A még fiatal ember csakhamar igen jól érezte magát Béni lakásán. Akár
ott is virradt volna meg. Viknyédyé volt persze a szó, s ez a szerencsés
kedélyű ember csakhamar feltalálta és ragyogtatta eredeti
szeretetreméltó tulajdonságait. Elmés volt, beszédes és természetes,
hajmeresztő kalandjairól dicsekvés nélkül beszélt. Könnyelműsége játszva
vitte bele a legmerészebb dologba s mikor elbeszélte élményeit, ez a
könnyelműség takarta kellemesen rémes fordulatait. Neki magának is
mulatság volt a dolog s elbeszélése humorosan volt fűszerezve. A mint
túl volt egy-egy veszedelmen, az már elbeszéléseiben nem mint veszedelem
szerepelt, hanem «mint bolondság», s a készség is meg volt ismét benne,
bármely újabb bolondságba vakon bele rohanni. Mintha csak foglalatossága
lett volna, folyton épségével és életével játszani. A mint más ember
szivarra gyújt, úgy kezdett ő egy-egy nyaktörő vállalatba.
A három fiatal ember, kinek vendége lett, komoly és higgadt természet
volt ugyan, de Viknyédy kedélyének és természetének varázsa ő reájok is
ellenállhatlanul hatott, s a mint bolyongásait a föld alatt elbeszélte,
kis híja, hogy kedvök nem kerekedett egy sétára a föld alatti város
tekervényes utcáin patkány, egér és más férgek e süppedékes, piszkos
országútján.
Kedélyes beszélgetésében ismét halk kopogás zavarta meg a fiatal
embereket. A kopogás ezúttal az ablakon szólt. Béni kinyitá a vastáblát,
majd az ablakot, melyen egy 12–14 éves fiú arcza kandikált be.
– Itt van még Csongor Béla úr?
– Itt van, mit akarsz?
– A házmester fia vagyok onnan. Ezt a cédulát kell átadnom.
S ezzel bedobott egy kis papirdarabot s tovább szaladt.
A papirt fölvették, elolvasták.
Kezdetleges irással a következő sorok voltak ráirva:
«Csongor Béla úrnak! A rendőrség keresi önt lakásán. Ne jöjjön haza,
rejtőzzék el. Irásait összeszedik. Azt beszélik, sok elfogatás lesz még
az éjjel, összeesküvésnek jöttek a nyomára.»
– Ha nem csalatkozom, a házmesterem irása, – mond Béla.
– Keresnek, – szól Bence, – téged, hát meg vannak ezek már bolondulva.
– Összeesküvés, – mond Béni. – Összeesküvés. Hogy jössz te ahhoz?
– Mint Pilátus a krédoba.
– Megfoghatatlan.
– Sőt épen természetes. A nyúl minden bokorban vadászt, a gonosztevő
poroszlót lát. A ki aztán mind a kettő egy személyben, nyúl is meg –
– Gonosztevő is –
– Az, ha egyszer megijed, kapkod vakon maga körül –
– És ebben van a dolog veszedelme, – mond Béla. Mit kell most tenni?
– Itt maradni, várni. Itt jó helyen vagyunk.
– Csakhogy végig itt se maradhatunk.
– Egy elfogatás veszélyének ki nem teheted magadat. A kit egyszer
elfognak s betesznek valahová, az aztán ha bűnös, ha nem bűnös, az isten
irgalmára van bízva. Lehet, kiszabadul, de mikor!
– No most már sorsosok volnánk, – mond Béla Viknyédyhez fordulva, ki
némán hallgatta a fiatal emberek tanácskozását.
Viknyédy komoly lett. Ha őt jönnek üldözni, tán nevetve vett volna
búcsút, hogy tovább kisértsen szerencsét. De a mi rá nézve semmi, az
ezekre a komoly, munkás fiatal emberekre nézve nagy dolog. Ő tudja mit
tesz az, zár alá kerülni.
– Nem örvendek rajta, – mond Bélának. Önnek más dolga van, mint kopók
előtt szaladni.
– De végre is szaladni kell.
– Legalább is tanácsos.
– Csak az összefüggést tudnám a dologban. Sejtelmem sincs róla, miféle
összeesküvésben vagyok részes.
