Nyolcan ülének ezúttal együtt egy középszerűen bútorozott elég
terjedelmes pince-szobában. A nyolc közül egyiknek volt lakása e szoba.
Egy ágy, egy szekrény, egy jó nagy asztal, egy másik kisebb asztal, egy
állvány, megrakva könyvekkel, diván, töltött székek és nádszékek: ez
volt a szobában nagyobb gond és rend nélkül elhelyezve.
A nyolc fiatal ember, ki itt, ki ott ült, nagyobb része a nagy asztal
körül, Csongor Béla az asztalfőn mint elnök, tőle balkézről egy jegyző,
vele szemben a pap, az asztal körül többen, kiket a kávéforrásból
ismerünk. A kis asztalon thea-készülék volt elhelyezve, mindennel
fölszerelve, csak a spirituszt kellett alája gyújtani.
Pipa és szivar nem hiányzott az asztalokról.
Az egyik szögletben egy pléhkályhában égett a tűz dübörögve. A falak nem
voltak kifogástalanok, a padló szintén mutatott hiányokat. Az ajtó egy
folyosóra nyilt, melyből lépcső szolgált az udvarra. Az ajtó előtt a
padlóba belül a szobában egy négyszögletes erős vaslemez volt illesztve,
maradványa tán olyan időnek, midőn ezt a helyiséget más célra
használták. A szoba két ablaka az utcára nyilt, de vasrácscsal és
vastáblákkal volt ellátva, melyek ezúttal gondosan be voltak rakva.
A fiatal emberek társasága, mely magát a «Bolondok társaságá»-nak
veszélytelen címével tisztelte meg, heti ülését ezúttal e szobában
tartotta. Midőn mi átlépjük küszöbjüket, a tanácskozás előkészítésén túl
vannak, s épen tárgyuk fölvételéhez látnak.
– Napirendünk mai tárgya, – szól az elnök, – általános nézetek a
társaság föladatai körül s különösen működése megkezdésének és
folytatásának voltaképeni mezeje. Két nézet harcol itt egymás ellen, s
minthogy eljárásunk sikere az egységes munkát legjobban megkívánja, a
két nézet közül az egyiket győztessé kell tennünk, s magunkat alája
rendelnünk annak, a melyiket többséggel helyesebbnek nyilvánítunk. A
társaság két jeles tagja tehát utolsó határozatunkhoz képest ma elejbénk
fogja terjeszteni a munkálatokat, a melyek tanácskozásunkhoz az anyagot
adják. Az egyik munkálat azt a nézetet vitatja, hogy az ország különféle
nemzetiségeinek megmagyarosítása az első teendő, s hogy működésünk első
és közvetlen mezeje ez. A másik munkálat azt bizonyítja, hogy az ország
tökéletes megmagyarosításának nagy művét nem az idegen ajkú
nemzetiségeken, hanem magán a magyaron kell kezdeni. Világos, hogy
bármelyik itéltessék is helyesnek a két nézet közül, mindenik más-más
eszközöket, más-más intézkedéseket teszen szükségessé. Kivánatos tehát,
hogy e dolog körül tisztába jöjjünk, hogy munkánk sikere biztosabb
legyen. Felszólítom ennélfogva először is Szombathelyi István társunkat
nézeteinek előadására.
