a bolondok társaságának tagjai működni fognak a
társadalom minden rétegében és egymásnak számot adnak működésük
eredményéről. E társaságnak, hogy vérnél és vasnál jobban hódítson,
becsesebb diadalokkal emelje fel a nemzetet, ma már csak a fejedelem és
nép őszinte békekötésére van szüksége és arra, hogy vagyont teremtsen
magának. Ha az elsőt elvégezik a bölcsek, a második játék lesz a
«bolondoknak». Csak békét, csak békét, csak békét!
– Békét! A mit összeesküvésekkel tesznek lehetetlenné!
– Mihelyest szabadság van, nincs összeesküvés. A kit nem kötöznek meg,
az nem kapálózik. A ki szabadon beszélhet, az nem gondolkozik titkon. A
ki fogva nincs, nem gondol szökésre és a kinek megadják jogait, annak
nincs arra szüksége, hogy visszalopni akarja azokat. A szabadság, a
hűség, a jólét, a béke! És a nemzeti dicsőség, az örök élet.
És Béla térdre ereszkedett.
– Fiatal ember – mond a sugár termetű fekete ruhás úr, – rövid időközben
ugyanazokat hallom attól, a kit nemzete a haza bölcsének mond s attól, a
kit társai a legnagyobb bolondnak neveznek. Keljen fel. Ön szabad.
Menjen haza, gyüjtse össze társait és munkáljanak a nemzet jóvoltán.
Istentől remélem, rövid időn a nemzet is elmondja magáról, hogy szabad.
A végrendelet végrehajtása e végrendelet értelmében fog teljesíttetni. A
vagyonról a legnagyobb bolond fog rendelkezni. Isten önnel…
Béla kábultan hagyta el a fényes szobát.
Másnap elláttatott a szükségesekkel, harmadnapra otthon volt, Ida és
Viknyédy karjai közt.