Ködös, sáros őszi idő volt, az emberek sebesen jártak az esti órákban. A
felgyujtott lámpáknak nagy sárgás udvara volt, melyen túl fényök alig
hatolt. A köd cseppekké verődve csepegett le a házak pléhereszéről, s
erekben folyt végig a lámpák oszlopain. Csunya csatakos idő, a ki
kénytelen nem volt vele, az ember azt hinné, ugyan nem is lépett ez
estén a szabadba…
… Fojtó ködös hangulat borult Szanday Elemér gróf kedélyvilágára is.
Kényelmes szobájában, ruganyos pamlagon hevert, de lelkét ezer
kényelmetlenség zaklatta; nyugtalanság, idegesség, megbánás,
elégedetlenség s a léleknek megannyi gyötrő, kedv és erőemésztő rovarai
rajta csüggtek háborgó szellemén és türhetlenné tették állapotát.
Sok habozás nélkül, gyorsan határozta volt el, hogy megteszi a szégyent
a kormányzón és női ágensén: Pipiskén. Nagyon durvának és nagyon
alávalónak tartotta a hálót, melyben meg akarták fogni s nagyon durván
is kivánta eltépni. A dolognak magára való eshetőséges következményeivel
még csak nem is foglalkozott. Pipiske iránt, midőn először meglátta,
naiv és őszinte vonzalmat érzett, oly vonzalmat, mely előtte újnak és
kissé félénk természetűnek tetszett. Szerette látni a leányt, óhajtott
vele érintkezni, de mintha félt volna hozzá közeledni. Tán illuzióit
féltette, azt az ártatlanul vonzó benyomást, melyet az első látáson
kapott. Az ujság ingerével izgatta őt az, a mi Pipiskében rá nézve
lebilincselő volt. Nem merem szerelemnek mondani; érdeklődés volt, de
indokainál fogva becsesebb, mint a mit rendesen e szó alatt értünk.
Érdeklődése egy gavallérnak, a ki kéjt, szerelmet fenékig ürített, a
hölgyvilág szolgálatában rég elvett minden babért; érdeklődése egy kis
leány irányában, minden gondolat nélkül csak érdeklődés, őszinte és
vonzó, egy kis ártatlan kultusz, de benne a szívben. – Egy kis poezis a
sok reális viszony után. Valamely ideális fölmelegedés, egy csepp
ábránd, egy kis szívbeli magábaszállás. A szebb, a jobb, a nemesebb, a
tisztábbra való megszomjúzás első halavány jelentkezése. Első csirája
tán a megfordulásnak eddigi életmódjában, első mozdulása egy új életnek.
Ha akadálytalanul fejlődik, tán első cseppje egy nagy boldogság
forrásának, tán a szerelem maga.
De láttuk, mint akadályoztatott, mint fojtatott meg e boldogság első
csirájában.
Elemér barátja s osztályosa addigi életében nevetségesnek találta a
dolgot s fogadást ajánlott Pipiske erényére. Hogy Elemér a fogadást nem
utasította vissza, mutatja, hogy az érzés még távol volt attól, hogy az
első helyet foglalja el a szív köztársaságában, de egyszersmind azt is,
hogy legitim jogcímen valóban oda volt beigtatva.
A fogadás Celesztin által Pipiske fülébe jutott, Pipiske eltünt, a mint
kiderült: éjjel, egymaga egy fiatal emberrel.
Ez megszégyenítette Elemért naiv hitében s ideális kultuszában és
elkeserítette.
Majd mint német szinésznőt látja őt ujra. Nincs is más gondolata, mint
hogy mérhetlen hiúsága csalta át a leányt az elnyomottak, a
szerencsétlenek, a művészek vigasztaló s kiengesztelő hatására jobban
rászorultak táborából, a nagyobb zaj, a nagyobb fény és a több pénz
táborába.
Most már ő volt hajlandó Pipiske erényére fogadni. Eleintén meghökkent a
szilárdságon, melylyel Pipiske őt s udvarlását magától távol tartotta,
de e különös jelenség is csakhamar borzasztó megfejtésre jutott. E
leánynak nem elég a fény, a luxus, nem elég a gróf erszénye, neki a gróf
lelke, reputációja kell, hogy eladhassa az ellenségnek. Ez a leány
politikában is dolgozik, ez a leány gyűlölt elnyomóinak politikai kerítő
szolgálatokat teljesít.
