Pipiske a katasztrófából, melybe a viszonyok sodorták volt, egy súlyos
betegségen át gázolt vissza az életbe. Viknyédy, a ki a Duna hullámaiból
kimentette, hiven virrasztott a szerencsétlen leány betegsége felett s
ünnepet ült, midőn a veszedelem lemult róla. Bár maga sem volt a kis
korcsmában, a szerelem leleményessé tette s gyöngéd udvarlásával
kellemessé, sőt édessé tudta tenni Pipiske rekonvaleszcenciája napjait.
A tél enyhén kezdődött. A Rákos ligete bokrainak védelme alatt kiváncsi
virágocskák első álmukból felébredve kidugták fejöket. Viknyédy a
kiváncsiakat fölkereste s csokorba kötözte. S egyszer, mikor nem talált
ilyen virágot, csak apró csipkés füveket szedegetett, s ezekkel kötötte
bokrétába egy meghervadt szegfűcsokrocskát. Pipiske, mikor ezt átvette,
mélyen elpirult, Viknyédy pedig a pirulásért hálából megcsókolta a szép
lány kezét.
Ez mind a rákosuti korcsmaházban történt, a hol Pipiske egy kis szobát
kapott, Viknyédy pedig egy másik szobában egy zugot. De milyen királyi
idő volt az ennek az ép lelkű fiatal embernek! Úgy tetszett neki, hogy
most éli fiatalsága aranyos napjait.
Igy találta őket Béla, mikor fogságából hazatért. Roppant ölelésekkel,
roppant sok csókkal fogadták őt, hanem beszélni nem tudtak. Mintha
valami megmondani valójok lett volna, a mit azonban nem mertek
megmondani. Szerencsére Bélának nagy gondja volt, a mely miatt csakhamar
el is hagyta őket. Hogy mi, azt nem mondotta meg.
Mi tudjuk. Atyját akarta fölkeresni, fölhozni a napvilágra, az életre,
gyermekei közé. Tudta is már a módját, hogy hogyan. Eszébe jutott a
hangyák országútja a falon, s eszébe jutott a hangyás ember az
Olzingerből. Az Olzinger korcsmájabeli hangyák az ő apja hangyái. Ott
van a kulcsa annak, hogy miképen férjen szerencsétlen atyjához. Odament
tehát s napokig leste, várta, míg a hangyabarát végre megjelent,
megkopogtatta a földet. Az apró fekete sereg kitódult a lyukakból,
emberünk sót hintett nekik, meg cukrot, aztán valamely fehér
lisztfélével beporozta a kicsi postásokat.
Igen, ez a jel arra, hogy valami átadni való van, a hangyás ember ott
lenn a föld alatt megjelen egy bizonyos helyen s átveszi, a mit adnak
neki.
Béla benső izgalommal tette jobbját a hangyakedvelő vállára.
– Uram, csak ketten vagyunk itt, lehet önnel beszélni bizalmasan, vagy
máshova menjünk?
– Mit akar ön? – feleli a másik elhárítólag. – Nekem nincs önnel mit
beszélnem.
– Nyugodjék meg, nem vagyok rendőr.
A hangyás felugrott.
– Ön láthatja – folytatá Béla, – hogy ismerem önt; de ismétlem, tőlem
nincs oka tartani. Én egy szolgálatot kérek öntől.
A hangyás visszaült helyére.
– Hogy teljesen nyugodt legyen, megmondhatom önnek, hogy tudom, mért van
itt, tudom, mi célból idézte ki s mi végre hintette be hangyáit. Én
voltam oda lenn! Láttam azt a hangyabolyt, jártam a helyiségekben, a
hova önök a holmit szállítják. De ha önöknek vesztét akarnám, akkor nem
jöttem volna egyedül ide, hanem emberekkel, a kik önt elfognák.
– Mit akar hát tőlem?
– Hirt arról az öregről, a ki oda lent van.
– Mit akar vele?
– Fel akarom hozni a napvilágra.
A tolvaj megrázta fejét.
– Nincs önnek arra hatalma.
– Van!
– Szeretném ismerni.
– Fia vagyok e boldogtalannak! – mondja Béla, ki már alig tudta magát az
ideges sirástól megtartóztatni s egy pillanatra az asztalra borult, hogy
magához térjen. Azután folytatá:
– Fia vagyok, rég elvesztettem szegényt, most jöttem nyomára! Senki sem
született oly megátalkodottnak, hogy ez a dolog szívéhez ne férkőzzék,
ön sem, és ön ma, mikor átadni valója lesz az öregnek, elvisz magával
engem hozzá.
– Az lehetetlen.
– Kényszeríteni fogom.
– Nem lehetséges.
– Nyomukra viszem a rendőrséget!
– Gyermekség! ön jót kér tőlem és fenyeget!
