A gróf pedig halkan, hangtalanul beszélni kezdett Bélának, s a mint
beszélt, véres lett tőle az ajka.
– Köszönöm, hogy eljött. Igen nagyon vágyódtam kegyed után. Talán már
hallotta a történteket. Magam sem tudom, hogyan fejlődött a dolog, de
jól van, hogy így van. Oh kedves barátom! Milyen különös egy lény az
ember. Mikor békén vagyunk, nem is sejtjük, mily elemek, mily félelmes
elemek nyugalma az, a mely bennünk táboroz. Hanem ha az elemek
felbőszülnek, ha kitörnek csatázni: hogy vonaglik a szív! Hogy kínlódik
a lélek! Hogy törik össze a test, a mely a béke óráiban élvezetek
eszköze és anyaga volt és hogy hányódik az elme nyomorult sajkája
tehetetlenül az elemek viharában ide s tova! Minek nem képzeli magát az
ember! Mily szerepekre vállalkozik oktondi s hiú elbizakodásában! Bíró
lesz, hóhér lesz, s ha itélt, visszahull a fejére a maga itélete s
összetöri. Jaj be borzasztó az élet, ha erői összecsapnak az ember feje
fölött! Teljes életemben nem tanultam annyit, mint életem ez utolsó
napjaiban. Öntől kivánkoztam elbúcsúzni. Oh, hogy a világ osztályokba
sorozza az embereket, az osztály osztályt keres és az ember az osztályok
miatt oly gyakran nem találja meg az embert. Ha egy kegyes végzet minket
korábban összehoz, tán minden máskép lett volna. Itt van, itt, minden
itt van a szívben. A haza is, meg a szerelem is. Későn találtam meg mind
a kettőt, furfangos buvó helyében. Jól el volt rejtve mindenik. Magam
sem tudtam, hogy ott van. Szeretni kell tudni! Ez az igazi, ezen túl
semmit sem ér minden! Szeretni a hazát, szeretni a barátot, szeretni a
leányt, szeretni az életet, szeretni mindent! Most már késő! Csak önnek
akartam elmondani, hogy minden világos lett már előttem. Most már
mindent tudok, mindent értek, semmiben sem kételkedem. De jaj, milyen
borzasztó árt fizettem ezért az okulásért! – és e szóknál jobban magához
szorította a fiatal embert… Ez a kis tudás, ez a kis világosság
egyszerre ment be szívembe a halállal!… De ez még a kisebb!… Oh Pipiske,
Pipiske!… Azt is én öltem meg, az is ezért esett el borzasztó áldozatul.
– Gróf úr, az istenért, mit beszél! – mond Béla s izgatottan ölelte át a
fiatal embert, ki lassan fölemelkedett volt s most hanyatlani kezdett. A
gróf viszont megragadta Béla kezét és folytatá.
– Szerettem őt! Magam sem tudtam, hogy szeretem, de most már látom, hogy
a vak szenvedély, melyről nem akartam tudomást venni, az hajtott pokoli
munkámban. Én kergettem a rettenetes halálba, én pusztítottam őt el a
világról!
– Testvérem volt, – mond Béla s szemei könybe borulnak.
– Testvéred! Testvéred! – ismétli a gróf. – Hát mit vétettünk mi ketten
egymásnak, hogy egymáson kell ilyen nyomorultakká lennünk!
– Csendesedjék gróf, ne kinozza magát, hiszen Pipiske él!
– Él!
– Pipiske él! Egy kétségbeesett pillanatában a Dunába vetette magát, de
szerencsére kimentettük.
A gróf eltakarta patakzó szemeit. Aztán vánkosa alól egy véres
papirdarabot vett ki és ajakához vitte. Hosszan feküdt így, becsukott
szemmel, csak jobbjával kereste Béla kezét, s mikor megtalálta, szorosan
megfogta s nem is eresztette el mindjárt. Két ajakán lélekzete véres
lerakodása ült. Melle nehezen pihegett. Sebe sajogni kezdett, s a gróf
mintha azt érezte volna, hogy felszakadt s vére csergedeznék le mellén.
Végre felnyitá két szemét s rá vetette Bélára. Mintha foszforfény égett
volna a szemében.
– Engemet már nem fogtok kimenteni a Dunából!…
Béla az ágy előtt féltérdre ereszkedett, hogy közelebb legyen a
beteghez.
– Ne adjon ily gondolatoknak helyet.
– Csöndesen. Jól van, – mond a gróf. – Érzem, hogy lázam emelkedik.
Hagyjon most el. Világos észszel akarok öntől búcsút venni s nem akarom,
hogy a mit lázamban beszélni fogok, ön hallgassa. Ön megértené s nem
engedem meg, hogy annak az emlékét is rólam magával vigye.
– De ha már igy beszél gróf, hogy kivánhatja tőlem, ha szeret, hogy
ebben az órában elhagyjam?
– Épen azért, mert szeretem. Oh ne gondolja, hogy el leszek hagyva. Itt
van rendelkezésemre az egész orvosi fakultás. Ezek ápolni fognak, a míg
az életnek csak egy kis szikrája is lesz bennem. Isten önnel!
Testvérének ne beszéljen rólam. Ő megbocsátott, isten önnel!
Béla lehajolt, megcsókolta őt. A gróf ölelve tartotta barátját egy
darabig, aztán eleresztette s fejét a falnak fordította.
Béla zokogva tántorodott ki a szobából. Percekig tartott, míg annyira
rendbe szedte magát, hogy távozhatott.
A kapuban egy ismeretlen ember szólítá meg.
– Ön Csongor Béla ügyvéd-segéd úr?
– Az vagyok.
– Kövessen, ön foglyom.
Béla a rendőrrel kocsiba ült, a rendőrségre, onnan kaszárnyába s onnan
tovább vitetett.
Az orvosok pedig, mikor Elemér szobájába visszatértek, a grófot erős
lázban találták.
Kétszer huszonnégy óráig tartott még a fiatal ember gyötrelmes láza,
aztán vége lett.
Impozáns, tüntetéses gyászmenet kisérte őt ki örök nyugalma helyére, a
kerepesi ut melletti temetőbe.
A kegyeletes ifjúság pedig minden esztendőben fölkeresi halottak napján
a fiatal martyr sirját, megkoszoruzza és hazafias beszédet tart a
jövendő ifjainak buzdítására.