Mély gyűlöletbe fordult a gróf eddigi érdeklődése e tapasztaláson s
innen túl nem volt hőbb szándoka, mint e gyalázatos exisztenciát
eltiporni. Az, hogy el nem fordult tőle megvetéssel, hanem mintegy a
boszura serkentve érezte magát, mutatja, mi mély benyomást tett volt reá
Pipiske. Láttuk, hogy boszujára hideg és durva kegyetlenséggel épen
magát ellenfelei tervét használta fel, lesujtó sikerrel.
De minden hasonló forrásból eredt, hasonló lélektani processzuson
fejlődött boszú, műve végrehajtása után – mint az embervért kóstolt
vadállat – szomjacsillapítlan maga a végrehajtó ellen fordul.
A Pipiskére nézve kedvezőbb feltevések jelentkezni kezdtek s ostromolták
a grófot a tett után. Valahány gondolat megfordult nyughatatlan agyában,
mind Pipiske pártját fogta, mind Pipiskét mentegetni jött. A mi azelőtt
oly bizonyosnak látszott előtte, kétséges lett s szemben azzal, hogy egy
irreparabilis szerencsétlenséget csinált, kétségei mérhetlen súlylyal
nehezedtek kedélyére. Folyton perelt, feleselt magával, erőszakolta
tette igazolását, iparkodott bizonyítgatni cselekedete indokolt voltát;
de egy sajgó érzés szivét nem eresztette el, s mikor azt hitte
megtalálta a legfényesebb felmentő okokat, megnyugvás helyett csak az a
kínos szorongás fogta szorító kapcsokkal érzelmei székhelyét. Fáj, fáj,
hiába, fáj. Kiokoskodni mindent lehet, de a test idegeiből nem lehet
kivenni azt a vonaglást, a mely el nem ismeri az ész fegyvereit, a
melyet a legfényesebb okoskodás meg nem állít csöndes munkájában. Ez a
fájás az, a mi a pihenést fárasztóvá, tűrhetetlenné teszi; a mit csak
nagy izgalmak, kicsapongások által lehet túllármázni; de ha a természet
ismét rendes folyásába kényszerül vissza, szívdobbanva érezzük, hogy az
a fájás mégis ott lüktet. Harcba nem lehet vele keveredni, mert
hozzáférhetetlen. A tölgy hajlong és csikorog, mikor a vihar megtámadja:
száz kézzel birkózik vele, félelmesen rázza meg üstökét egy-egy roham
után, mintegy kihíva a másikat s csendes lebegéssel, méltóságosan ül
diadalt, ha a vihar elmult, enyhet, árnyat, táplálékot ad embernek,
madárnak s erdei állatoknak. Hanem a szú, a melyet egy zümmögve repdeső
rovar oltott bele, az ott munkál lassú percegéssel belső részeiben, ha
vihar van, ha csöndes a szél: az ellen nincsen védelme, azt csak
eltűrni, annak csak végét várni lehet, mely egyszersmind a büszke fának
is vége leszen…
Lázas izgatottsággal járt fel és alá Elemér gróf, szivében a percegő
szúval, barátságosan s úriasan bútorozott szobájában. Napok óta küzködik
így magával. Napok óta százszor igazolta magát maga előtt s százszor
kiáltott fel: «Jól tettem, úgy kellett tennem… de hátha nem úgy tettem
volna!»
Kandallójában vidám lobogással égett a tűz. Egymásután hamvadoztak
semmivé a rávetett bükkhasábok. A képeket s a gróf halavány arcát egy
függő lámpa derengő fénye csak gyengén világította meg, úgy hogy a
kandallóbeli tűz visszaverődő fénye sárga pirossággal rezgett rajtok. A
padló szőnyege elnyelte a léptek zaját. Ha a tűz nem lett volna, a
magányosság, az elhagyottság képe lett volna ez a szép szoba, benne az
elátkozott férfi vívódó szivével, feleselő gondolataival.
– Eltapostam egy kígyót, megsemmisítettem egy káros és erkölcstelen
exisztenciát; megérdemlett sorsára juttattam egy kémet, ennyi az egész.