– Az összeesküvésről nekem alkalmasint van tudomásom, – mond Viknyédy.
Nyilván az én levelem került a rendőrség kezébe s a szerint nyomozzák a
békételeneket. De ott ön aligha fordul elő, legalább névszerint.
– Magam is bajjal hiszem.
– Végre is, még egy egész éjjel van előttünk a tanácskozásra.
– Csendesen, az utcán valamit hallok!
És a fiatal emberek hallgatózni kezdtek.
Több ember rendes léptének zaját adta le a kövezet.
Ez katonaság!
És erre közeledik. Most megáll a ház előtt. Most valaki meghúzza a
csöngetyűt. Nem bizonyos, de valószinű, hogy Bélát keresik. Igen, igen,
hiszen egyik társa számára a lakásán egy cédulát hagyott hátra, melyen
meg volt írva, hogy az estét itt töltik Béni lakásán.
Tehát kétséget nem szenved: Bélát elfogni jött el idáig a katonaság.
Most mit kell tenni? – Menekülni? – De merre? – Börtönbe menni, egy
bizonytalan sors elé?
– Igen, de hát Viknyédy? – ő is elfogassa magát? – S az ő ittléte nem
komplikálja-e a fiatal emberek helyzetét? –
A kapu nyilik: – a fiatal embereknek határozniok kell, és határoznak is.
Meg vannak győződve, hogy az első ijedtségen túl a kormány hangulata is
más lesz. Tehát ez első ijedtség elül kell kitérni.
S a menekülő?
Ott van a patkányok országútja, még most is nyitva a fedele.
Viknyédy borzasztónak találta, mikor maga gázolt benne végig: most
szinte dobog belé a szíve, mikor arról van szó, hogy többen menjenek.
De a házigazdának itthon kell maradnia. Azért is, hogy a gyanut
lehetőleg elhárítsa, azért is, hogy a pléhajtót betegye.
A fiatalok egymásután ugrálnak a víztartó sikátorba. Elül Viknyédy,
utána Bence, Bence után Béla.
Béni egy isten hozzátokat rebeg utánuk, s két kézre fogja a vaslemezt,
hogy rá tegye.
Ekkor kiált vissza Viknyédy:
– Héhé, a csomagom!
Béni leadja Bélának, Béla e szóval: «meg van!» zsebre teszi és az ajtó
felettük bezárul. Benne vannak térdig a vízben, fejig a sötétségben.
Egymást tapogatják s óvatosan kúsznak át a résen, melyet Viknyédy a
falon ütött volt. A résen túl egy pillanatra megállanak, s hallgatóznak.
Béni ajtaján dörömbölnek a törvény nevében. Béni lomhán, ingujjban, nagy
pipával a szájában fogadja a katonai segédlettel jelentkező rendőrséget.
– Csongor Béla?
– Nincs itt.
– Itt volt?
– Itt volt.
– Mikor ment el?
– Azt a házmester jobban tudja.
– És más sincsen itt?
– Más sincs itt.
– De gyűlés volt e szobában?
– Az volt.
A rendőrség int s emberei a kutatáshoz fognak.
– A padló piszkos,
– Biz az piszkos.
– De nagyon piszkos.
– Biz az nagyon piszkos.
– Mitől olyan piszkos?
– Tetszik tudni, hogy itt gyűlés volt, többen jártak itt, ott künn pedig
nagy a sár.
– Hát ez a vasajtó hova szolgál?
– Biz én még nem néztem meg. A házmester jobban fogja tudni.
– Vízfogó kérem ássan, – mond fogvacogva a házmester.
– Tessék megnézni, – mond Béni. A katona urak kevés erővel azt hiszem
fölnyithatják.
És fölnyitották.
– Iszapos víz; rongy darabok félig megrothadva látszanak ki belőle. A
ciszterna üres, – mond a rendőr, aztán hozzá teszi:
– Nyitva kell hagyni –
– De bocsánat, ez az én szállásom –
– Önnek más szállást fogunk adni.
– Köszönöm szépen, – mond Béni. Most mindjárt?
– Azonnal. Kövessen. Két ember itt marad a szobában, kettő a kaput
őrizni. Egy kettő, fél jobb.
S rendőr, katonaság, a két őr kivételével, valamint Béni is, elhagyták a
szobát.