Elemér gróf szakadozottan olvasta e sorokat, kétszer-háromszor egy-egy
szót, egy-egy mondatot, mint az iskolás gyermek, a kinek még nem nagyon
folyékonyan megy az olvasás mestersége. Olvasás közben kilelte a hideg,
lélegzete rövid lett s úgy didergett, rázkódott egész teste, hogy
félkézzel a kandalló párkányába kellett kapaszkodnia. Mikor elvégezte a
levelet, ülőhelyzetbe rogyott s a kemence féloszlopának vetette hátát,
jobbját a levéllel homlokához vitte, baljával a padlóra támaszkodott.
– Meghalt, meghalt, vége van, megöltem! – nyögé dideregve s a két
fogsora összeverődött.
– Elmegyek hozzá, elmegyek hozzá – folytatá – megmondom neki, hogy a
szív, hogy a szív! Attól őrizkedjék csak!… Jaj de fáj, de fáj, de fáj!…
Pipiske, Pipiske! – kiálta föltérdelve, aztán arcát a papirba rejté és
zokogva borult a zsöllébe…
Az ajtó e pillanatban feltárult s rémült képpel jelent meg a küszöbön a
gróf inasa.
– Méltóságos uram, gróf úr, gróf úr! Az utcán zendülés van, ezernyi nép
énekli a szózatot, a kaszárnya felől pedig katonaság jön; fáklyások
futkosnak föl s alá – beszédeket tartanak, a jogászoknak zászlójuk is
van! Mindjárt kiüt a szabadság; – azt mondják Kossuth Lajos a városban
van elbujtatva, – tessék csak kinézni…
És az oktalan inas izgatott zavarában föltépi az ablakokat.
Az ablakon ezer toroknak egybevegyülő hangja tódul be:
«Hazádnak rendületlenűl
Légy híve oh magyar!…»
Közbe felkiáltások, sikoltozás, taps és egy tolongó sokaságnak
mindennemű riadalma.
És a mint az inas az ablakot kitárta, kívül kisivít a többi lármából egy
hang: «Éljen gróf Szanday Elemér.»
S mint a vihar adja tovább a nép zúgva, kavarogva, egymásba fonódva:
«éljen gróf Szanday Elemér!»
Az a fickó ismerte a lakást s az inast nyilván a grófnak vélte. A
szerencsétlen cseléd pedig, a mint ezt látja és hallja, fejvesztetten
tántorodik meg, az ablaksarokba szédül s ott belekapaszkodik a
függönyökbe.
A függöny mozgására (s tán az inas alakja is némileg látható lett) az
éljenzés vihara ujra felzúg: «Halljuk gróf Szanday Elemért!»
A tömeg átveszi a szót s messze utcákon, téreken ismétlik: «Halljuk
Szanday Elemér grófot!»
– Gróf úr, gróf úr! – kiáltja az inas és valamely szilaj erő által húzva
az ablakhoz lép, kendőjét meglebegteti s kihajolva ordítja: «Éljen a
haza!»
A sokaság, mint bősz és rengeteg visszhang felel az inasnak. Kendők,
kalapok lobogtatása teszi elevenebbé a feketéllő tömeget, mely ujra
mintha egy szájjal üvöltené: «Halljuk gróf Szanday Elemért!»
A város ki volt vetve sarkaiból. Egy csepp hullott valahonnan a kínos
elkeseredés szinig telt poharába s a végzetes pohár tartalma kicsordult.
Az inas Elemérhez lépett, a ki a borzasztó zugásra fölemelte volt fejét
s a zsölle mellett lassan maga is fölemelkedett, kezében Pipiske
levelével.
– Mi az? – kérdé Elemér inasára bámulva.
– A nép, a magyarok, a hazafiak! – hadará izgatottan az inas. – A német
szinházban voltak, ott összeverekedtek a rendőrséggel, aztán kitódultak
az utcára s ott egyszerre tengernép lett abból a kevésből, a ki a
szinházban volt. Mert azt is beszélik, hogy valami összeesküvést
fedeztek fel, sokakat elfogtak, sokakat keresnek, sokan a nép közé
menekültek, a ki azért volt a szinházban, mert ma azt a német-magyar
kisasszonyt ki akarták fütyölni, de hogy az a kisasszony eltünt, nem
játszott és senki sem tudja hova lett.
– Meghalt, nyomorult, meghalt! Mondd meg nekik, hogy én öltem meg! –
rikácsolá a gróf torkon ragadva az inasát.
Ez alatt a sokaság egyre zúgott s folyton hallani kívánta a grófot, mint
egy központját, mintegy zászlaját keresve benne a véletlen támadt s
félelmes alakot öltött zendülésnek.