Ha egy nő szerelméért elbukik, részvétünket érdemli meg; ha a nyomor, az
éhség, ha szenvedélyek viszik a bűnbe: szánalmunkkal kisérjük
eltévedését; ha a kéjvágy s az élvezet szilaj kívánsága, a test
fékezhetlen bujasága sodorja el: ott hagyjuk ocsmány sorsa áldozatául,
megvetéssel fordulván el az undok látványtól. De a kit se szerelem, se
szükség, se bujaság nem ragad, hanem a ki az ellenség politikai
szolgálatába bocsájtja bájait; áldozatokat szed össze hóhérok számára;
bérencek és tányérnyalók becsábítására harcol a szerelem isteni
fegyvereivel: az nem asszony, azt szánalom nem menti, részvét nem
szépíti, megvetés nem sujtja: azt el kell tiporni mint a skorpiót, mint
a kígyót, mint a virággal ölő nadragulyát…
– Megölni – nem tőrrel, nem méreggel, nem gyilkos fegyverrel, hanem
gyilkos botránynyal!… Ez az igazi, ez az egyetlen mód…
És a kandalló előtti karosszékbe vetette magát s belebámult a tűzbe. A
tűz meg pattog, ropog és lobogva integet neki. Egy-egy szikra elpattanva
az égő fáról kiröpül s félkör-nyomot rajzolva a levegőbe, földre hull.
– Jól volt téve, helyesen volt téve – mondogatja tovább két kezét
homlokára szorítva.
– De hátha ez egyszer inkább nem azt tettem volna, a mi helyes?… Hátha
nem avatkoztam volna bele a világ folyásába!… Van-e joga az egyes
embernek a bíró, van-e joga a bíróéval kapcsolatosan a hóhér szerepét
magára vállalni?… És ha csalódnám, ha tévedésnek volna szemem,
gondolatom végzetes áldozata… Ha az a leány ártatlan volna!… Oh ez oly
rettentő föltevés, hogy csak szilaj őrültség vetemedhetik rá. Hiszen ha
ártatlan volna mind abban, a mivel terhelve látom, akkor az a mit én
tettem, milliom nyelvvel kiáltana az égre vég nélküli boszuért s az
égnek nem volna büntetése, méltó az én gyalázatos cselekedetemhez. Akkor
én százszor nyomorultabb, százszor gonoszabb volnék, mint minőnek magát
azt láttam, a kit büntetni magamat feltoltam!…
– Jaj nekem!… Ereszszetek szabadon százezer bűnöst, mintsem hogy egy
ártatlant megsemmisítsetek! Oh ha én azt nem tettem volna. Oh ha inkább
magam lettem volna hasonló cudarság áldozata!…
És a zsölle karjára eresztette a fejét és elkezdett zokogni. Görcsösen
kitörő sirását csak nehezen tudta visszafojtani, de lassan-lassan
elcsöndesedett, homlokát fejér zsebkendőjébe temetve s a hánykódástól,
tusakodástól, sírástól kimerülve álomba merült. De lelke itt se pihent
zavartalanul, majd egy-egy görcsös csuklásban rázkódott egész teste,
majd egy fájdalmas sóhajban hasadt ketté összecsukott ajkapárja. De
magát Elemért mély álom nyomta. Az utcák élénkülése, az emberek futása,
tolongó sokaságok zaja, zagyva kiáltozása nem volt képes őt álmából
kizavarni…
A jótékony álmot azonban nem sokáig élvezte az elcsigázott fiatal ember.
Inasa nyitotta rá óvatosan az ajtót, kezében levéllel.
Egy pillanatig habozott mitévő legyen, látván fiatal gazdája mély álmát.
Az utcáról ezer torok vegyes üvöltése hallatszott be. Az inas az
ablakhoz lépett, majd ismét sebesen az alvó grófhoz, kinek vállára tette
a kezét.
Elemér felnyitá szemét.
– Az utcán zendülés van, – mond az inas, – az emberek tolonganak,
ordítanak, azt mondják a katonaság ki van rendelve.
A gróf, mint nagy beteg, végig simított kendőjével arcán s baljával
közönyösen távozást intett az inasnak.
Az inas az ablakra, majd gazdájára nézett, figyelme nyomon kisérte az
utcák zaját s egészen zavarba jött, hogy a gróf mindezt oly egykedvűen
veszi. Végre oda nyujtotta a kezében levő levelet.
– Egy hordáros hozta ebben a pillanatban. Tőle hallom, a mi ott künn
történik…
De a gróf nem figyelt a beszélőre s nem nyult a levél után. A legény ezt
látván letette a levelet a zsölle mellett levő kis asztalra s
szorultságában inkább, mint egyéb okért mondá:
– Egyebet nem parancsol méltósága?