A felszólított fiatal ember feláll. – Tisztelt társaság, – így kezd
szólni, – midőn abban a megtisztelő megbizásban részesültem, hogy e
nagyfontosságú tárgyban egyik előadói tisztre meghivattam,
kötelességemmé lett az elejbém tett kérdés minden oldalának bő és alapos
megfontolása. Ebbeli lelkiismeretes munkám folytán arra a meggyőződésre
jutottam, hogy a két felfogást, a mely itt harcban van, nem szabad, sőt
nem is lehet ily merev szembeállítás által egymástól teljesen
elválasztani. Hiszen feladatunk kiválóképen a gyakorlati életet teszi
működésünk terévé s a gyakorlati élet, ha nem mindig zárja is ki, de
csak ritkán mutatja tanácsosnak egyes elveknek tiszta, keverék nélküli
alkalmazását. Alku és megszorítás tárgya lesz ott hamar minden, a hol az
ember az élet nehézségeivel kénytelen számolni s gyakorlati eredményeket
kiván munkája után. A társadalom különféleségei ugyanazon elvnek más-más
alkalmazását parancsolják, s az ország ethnografikus helyzete nem
egyedül szabja elejbénk az alkalmazás módjait. Semmi sem volna könnyebb,
mint egy hasonlattal a vegyészet teréről minden kétségen kívülivé tennem
az eljárásnak azt a módját, melyet ajánlani és képviselni van
szerencsém. Mert hiszen, ha valamely folyadékot valamely színre festeni
akarunk, nem-e a festőanyagnak intenziv erejétől függ munkánk jobb
sikere? Egy csepp kitünő festőanyag tízszer annyi vizet megfest, mint
tíz csepp gyengébb erejű anyag. Magától kinálkozik tehát a belátásra az,
hogy, ha Magyarországot nemzetiségünk szinére akarjuk festeni, saját
nemzetiségünk festő erejét és hogy tárgyamnak megfelelő s nem képleges
szót használjak, azonosító képességét a lehetőségig fokozzuk. E
nemzetiség erkölcsi, intellektuális és anyagi érdekeinek kell tehát
predominálni ama nemzeti hatalom intézkedéseiben, mely e haza sorsát
kezébe veszi. A történet, a meddig csak visszavihető irott és
hagyománybeli források nyomán, azt tanítja, hogy e téreken államalkotó
szervezetet csak a magyar nemzet volt képes tartósan alkotni. Semmi más
fajnak rendezett állami életet fentartania itt nem sikerült. Minden
barátja tehát a rendezett és biztos államéletnek józanul pártolni
kénytelen az itt egyedül életképesnek bizonyult _magyar_ állameszmét.
Ebből logikailag folyik, hogy csatlakoznia kell a magyar nemzeti
törekvésekhez, csatlakoznia az irányhoz, mely számításait a magyar fajra
fekteti. A ki ezt ignorálja, vagy épen elnyomni oktalan, azt mesterséges
hatalom ideig-óráig fentarthatja, de viszonyok természetes folyományai
hovahamarább porba döntik. Ha tehát, a mi bizonyos és csak rövid idő
kérdése, újra eljön e nemzet szabadságának napja, a nemzeti kormány a
béke, a biztosság, az erkölcs és a józan politikai számítás érdekében
egyaránt csak arra irányozhatja figyelmét, tevékenysége céljául csak és
kizárólag csak azt tűzheti ki, hogy a magyar elem, a magyar faj
mindennemű érdekei fölemeltessenek. Felfokoztatván e faj szellemi és
anyagi ereje, minden további következmény önmagától fog beállani. A
magyar városok gazdagságban és kulturában emelkedvén, fölöslegük mint a
gőzkazánban a feszülő elem, rést fog keresni és szét fog áradni e
hazában egyfelől; másfelől mint példa és tekintély hódítani fog a
szellemekben. Vágyak, ambiciók forrása lesz a vezérlő elemnek ilyetén
tündöklése s ellenállhatlanul fog vonzani. A lélek, az erő, az anyagi s
a szellemi hatalom: ezek lesznek hódító katonái ez iránynak; a hír jár
előttük s utánuk és az erkölcsi hatás rövid idő alatt nagyobb munkát fog
végezni az elkapott kedélyekben, mint akármely rendelet és erőszakos
intézkedés, a minek a jelen időben is intő példáit látjuk.
És itt van helyén áttérnem arra a pontra, a hol a két rendszer
találkozik. Mert ha nagy eredményt csakis attól a módszertől várok, ha a
magyar faj emelését tesszük politikánk vezérlő elvévé, mégis vannak a
harctérnek pontjai, a hol a másik módszert nem szabad elhanyagolni, de
sőt a hol abban minden mulasztás pótolhatlan veszteséggel járna.
