Sűrű felhők tolongtak az égen, komor októberi éjszaka sötéten borult a
fővárosra. Mintha az éjfélutáni lámpasorok is gyengült, fáradt
világosságukkal föladni készülnének a harcot a sötétség ellen…
Két ablakon gyenge világosság keres utat a szabadba, a hanyagul berakott
táblák hézagain keresztül.
Két lámpa mellett két ember virrasztja az éjszakát. Itt egy halavány
képű, kimerült leány, ott egy sárga férfiarc…
Vonásaik a leajzott ellenállás húrjai. Lemondás ül mind a kettőnek
arcán, lámpása mindenikre gyenge fény vet, akárha kriptában égne mulandó
világa…
Fehér lap fekszik mindenik előtt, de egyiknek is, másiknak is merev
szeme a lámpa fényébe van veszve. Sóhaj nem kél ajkukon, lélekzetük
csöndesen jár nyitva felejtett útján…
[Illustration: Merev szeme a lámpa fényébe van veszve.]
… Pipiske hazaérkezve szobájába osont, diványára vetette magát,
hosszasan sírt, s végül egy elhatározással lámpája elé ült írni. Sokáig
ült ott, a tollat sem érintve. Végül megragadta a tollat, mely aztán
sercegve futott végig a fehér lapon. Pipiske meg-meg pihent, mintegy
gondolatait összeszedni s újra megindította a tollat.
Hajnalra járt az idő, midőn egyszer ismét megállt a toll s nem indult
meg többé. Pipiske ki volt merülve, a jótékony álom szándokát, munkáját
s magát elnyomta, ott aludt el, ülőhelyében, haldokló lámpája fényénél…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… A sárga férfiarc, mely lámpása rezgő világától látszik tanácsot kérni,
a kormányzóé volt, a ki a megsemmisítő fordulat után, melyet büszke
estélye vett, magánkivül rohant dolgozószobájába, melynek závárával
belülről magára csukta ajtaját.
Mintha kergették volna, úgy menekült ide. Felesége szobája előtt, honnan
leánya zokogása hallatszott ki, megállapodás nélkül ment el. – Gyermekei
szobájához érve megkettőztette lépteit, mintha félne, hogy a delej
megfogja, odahúzza őt és megejti férfiúi elhatározását, melylyel
tanácsot ülni sietett.
Még fényesebb jövőt álmodott volt, a mai estély sikerétől dicsőséget
várt magára nézve; diadalt remélt ülni a főherceg szemei előtt s
botrányos kudarcot vallott, a főherceg személyét kitette a bántó
jeleneteknek, feleségét gyalázatos bántalmaknak: kétséget nem szenved,
maga, családja lehetetlenné van téve, pályája dicstelen véget ért, az
ügyet, mely reá bizatott, helyrehozhatlanul kompromittálta. Barátai
szégyenkezve kénytelenek elfordulni, ellenségei hangos kacajjal kisérik
az ügyetlent, a kontárt, a tapintatlant, a ki gúny tárgyává tette a
legmagasabb bizalmat, mely őt helyezte a legkényesebb állomásra.
És mily hatása lesz a dolognak az országban! A hivatalos tekintély
tönkre lesz téve hosszú időre. A botrány packázni fog e siker után a
hatalommal.
Átkozott legyen az óra, mely azt a furfangot sugalmazta neki, a mely
szövetkezni késztette őt szinésznőkkel, mely vakmerővé tette az okosság
rovására, a mely csak a diadalt mutogatta, csak a sikert kápráztatta
szemei előtt s nem engedte, hogy a kétség is feltámadjon elméjében.
Bukás, mellőzés és szégyen ezentul az osztályrésze, és szegénység,
sulyosítva ama szánalompénzzel, a melyet az állam adni fog annak, a
kinek többé szolgálatát igénybe nem veheti.
Nem, nem! Inkább nem élni, mint így élni, inkább nem lenni, mint
szánalmas tehernek lenni a társadalmon és családon, inkább megsiratott
halottnak lenni, mint élve halottszámba menni. Be kell végezni a
katasztrófát, ez kiegyenlíti a számadást, helyreállítja az egyensulyt.
Az egyik serpenyőben a kudarc, a másikban egy véres áldozat: ez
kiengeszteli a társadalmat és a politikai erkölcs meg van mentve. A mit
rontott a kontár, azt az elszánt hős helyrehozza. Föladatom nem tréfa,
nem játék volt; mikor megbuktam, nem lehet félreállnom, hogy mint
vesztettet kinevessenek, hanem a csatatéren kell maradnom, hadd
döbbenjen meg a világ a játék komolyságán. Ezzel tartozom azoknak, a kik
fölemeltek. Meg kell látniok, hogy életem nem volt nekem drágább, mint
föladatom, mint bizalmok. Elvesztettem az ő játszmájokat, ime utána
dobom, a mi a tételben a magamé volt.
