Czachradnicsek Vendel úr jó kedvvel ballagott hazafelé a Ferencvárosból,
a hol egy kurta korcsmában hamisítatlan új bort mértek. Jó kedve arra
csábította, hogy minden politikai óvatosságot félretéve, országmentő
gondolatokról monologizáljon. De a jó anyatermészet, a mely megengedte,
hogy e vigyázatlanságot elkövesse, egyszersmind gondoskodott arról is,
hogy senki a különben is gyérszámú járókelők közül Czachradnicsek Vendel
beszélgetéseit magamagával meg ne értse.
[Illustration: Czahradnicsek jó kedvvel ballagott hazafelé.]
Ki is sejtette volna példának okáért, hogy az, mikor Czachradnicsek úr
így elmélkedik: «Ha veres mocska megeszi fegede mocska, akkor veres
mocskát erisebb; ha veres mocska nem megeszi fegede mocska, akkor nem
veres mocskát erisebb;» – úgy az egy általános igazságot fejez ki és
tesz világossá az ő új bortól ködösült elméjében két szomszédos ország
politikai viszonyáról.
És elmélkedésekbe belemerülve, nemcsak a politikában szükséges
óvatosságról felejtkezett meg Czachradnicsek börtöntartó úr, hanem az
őszi sártól csatakos utczákon való járás-kelés körül óvatosságra sem
volt gondja s a mint ennélfogva egyik pocsolyából kilépett, a másikba
meg beletacskolt, egyre mondogatta a mély politikai meggyőződés és
elkeseredés erejével:
– Ez a veres mocskát, ez a fegede mocskát! Ha megeszi megeszi, ha nem
megeszi, nem megeszi. De dutyid mindig meg van, ha fegede mocskát, ha
veres mocskát, herrgott million kreuz donnervetter nochámel!
A nyugodt bölcs ilyetén elmélkedésekkel fordult be az utcába, a hol
hivatala és lakása volt. Itt azonban éktelen zsivaj terelte
gondolkodását más tárgyra. Egy gyermekcsoport vágtatott a lucskos utcán
végig, a gyermekek után pedig valamely monstruozus konyhabeli fegyverrel
egy kormos kezű ember. Nagy sivalkodással futottak az utcai suhancok az
ődöngő börtöntartó felé, a kormos ember meg idegen nyelvű káromkodással
utánok.
Gesztenyesütő ember volt. A gyermekek közül egyik, a többinek
mandatáriusa egy csomó gesztenyét lopott tőle. A szegény gesztenyés a
sötétedő időben nem tudta, melyik gyerek viszi a gesztenyét s űzte
lármázva nagy forgató kanalával valamennyit.
Képzelhetni a megriadt gyermekeknek rettegéssel elegyes örömét a
hajszán. Nehányának közülök sikerült a hajtásból kitörni hátrafelé s
ezek most siettek a gesztenyés holmiját még jobban megdézsmálni;
egyik-másik pedig a futók közül megbotolva vagy megcsuszva elvágta magát
a sáros utcán s az ilyenre jót húzott a gesztenyés kormos kanalával s ha
látta, hogy nincs nála gesztenye, iramodott ismét másik után.
Már harmadszor vagy negyedszer ismételte ezt a műtétet a gesztenyés.
Eleintén beérte azzal, hogy egy jót sózott szerencsétlen áldozatára, a
kit elért; de látva, hogy a kárt aligha teheti jóvá, a boszú szomja
fogta el s nem elégedett meg egy-egy csapással, hanem kettőt-hármat is
húzott a szerencsétlenekre, a kik kezeibe estek. S a kit most elért –
elérte pedig úgy, hogy az ész nélkül száguldó gyermek nekirohant
Czachradnicsek úrnak s azt is magával rántotta a pocsolyába – ezt már az
ütések számlálása nélkül látta el a gesztenyés. És mi több, a
számlálatlanból egy jó rész a gyermekkel összegabajodott börtöntartó
úrnak jutott. A gesztenyés ezzel azonban mit sem látszott törődni s már
ismét új áldozat fölött suhogtatta kegyetlen kanalát, mire a gyermek és
Czachradnicsek a sárból feltápászkodtak s mindenik megfelelő érzetekkel
vette tudomásul, hogy a különös, egyáltalán nem mindennapi helyzet két
áldozata – apa és fia volt, vagyis ifjabb és idősb Czachradnicsek
Vendel.
Hogy a fiú most még jobban szeretett volna futni, az apa meg szeretett
volna egyenesen állni, azt mindenki könnyen kitalálja. De a dolog
egyiknek sem sikerült.
A fiú azt gondolta: ha elfutok, akkor még egyszer megvernek; ellenben,
ha maradok s egy jó hazugsággal kivágom magam, akkor a további bajt
elkerülhetem.
Az apa pedig ezt gondolta: ha a kölyök észreveszi, hogy a «két kék
bakok»-nál voltam, kifog rajtam s vége az auktoritásnak. Álljunk hát
egyenest!
És oly egyenest iparkodott állani, hogy majd elvesztette ismét az
egyensulyt.
Hogy állapotát leplezze, a kapura mutatott, s csak annyit szólt:
forverc!
Otthon a mama fogadja őket.
– Jézus Mária szent József! No nézd ezt a két kőbányai – majd rosszat
mondok! Hol hemperegtetek az isten szent nevében azzal a drága ruhával.
Vendel, Vendel, ha már a te vén fejed sem oltalmaz meg tégedet az ilyen
disz – jaj nekem – dísztelenségtől, mit kivánjon az ember az oktalan
gyerektől! Uram s én istenem! Uram s én szerelmes istenem!