Ilyen pont mindenekfelett a polyglott főváros, első gondja egy modern
államnak. A fővárossal szemben haladéktalanul mindent eszközt meg kell
ragadnia a nemzeti kormánynak lakosainak megmagyarosítására s minden
eszközt _egyszerre_. Ha már nem oly szerencsés ez ország, hogy
nemzetiségére nézve egy teljesen magyar fővárosa legyen s nagy nemzeti
céljainak elérésére nemcsak, hogy nélkülözi ezt a megmérhetlen hatású
tényezőt, de sőt meglévő erőinek egy részét, épen ennek a fővárosnak
megmagyarosítása veszi igénybe: akkor ez csak arra ok, hogy szemben a
fővárossal e téren a legerélyesebb munkára sarkaljon bennünket. Az
államnak kötelessége kezét tenni az iskolákra, templomokra, szinházakra
s a törvénykezésre. Imádkozni, tanulni, mulatni s igazságot keresni
nyilvánosan csak magyarul lehessen. És ha minden próba kimerülte után az
ország fővárosának minden rétegét ötven év alatt a magyarság át nem
hatotta, akkor a magyar nemzetre az a roppant és keserű feladat vár,
hogy egy második és pedig tősgyökeres magyar fővárost teremtsen az
országnak, mely bizonyos tekintetben csak gyenge versenytársa lesz a
kereskedelmi Pestnek, de mint a magyar kormány, az országgyűlés, az
egyetemek, a főbíróságok, tudós társaságok és irodalom székhelye, a
magyar nemzeti kulturának fészke és tűzhelye leszen s teljesíti a
feladatot, a melyre a főváros a nemzeti életben hivatva van.
De ez eshetőség be nem fog állani.
Egy szebb jövő szózata hallik máris a tovazúgó idő szárnyainak
verődésében. A most fennálló, a történelem tanulságait megtagadó s azért
természettelen helyzet, mint a csúcsára állított pyramis saját terhétől
talpra fordul s eltemeti azokat, kik a súly törvényeivel ellenkező
állásában gyenge vállukkal támogatják. A mi időnk közelg, reményeink,
terveink, kötelességeink teljesítésének hajnala már a hegyek mögött
várja hasadását! Ajánlom a tisztelt társaságnak a fővárosra nézve
ellenfelem tervét, az ország többi részeire nézve az általam
indítványozott módszer elfogadását.
A mint a szónokló fiatal ember társai éljenzése közben leült s a
szobában csend lett, a társaság megdöbbenve kezdett figyelni. Tompa
kiabálás, futó emberek nehéz lépteinek zaja hallatszott le az utcáról a
szobába.
– Talán tűz van! – mond Csongor Béla s fölemelkedik székéről.
A társaság indulna kifelé, midőn az ajtó feltárul s a házmester ijedt
arca jelen meg a nyiláson.
– Kérem urak, a belvárosban forradalom van, lövöldöznek, tessék haza
menni, becsukom a kaput.
A fiatal emberek összenéztek, kalapjuk után nyúltak s indultak a
házmester nyomában.
Hárman maradtak vissza: Csongor Béla, Virág Bence és Gyalóky Béni, a
szoba lakója. Bezárkóztak barátságos beszélgetésre és vacsorára.
A belvárosi forradalom csak kevéssé érdekelte őket. Alapszabályaik egyik
pontja volt, hogy erőszakos mozgalomban részt nem vesznek; a ki pedig
ilyenkor a tömegben találtatik, attól se a golyó, se a katona nem kérdi,
mi szándékkal van ott. Jobbnak látták egymás társaságában tölteni az
estét s ha kell az éjszakát.
Üldögéltek, beszélgettek, theáztak és falatoztak tehát, a midőn
egyszerre halk kopogás vonta magára figyelmöket.
Összenéztek, mintegy egymástól kérdezve, mi ez?
Se az ajtó, se az ablak nem volt, a min kopogtattak. Nem is rendes
kopogás volt, inkább szabálytalan kotomozás.