Elemér gróf ellökte magától az inast, ki ismét az ablakhoz tántorodott,
táplálván ekkép önkéntelenül a nép várakozását. S a grófot szólító zúgás
ismét élénkebb lett. Az ablak előtt egy pár fáklya jelent meg s egy
merész fiatal ember társai vállára kapva, szólani kezdett. Elmondá, hogy
e házban egy ifjú hazafi lakik, kinek ősei dicsőséggel vannak beírva az
ország szenvedéseinek krónikáiba. Nubia párduca, mond a lelkes ifjú, nem
szül gyáva nyúlfiat s a haza bizalommal és reménynyel tekint a nagynevű
ősök unokájára.
A tömeg e kis apologia után csak annál zajosabban kívánta látni a nagy
ősök lelkes unokáját s az őrült lelkesedés riadalma futott rajta végig,
midőn Elemér sápadt arccal megjelent az ablakon.
A fáklyák füstös világa rémesen esett a fiatal grófra, a ki holthalavány
arccal, kisértetiesen égő szemekkel, kezében a levéllel lépett föl az
ablakra, a borzasztó tüntető tömeg elé. Delejes erő húzta oda a fiatal
embert, maga sem tudta mért megy, nem tudta mit akar, nem tudta mit fog
tenni. Úgy látszik, ment volna, ha tűz, ha víz van előtte. Úgy látszik a
fejében zúgó, a szivében tomboló elemek zajánál nagyobb zajt keres és
démoni ihlettel, őrületes szilajsággal veti magát a kínálkozó alkalom
karjaiba.
És fél kezével az ablak karfáját fogva, félkezével melyben a levél is
volt, a tömegnek intve, ajakát szólásra nyitá.
– Népek, boldogtalanok, ide hallgassatok!
– Halljuk, halljuk, – riad és mozdul a rettentő tömeg.
– Harangok zúgását hallom, hallom a népek zokogását és a könny záporban
hull a földre és nem képes elfojtani a mérhetetlen kínt, a mely a világ
trónján ül és kegyetlen jogarát suhintja el boldogtalan fejünk felett!
[Illustration: – Harangok zúgását hallom…]
Halál a zsarnoknak, halál kibérelt hóhérainak, halál!
És minthogy ti mindnyájan elszánt lélekkel eljöttetek e borzasztó
temetésre, engedjétek, hogy szelid halottam erényeit fölmagasztaljam
előttetek.
Szép volt mint a hajnal hasadása, egy kínban és félelemben töltött
éjszaka után; édes volt mint a menyasszony álma, tiszta volt, mint a
májusi harmatcsepp, isteni forrása ezer boldogságoknak!
– Éljen a szabadság! A szabadságról beszél – kiáltá a fiatal ember, a ki
az előbb szónokolt.
Elemér gróf pedig folytatá:
– Jaj nekem, hogy többé föl nem támaszthatom! Jaj nekem,
legnyomorultabbnak, hogy csak boszura hívtalak benneteket, gyilkos
boszura, e borzasztó temetés után.
– Mert ez a világ – folytatá Elemér lázas sebességgel – ez a világ termő
földje mindennek a mi gonosz, a mi cudar, a mi gyalázatos; és a jó, az
igaz, a hű csak arra van itt, hogy áruló módon eltiportassék. Itt a
kezemben lebegtetem az igazságok könyvének egy kiszakított lapját. Az
elgázolt, vérbefojtott ártatlanság gyilkos története van reá írva.
Meghalt a ki írta, halálé, a ki olvasta. És a halál az a rév, a hol a
gyilkos meg az áldozat egy csónakba ülnek és leeveznek az örökkévalóság
tengerén. Rajta, rajta, ragadjatok fáklyát, ragadjatok kést, ragadjatok
gyilkot és töltsétek el a világot rémes üvöltéssel. A halál a szabadság:
töltsétek el a világot szabadsággal, hadd pihenjen a ki fáradt.
Iszonyú zaj töltötte el a levegőt, a nép ittasodva fogadta az
érthetetlen szókat, melyeknek képei alatt mindenki azt értette, a mit
maga gondolt. Elemér pedig beszélt tovább a zsarnokokról, a hatalmakról,
a szabadságról, az ő halottjáról és rémesen lobogtatta hozzá Pipiske
levelét. Nem vette észre, hogy egyszerre csak megmozdul előtte a tömeg,
hogy az utcai zaj elfojtja az ő szavát, hogy a nép jajgat és futni kezd,
hogy az egyik utcasarkon fehér kabátos katonák sorfala tünik fel, mely a
népre indul, majd visszavetődik, most parancsra vár, tűzre kapja
fegyverét és iszonyú ropogás, majd jajveszékelés tölti el a levegőt.
A fáklyák eltünnek, a nép észnélküli futásnak indul, a katonaság
szuronyszegezve söpri végig a csatakos utcát.
Egy félóra mulva csöndes, néptelen, tisztára söpörve volt az utca.
Elemér gróf pedig ott feküdt ájultan a pamlagon, mellén a veres
levéllel, mellében egy puskagolyóval, mely az ablakból leterítette volt…
Kandallójában pattogott a tűz mint az előtt, inasa s egy orvos pedig
ápolták a fiatal embert, kinek görcsösen összeszorított kezéből nem
voltak képesek kivenni Pipiske levelét.