És lázas izgatottságban kirántja asztala fiókját, s kivesz belőle egy
szépen faragott pisztolyt. Elszántan húzza fel a dupla fegyver két
kakasát, míg ajkai érthetetlen biztatásokat suttognak.
Keze s egész teste lázban remeg, a míg ezeket teszi.
Most jobbjába veszi az elkészített fegyvert, balját homlokára teszi s
végig simít rajta, azután fején, úgy hogy kupájában áll meg balkeze, s
szeme az eget keresi a szoba plafondján.
– Vége, vége mindennek – kiáltja hirtelen – fölemeli jobbját s a
pisztolyt a torkának szegezi.
– Jézus! – kiáltja egy hang háta mögött – s e pillanatban meg is van
markolva a szerencsétlen jobb keze.
Két lövés dördül el szinte egyszerre s a falon függő tűkör csörömpölve
hull a földre.
Celesztin pedig, a ki egy spanyol fal mögül, a hova rejtőzött, midőn e
szoba ajtaja kilincsére tette a kezét a kormányzó s kit tudvalevőleg
Klemmi rejtett a szobába, végignézte a boldogtalan ember kinos
tépelődéseit s az elhatározó percben kiugrott, hogy megakadályozza
öngyilkos művét.
A két ember elkeseredett dulakodásba keveredett, de a kormányzó
kimerülve, elcsigázva a hogy volt, nem bírt a fiatal emberrel, s
csakhamar legyőzve a divánon hevert. Celesztin pedig roppant izgalommal
tanácstalanul áll előtte, kezében a pisztolylyal, sem szót nem találva,
sem nem tudva, mit tegyen tovább.
Halk kopogás hallatszik az ajtón.
– Papa, papa! – szól egy reszkető hang kívül – itt vagy, papa?
A kormányzó nem felel, ájulva fekszik a pamlagon.
Celesztin majd rá, majd az ajtóra néz s az ismételt szólingatásokra
megnyitja az ajtót. Klemmi áll előtte.
– Istenem, ön, – mond a leány. – Nem tudom mi történik a házban. A mama
alszik, én virrasztok mellette, nagyon rosszul volt; most úgy tetszik,
mintha lövést hallottam volna, keresem a papát, nincsen a szobájában,
rémülve futok ide, istenem, istenem! Ön nem hallotta a lövést?
– Hallottam, hallottam – mond Celesztin szórakozottan, reszketegen, úgy
hogy az ajtóba kell fogózkodnia s baljából kiesik a pisztoly.
– Pisztoly, a papa pisztolya! Hát ön lőtt? Istenem, mi történt? – mondja
a leány mind nagyobb rémülettel – s belép a szobába, s ott egy rémes
sikoltással ájult atyjára borul.
– Megölte, megölte! – kiáltja – iszonynyal nézvén a fiatalembert, s
tapogatva atyját.
– Oh kisasszony, az istenért! Atyja él, térjen magához.
– Atyám, atyám! De hát mi történt! Istenem mi történt?
– Meg akarta magát ölni.
– Megölni! Oh jóságos isten! S a lány zokogva borult atyjára, a ki
felnyitotta szemeit.
Celesztin elfordult, hogy kitörő sírását eltakarja.
A kormányzó magához térve keblére ölelte leányát, megcsókolta a fejét s
Celesztint kereste szemével.
– Hogy jött ön ide ebben a borzasztó órában?
– Az ön őrangyala vezetett, – mond Celesztin habozva – legyen érette
megáldva.
– Én mentettem ide, én, hogy el ne fogják ujra – zokogja Klemmi –
feláll, Celesztinhez lép, könyein át rámosolyog, megérinti kezeivel,
aztán nevetésbe tör ki s ismétli, – én hoztam ide, én hoztam, látod maga
az isten keze vezetett, látod papa, látod édes papa, – és ismét térdeire
vetette magát apja előtt és ujra zokogva átkarolta őt.
A kormányzó baljával magához ölelte lányát, jobbját kinyujtotta
Celesztin felé.
Celesztin odalépett s a kinyujtott kezet mind a két kezével megfogta.
– Legyen meg isten akarata! – suttogá a kormányzó és lánya szép szőke
fejére ontotta forró könnyeit. S a lámpa rezgő fényét bocsájtotta az
ölelkezőkre.