Azt az isten tudja jobban, hogy mi lesz akkor!
Egy szóval, ő már nem olyan szabad mint volt: gondolatán, érzésein,
idején és érdeklődésén osztoznak. Lelke előtt fölmerül Bőkéndy, a kinek
ifjú felesége, apró gyermekei voltak, a mikor az országra szakadt a
szerencsétlenség feltartóztathatlanúl. Azután jött rá a szükség. Ez az
igazi balsors, a mely a férfit megpróbálja. Harcba menni, ott elveszni,
vagy csatavesztés esetén elbujdosni, kalandos életben tölteni éveket,
merész veszedelmes vállalatokba bocsájtkozni; ez a férfinak, a ki
hazáját vesztette, élvezet, izgalom, mely elviselhetővé teszi a
veszteséget. De kötelességek súlya alatt a vesztett harc terén
megmaradni, a győztessel megalkudni, lemondani mindannak látszatáról, a
mi a férfiú dísze, a mi szépnek, nemesnek, hazafiasnak tartatik: ez a
nehezebb rész. Ezt kezdte Viknyédy elméjében forgatni…
De ily tépelődésekre nem sok ideje maradt. Celesztin elég beszédes
fogolytárs volt. Viknyédynek még igen sok anyaga volt a beszélgetésre.
Külföldi kalandjait érdekesen adta elő, s nem kevésbbé feszítő volt
elbeszélése arról, hogy itthon mint medvehajtó, mint bujdosott s
menekült a zsandárok elől, s minthogy ez a rész a mi történetünk
keretébe tartozik s nem is közömbös rá nézve, ezennel ismételjük
Viknyédy elbeszélése alapján.
Viknyédy mint medvehajtó tudvalevőleg azzal a fortélylyal élt, hogy az
útszéli csárdához közel levő erdőben egy fiatal nyírfához kötötte a
mackóját, abban a reményben, hogy ezzel üldözőit, ha rá találnak
bukkanni, föltartóztassa. A csel annyiban, a mint láttuk, sikerült is,
hogy a zsandárok nagy vigyázattal kétszer-háromszor keresztül-kasul
kutatták az erdőt, a mi egy félnapnál is több idejökbe került, s végül a
sikertelen keresés után megoszlottak: ketten maradtak a medvét őrízni, a
többiek mentek tovább a hajtsár után.
Viknyédy közel tíz órát nyert fortélyával. Ezt arra használta, hogy egy
közel eső tanyán parasztruhát s egy gereblyét vett, átöltözködött s a
gereblyét vállára csapva, barátságosan iparkodott tovaballagni,
kitűzött, bizonyos cél nélkül. Az embereket elkerülte, falvakba nem ment
s mi természetesebb, mint hogy ismét erdőben esteledett meg. A nappal
szép derült őszi nap volt. Estefelé azonban beborult az ég és az eső
ritkás öreg cseppekben kezdett hullani. Az idő meghűvösödött s a
parasztgatya szellős lett rajta a fekete bársony talián mez után. Az
erdő fái még elég lombosak voltak, nappal még nagyon lehetett a
természet bájaiban gyönyörködni, de este, nedves, sötétedő, hideg időben
a természet csak kényelmetlenségeivel kinálta a vándort. Nagy is volt
Viknyédy öröme, a mikor a sűrűségen keresztül tüzet pillantott meg.
Dupla lépésekben sietett a világosság felé, habozás nélkül lépett a
sűrűből a tisztásra és semmire se gondolva, csak a tűz kínálkozó
jótékony melegére, bátran ráköszöntötte a tűz körül üldögélő nehány
szűrös emberre a jó estét.
[Illustration: Parasztruhát vett…]
Egyszerre ugrott fel a négy szűrös atyafi. Nyilván nem vártak ily időben
s e helyen látogatót. A fogadj istent is csak akkor mondták el, a mikor
a jövevény kezében a béke ártatlan fegyverét, a gereblyét meglátták.
– Honnan komám? – kérdi az egyik, egy pörge bajuszú barna legény, a ki
állva maradt, míg a másik három visszakuporodott a tűz mellé.
– Szél elül, tűz után! – feleli Viknyédy.
– Mi a fene! Hát fujdogál?
– Nem jártak erre a hárítósak?