A két kőbányai erre a fogadtatásra egymásra nézett. Mit kell mondani,
mit kell most tenni?
Bezzeg a fiú hamarább kitalálta a magáét! Elkezd oly keserves ordítással
sirni, s hüpögve szólal meg, látva apja tanácstalanságát:
– Hát gyüttünk haza, a papa meg-meg-meg én, aztán megvadult egy
fiakkeres ló, aztán elragadta a kocsit, aztán elgázolt bennünket a
sárba, ugy-e papa? És új versbe kezd ordításával.
– Krisztusom! – kiáltja rémülten az asszony – de csak nem lett bajotok?
– Nehehehem hát, – ríjja a fiú.
Idősb Czachradnicsek Vendel pedig elkezdi a füle tövét vakarni s ezt
mormogja magában: ferflixte ponget, ize kseite pu! váz i nit, vu nimte
her!
Aztán a fia találékonysága által teremtett új s az előbbinél
mindenesetre kedvezőbb helyzetet elfogadva szólt:
– No hád úgy; baj nincs, de ruhát sem nincs! Látik, látik anyjuk, én
hozta Vendli fiának ruhát, te pedig meg nem csinálik, osztán most nincs
Vendlinek neki ruhádat. Hát ezt ordning? Hát ezt illik egy jó mamád? Há?
Az asszony jósággal és hosszan néz urára.
– Hej Vendel, Vendel, aligha fiakkeres ló volt, a ki téged a lábadról
levett; aligha a két kék bak nem kevert tégedet a sárba; aztán még eszed
sem marad elég, hogy magad hazudnál, hanem a fiadnak köll helyetted
hazudni. Hej Vendel, Vendel, de megvér tégedet ezért még a fiadban az
Isten!
– Zereg zasszony stád! – mond Czachradnicsek úr egy aggódó tekintettel a
fiára, a ki a sarokban vigyorog sikerén való örömében. – Nem kell
pereltem – folytatja, – hanem megcsinálik Vendlinek aztat a nadrág, a
mit hoztám, különben semmi sem meglesz neki holnap.
– Jól van, hiszen most látok hozzá, – mond az asszony s fölteszi
pápaszemét, melyet levett volt, mikor a férfiak berontottak, míg a gazda
dörmögve szedi magáról sáros ruháját s ujra a fekete s vörös macska
feletti elmélkedéseknek készül magát átadni, addig az asszony
fejcsóválva a férfinép ilyetén istentelen voltán, neki esik egy nagy
ollóval egy kész nadrágnak, forgatja ide, forgatja oda, hogy se sokat,
se keveset ne találjon vágni s az ócskából szabott új nadrág szűk se
legyen meg bő se legyen a rossz Vendel gyereknek.
Egy kis ide-oda vizsgálás után az öreg asszony rájön arra, hogy biz azt
a nadrágot rendszeresen fel kell fejteni, hogy biztos legyen az újnak a
munkája s hozzá is fog habozás nélkül egy bicskával a «fejtegetéshez». S
amint végigtapogatja kezével a varrást, egy helyen gyanúsan megáll.
Ide valami bele van varrva!
De ugyan mi lehet?
Óvatosan teszi a varrásra a kés élét, a cérna ropogva szakadoz s a
varrásból egy kis hosszukásra összehajtogatott papiros válik ki.
Uram bocsá’, talán csak nem bankó!
Forgatja az öreg asszony a papirost, majd a pápaszemét igazgatja, de nem
boldogul. A papiros össze van ragadva, nem lehet könnyen szétbontani.
– Apjuk, he, apjuk! – mond az asszony. De bizony a börtöntartó úr ekkor
már a kályhasarokban boldog álomban szuszogott.
– Apjuk – ismétli az asszony, oda is lép hozzá s fölrázza álmából.
– Nyo, mi az? – kérdi álmosan a gazda.
– Nézd csak, nézd, mit találtam ebben a nadrágban?
– Mit találtam, mit találtam, – hebegi Czachradnicsek úr, a nélkül, hogy
tudná mit mond.
– Nem hallod, ebbe a nadrágba volt ez a papiros bevarrva!
– Jezsuzs Maria! – kiáltja a börtöntartó úr, álma s részegsége egyszerre
eltünik szemeiből, s remegő kézzel nyúl a papiros után, gondosan
körülvizsgálja s megáll gondolkodni.
A nadrág Celesztin nadrágja, a levél a medvehajtó levele volt.
Czachradnicsek úr szerette a bort, szerette a pletykát, szerette a
perpatvart, de csak ha ráért, mert viszont hivatalában pontos,
lelkiismeretes és komoly, bár goromba ember volt. Hazahozta fia számára
a nadrágot, de biztosan tudta rögtön, hogy az a levél, a mely a
nadrágból napvilágra került, nem őt illeti.
Hamar tisztába is jött kötelességével. Kivette felesége kezéből a
nadrágot, tárcájába tette a levélkét s indult fölebbvalóihoz.
Az öreg asszony s fia ifjabb Vendel búsan néztek az új nadrág után.
Nem szükség mondanom, hogy a sokat hányatott levél becses fogás volt a
rendőrség kezében s idősb Vendel s ifjabb Vendel ama balesete, hogy a
sárba keveredtek, mint jelentéktelen ok járult a katasztrófa
siettetéséhez, melyet e levélnek rendőrség kezére jutása azokra nézve
fölidézhetett, kik e levél körül érdekelve voltak.