– Úgy látszik, – mond tréfásan az egyik, – a forradalom nem is annyira a
belvárosban, mint inkább a föld alatt van!
– És csakugyan, mintha onnan, az ajtó előtti vaslemez alul jönne! – mond
Béla.
– Mi van az alatt a fedő alatt? – kérdi Bence.
– Biz én alig tudom, pince, csatorna, vagy legalkalmasabban vízfogó, –
mond a szoba gazdája. – Én bizony még soha csak meg se néztem!
– Alkalmasint megszorult patkányok lesznek.
– Bajosan, mert különben máskor is kellett volna már jelentkezniök.
– Az is igaz. Hallgassuk csak! mintha ütések volnának! Valamely szomszéd
pincében dolgoznak talán.
– Végre megnézhetjük, – mond Béni, a gazda; – csak a pléhszedőt kell
fölemelnünk!
– Próbáljuk meg, – mond egyszerre a másik kettő s a három fiatal ember
csakugyan neki áll feszegetni a vaslemezt.
Nem kis munka volt megmozdítani s kiemelni a berozsdásodott vasat, de a
mint el volt távolítva, az ütések csakugyan világosabban hangzottak.
Béla kezébe vette a lámpást s belevilágított az üregbe, mely egy nem
épen tágas vízfogó volt, mintegy bokáig érő vízmennyiséggel a fenekén.
De a zaj hirtelen megszünt. Csend és nyugalom volt az üregben, a víz
tükre is teljesen zavartalan volt s mutatta, hogy benne se patkány, se
más lény ezúttal nem gázolt.
A házigazda letérdelt a földre s az üreg fölé hajolva, kissé
beeresztette a fejét.
– Hejhó! – kiáltá, – ki az?
Senki sem felelt. Csendesség lett az üregben s a fiatal emberek is némán
hallgatóztak egy darabig.
– Valakinek vagy valaminek pedig kell itt lennie, – mond végre Béla, –
mert zaját tisztán hallottuk.
– Megesik, hogy tolvajok, a kiket merész vállalatukban megzavartunk.
– Olyan bolond tolvaj aligha van Pesten, a ki ennyi fáradsággal ide
jöjjön lopni!
Ez a beszélgetés suttogva folyt s most ismét félbeszakadt egy kis zaj,
valamely törmelék hullása miatt, mely a víz tükrén is karikákat hajtott.
– Csendesen, – mond Béla súgva, – látogatónk ismét jelentkezik, – s
hátrább vitte a lámpát az üreg nyilásától.
A mint a három fiatal ember lélekzetfojtva hallgatózott, szemmel tartván
a homályba borult nyílást, a zaj élénkebb lett, tompa ütések vegyültek
bele és a törmelék szaporábban hullott a vízbe.
– Valaki falat bont, – susogja Béni, – várjuk be, mi lesz a dologból.
E pillanatban élénk robaj és nagy locsogás támad az üregben. Béla
hirtelen eloltja a lámpát s kezébe veszi a gyujtótartót, hogy a
szükséges pillanatban ismét világot gyújthasson.
A vízfogóból olyan zaj hallik, mint mikor valaki egy szűk nyíláson nagy
ügygyel-bajjal keresztül bújik: ruhája surlódásának a zaja. Ezt lábak
tapicskálása vízben, tapogatózás és szuszogás követi.
Fiatal embereink egymást sem látták a sötétben s izgatottan várták a
világosságot. Addig is fülhegyezve lesték a zajt s abból iparkodtak
magoknak itéletet formálni a titkos földalatti látogatás mivoltáról.
Tisztán lehetett egy lény erős lélekzését hallani, úgyszintén az üreg
nyílása körül kezek tapogatózását, míg a lábak zaja csak csobogás volt.
Világos, a földalatti vándor megtalálta a nyílást, feje már a szobában
van.
E pillanatban Béla meghúzta sercegve a gyújtót s a szoba világos lett.