– Mit? – mond a gróf s szemei a levélre tévednek.
– Egy pohár friss vizet.
– Jól van, hozz egy pohár friss vizet.
És az inas habozó léptekkel, még a küszöbről is hátratekintve kiment
abban a hitben, hogy itt ezúttal aligha fognák számon kérni, ha nem
hozna is egy pohár friss vizet.
A gróf szeme pedig a levélen volt. Tévetegen, a nélkül, hogy látott is
volna egyebet egy négyszögletes, lapos fehér tárgynál, ott csüngött az a
két szem. Ki az a boldogtalan, a ki ily kelletlen órában levelet küld
ide?… Egy nyomorúlt, a ki segedelmet kér?… Egy jó barát, a ki kalandra
hívja?… Egy szerető, a ki szívet kínál, vagy egy másik, a ki pénzt kér?…
Egy kupec, a kinek eladó lovai vannak?… Egy előkelő hölgy, a ki
unatkozik?… Egy bolond, a kit a haza sorsa nyugtalanít?… Egy csaló, a ki
szerencsét próbál?… Egy érkezett, a ki jelentkezik?… Egy távozó, a ki
búcsúzik?…
És a gróf jobbja önkéntelenül elkezd játszani a kis levéllel.
És a kis levél suhog és zörög a gróf ujjai között és a gróf csöndes
susogását hallja a kis levélnek, mely folyton ezt mondja. «Én vagyok, én
vagyok!»
Mint mikor sötét éjszakán kopognak s kérdésünkre azt felelik «én
vagyok!» Ujra kérdezzük és fülünk fölfigyel, hogy a hangjáról ismerjünk
a rejtelmes látogatóra. A gróf izgatottan hallgatta a susogást, lázasan
figyelt a hangra s nem merte elhinni, hogy ismeri, a mint az folyton és
szünetlen susogta: – «én vagyok, én vagyok!»
És szemei elkezdtek lángolni delejes fényben, szíve dobogott szilajon,
ajkai ketté nyíltak.
– Akárki vagy, – kiáltá, vagy inkább vélte, hogy kiáltja, mert hisz néma
lázban ült a széken – akárki vagy, te gyötrelmes titkos látogató, nem
menekülsz meg, a kezemben vagy!
És görcsösen összeszorítá a levélkét, hogy csak úgy ropogott acélos
markában.
Aztán óvatosan, mintha legyet fogott volna, kivette markából a gyűrött
levelet, széjjel bontotta és a kandalló előtt térdre bocsájtkozva nézte
a tűz fényénél az írást.
– Tudtam, hogy te vagy, tudtam, hogy el kell jönnöd, tudtam, hogy mi még
nem számoltunk le végkép, tudtam, tudtam, tudtam! – mondogatá egyre s
föltépte s lázasan olvasá le a következő sorokat:
«Gróf úr!
«Isten is bocsássa meg önnek, a mit rajtam tett, én megbocsájtottam. A
hova indulok, csak úgy remélem bűneim bocsánatát, ha én is előbb
feloldok mindenkit az alól, a mit ellenem vétett. A sors nem akarta,
hogy mi békén mehessünk el egymás mellett ez életben. Gonosz káprázatok,
gonosz hatalmak gonoszabb játékot űztek velünk, de nem lenne békém a
sírban, mely után vágyódom, ha abban a hitben hagynám meg önt, mintha én
tudnám, mintha csak sejteném is, mivel vontam magamra azt a borzasztó
itéletet, melylyel ön megsemmisített.
«De isten végzése volt, meg kellett lenni, és én megnyugodtam benne és
kibékültem mindennel. Ebben nyugodjék meg ön is. Sem én nem tehettem
róla, sem ön nem tehetett róla. Száz levelet írtam, százat téptem el.
Valami arra izgatott, hogy mondjak el magamról önnek mindent, a mit
tudok, hogy igazolva legyek ön előtt. De végre is mi czélja lenne?
Sorsom kegyetlenebb, mint semhogy fordulóit emberi műnek tekinthetném.
Oly rettentő, oly igaztalan az is, a mi ön által történt rajtam, hogy a
felelősséget érte ember el nem viselheti. Valamely magasabb cél
országútjára tévedtem, azt hiszem s ott gázoltattam el az elrobogó
működő hatalmak által. Isten önnel! Béküljön ki emlékemmel, én egy
boldogabb életből mosolyogva fogok önre nézni.