– Igaz, bocsásson meg, de úgy fel vagyok indulva –
– Látom, azért hallgasson rám. Én már hetek óta nem voltam oda lent, de
ma csakugyan én is lemegyek, de nem egyedül. Ha ön fenyegetésével arra
kényszerít bennünket, hogy magunkkal vigyük, mi igen szivesen levisszük,
de – ön onnan nem fog többé visszajönni!
– Oh gonoszság! Ez nem jutott eszembe!
– Gondoljon ki mást. Én, ha lehet, szivesen teszek önnek valamely
szolgálatot. Gondoljon ki mást.
– De mit! Istenem, de mit?
– Irjon az öregnek levelet.
– Átadja neki?
– Átadom.
– Ha a szívembe látna, bizonyosan átadná!
– Csak tolvaj vagyok, de azért ember vagyok. Át fogom adni, át fogom
adni az ön levelét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap ugyanott találkozott a két ember.
Béla kinos nyugtalansággal foglalt mellette helyet.
A tolvaj zsebébe nyult s odaadta a fiatal embernek – saját levelét.
– Hogyan – mond Béla, – hisz ez az én levelem!
– Az!
– Nos? Ön nem adta át?
– Nem adtam át.
– Mért nem adta át?
– Nem lehetett.
– Ön nem volt odalenn?
– Ott voltam.
– Beszéljen az ég szerelmére! Társai eltiltották? Nem volt alkalma? Vagy
mást gondolt? Szóljon, mondja.
– Egyik sem ebből.
– Hát mi, beszéljen, kérem.
– Az öreg – meghalt.
– Meghalt! s Béla rémülten felállott. Azután két kezét a tolvaj vállára
tette.
– Ember, te megcsalsz engemet! – kiáltá fojtott hangon.
A tolvaj megfogta acélos kézzel Béla két kezét s levette válláról. Aztán
maga is felállt s így szólt:
– Az isten elvette vagyonomat, elvette feleségemet, elvette gyermekemet
és nyomorra vetett, a nyomor a bűnre vitt. Százszorozódjék meg nyomorom
és bűnöm, ha eszembe jut valaha, hogy egy szerető gyermek szívével
gyötrelmes játékot üzzek. Ott van eltemetve a hangyabolyban, a melyet
őrizett…
Béla, kinek e szókra a szemei megteltek könynyel, megrázta a tolvaj
kezét s fuldokolva mondá:
– Hiszek önnek, köszönöm!
S ezzel kitántorgott Olzinger vendéglőjéből.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tavasz felé járt az idő, a nap ragyogott, a kedélyek ragyogtak, a
természet ébredett, a szabadság ideje hasadni kezdett, az ajkon dal, a
szemekben kedv, a kitárt ablakon nyiló virág, az utcákon hangos nép:
élet, pezsgés, tarkaság volt mindenütt…
Hát még abban a szobában, a hol egy párocska szerelmesen egymáshoz
simulva hallgatja az utcák zsongását…
Hát még abban a kocsiban, a mely az utcán tovarobog s tova szállit egy
másik párt, a mely saját szíve dobogásától nem hallja az utczák zaját.
És a párt, a mely a szobában enyeleg, a csengetyű éles szava zavarja
meg.
A kis szőke fejű asszonyka felugrik és kisiet beereszteni, a ki kopog.
Istenem nemcsak az ajtón, a szívén is beereszti, olyan boldog.
De bezzeg eláll a szive, mikor előtte állanak a jövevények: Pipiske egy
szép barna úr karján.
– Nini Pipiske kisasszony!
– Nini, Klemmi kisasszony!
– Én Celesztin urat keresem!
– Itthon van ő is.
– Hogyan, ő!
– Igen, a férjem!
– Jesszus! Ez meg Viknyédy Géza, a vőlegényem.
A sok felkiáltásra Celesztin úr is kijött.
Hogy hogyan borultak egymásra, hogy sírtak, hogy nevettek, hogy csüggtek
most egymás ajkán, most egymás nyakán, mind a négyen, a kik
viszontagságaikért boldogsággal jutalmaztattak: azt már minek mondanám
hosszasan tovább?
Itt, a hol boldogságban uszva hagyhatom őket, legkönnyebben bucsuzom el
tőlök örökre s azt hiszem olvasóim, közül is mindazok, a kik – mint én –
megszerették történetem ez igénytelen alakjait…
… S így vége van a történetemnek. De ha az ajk elhallgat is, a munka meg
nem áll. A fiatal munkás nemzedék ideje elérkezett, itt van. Isten
áldása legyen szándékjokon, siker a lábuk nyomában, hogy éljen és
virágozzék a nemzet s szüljön magának megszámlálhatatlan időkön által új
meg új nemzedéket, áldozni az igaz oltáron, az ő oltárukon!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: E regény eredetileg a «Budapesti Hirlap» 1881-iki
évfolyamában jelent meg.]