A három fiatal ember álmélkodva látja egy tüskés szakállú fiatal ember
fejét a nyíláson. Paraszt ruhája tele maszattal, keze, arca, haja
piszoktól, pókhálótól éktelen, félkezében egy törött ágyláb, szerszámnak
vagy fegyvernek: a mint a dolga fordul.
– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi a három fiatal ember egyszerre.
– Hol vagyok? – kérdi viszont a csodálatos jövevény fáradtan körülnézve.
– Mit keressz? Hol jársz a föld alatt, mi a szándokod? – kérdi újra
Béni. – Nálam vagy a lakásomon, ha rossz szándékkal nem jössz és
tisztességes ember vagy, akkor biztos helyen is vagy. Mi a neved?
A jövevény hallgatott, mintegy tanácsba szállva magával, aztán fölnézett
a fiatalokra, egyikre a másik után s így szólt:
– Tisztességes ember vagyok, semmi rossz szándékom nincsen, többet nem
mondhatok hazugság nélkül. Bajban vagyok, ha önök nem segítenek rajtam,
nincs más módom, mint újra a föld alá bújni, más kijárót keresni, vagy
ott veszni el ebben a borzasztó útvesztőben, melyben már nem tudom, hány
napja bolyongok.
A fiatal emberek összenéztek. Ez a paraszt nem paraszt.
– Honnan jöszsz, mint kerültél a föld alá?
– Kérem önöket, ne faggassanak kérdésekkel. Szerencsétlen ember vagyok,
ki szeretnék rettentő helyzetemből szabadulni: azt kell csak tudnom,
kiknek a kezébe adott a sorsom. Ha ellenségeim, üssenek agyon vagy
ereszszenek tovább; ha pedig van egy szerencsétlen ember iránt
szánakozás a szívökben, mentsenek ki.
– Mi senkinek sem vagyunk ellenségei. Ha ön tolvaj vagy gyilkos, akkor
tőlünk segítséget ne várjon, ha csak szerencsétlen, a ki a segítő kezet
megérdemli, akkor jó sorsa hozta közibénk.
E szavakra, melyeket Béla mondott, a jövevény belekapaszkodott a nyílás
széleibe, egyet rúgott magán s a szobában termett. Ruhája, csizmája,
mindene egy csatakos volt és undok bűzzel töltötte el a levegőt.
– Kérek egy ital vizet, kérek egy falat ételt, kérek az isten irgalmáért
valamely ruhát. Ha megszabadulok, mindent gazdagon meghálálhatok.
Börtönből szöktem meg, menekült vagyok, tegyék velem, a mi a szívökre
fér.
És Viknyédy, mert ő volt, a fiatal emberek kérdéseire elmondta merész
szökését. A fiatalok theát és enni valót adtak neki, ő pedig lehányta
magáról a piszkos ruhát s beledobálta a vízfogó verembe, mely még nyitva
volt. A házigazda ellátta őt friss ruhával, mert hisz egy darab a
régiből nem volt rajta száraz.
– Tessék, – mondá vetkőzés közben, – át vagyok ázva bőrig. Itt van ni, –
s egy rongyos viaszkos vászonba takart csomagot vett ki kebléből, – az
én egyik jótevőm, a halott pap hagyatéka is oda van. Tessék kérem addig
átvenni, majd a kályhán megszárogassuk, s odanyújtá Bélának a csomagot,
ki, a míg a másik két fiatal ember Viknyédit mosdatta, tisztogatta s
öltöztette, a csomagot kezdte törülgetni s szárogatni.
A mint Viknyédy ki volt tisztogatva, fel volt öltöztetve, a négy fiatal
emberhez egy ötödik szegődött: a jó kedv. Ettek, ittak, beszélgettek
(hiszen beszélni ugyan volt mit, kivált Viknyédynek), s megismerkedvén,
egy félóra alatt meg is szerették egymást.
Béla pedig a kályhánál folyton s óvatosan szárítgatta a csomagot, a
melyet Viknyédy az öreg Egeressi holtteste alul a koporsóból kivett.