– Ma nem. Csak holnapután kerülnek erre.
– Akkor hát még egyszer jó estét. Adtok-e egy ital bort, egy falat
kenyeret, meg helyet a tüzetek körül?
– Hát ki lánya fia vagy öcsém?
– Hazafi.
– Afféle bujdosó?
– Bujdosó vagyok, de már keresnek.
– Ha az vagy, meglehetsz velünk. Itt két napig nem keresnek. Innen
holnapután odább megyünk. Ha megjön a gazda, a többit is elmondhatja.
Ülj le.
– Hát ki a gazda?
– Patkóék vagyunk, – mond a legény önérzetesen.
Viknyédi az első pillanattól fogva tudta, kifélék közé került s belátta,
hogy e pillanatban sehol se lehet bátorságosabban, mint itt.
Letelepedett tehát a szegénylegények közé s utóbb a banda fejével is,
Patkó Pistával – a nép szerint Pista, igazabban János, – egy beteges
külsejű, alacsony, félkézre béna, de éles szemű, gyors elméjű s merész
elhatározású fickóval megegyezett abban, hogy egyelőre velük marad. Ha
módja akad magát másképen bátorságba tenni, elbúcsuzik tőlük. Addig
kenyeröket eszi, törvényüket tartja, fegyverhez nem nyul, csak
védelemre.
Tán három-négy hete járt Viknyédy már a zsiványokkal, de nem sok
szerencsét vitt nekik. Életök nyugtalan volt, sűrűn cseréltek tanyát, a
betyárok boszusak voltak, mert a kopók sokat kerülgették őket, kiadóbb
munkára a körülmények nem voltak kedvezők.
Már két napja tüzet se raktak, hideg konyhán éltek, kedvetlenek,
boszusak voltak, mint az idő, veszekedő kedvük megnőtt, tréfájok
elmaradt, midőn végre a banda feje megvigasztalta a legényeket.
– Az éjjel átmegyünk a gádonyi erdőn, a vityai pusztára. Erre járt egy
odavaló juhászbojtár, beüzentem a számadónak, hogy várjon bennünket
vacsorára.
Ismert jó hely volt a kujtorgóknak ez a Vitya. J. uraság számadó
juhászának konvenció járt a szegénylegények ilyetén elfogadására. Nem is
jött le az este, hogy Patkóék már beállítottak a pusztára. Jó bor, jó
gulyáshús, jó szoba melege, friss menyecske az asztal körül; ez várta az
elcsigázott betyárokat. Duskáltak is benne bele a késő éjszakába, hangos
volt tőlök a ház, de Viknyédyt jó kedv és lárma nem akadályozta meg
abban, hogy jó verset aludjék egy alkalmas kuckóban.
Éjfél felé járt az idő, a hold fönn járt a kitisztult égen csillagnyája
között s mosolygott akár a mulató betyárok, a midőn egy vészlövés
dördült el. A mulatók egymásra néznek, fegyver után kapkodnak s egy-két
másodperc alatt künn teremnek a szabadban. Viknyédy fegyverrel a
kezében, álommal a szemében velök.
A birkás ház a puszta többi részétől elkülönítve áll közel az erdőhöz.
De ép az erdő szélén csillog a holdfényben a zsandársisak. A betyárok a
ház előtt felrakott konvenciós ölfa árnyékába húzták meg magokat, kettő
közülök a ház árnyékába állt, Viknyédy az ólak mellett húzta fel
fegyvere sárkányát.
A lövés, mely felriasztotta őket, zsandár fegyveréből jött, a ki az
őrszemnek kiállított betyárra sütötte el puskáját, mikor az a házba
akart ugrani, hogy hírt adjon társainak.
Kemény munka lesz itt. A zsandárok nincsenek maguk. Tolltarajas alakok
mozognak körülöttük: ezek a jágerek. És nemcsak az erdőszélen
mutatkoznak, a juhászlakás jóformán körül van véve.
A szegénylegények hamar átlátják helyzetük kétségbeesett voltát s egy
kis haditanácsot tartanak az ölfarakás mellett.
– Nem kell lőni, – mondja Patkó. – Egy csomóba állunk, rejtve várjuk
őket be. S a mint közelednek, rájuk tüzelünk, töltünk s ketté szakadva
ellenkező irányban keresztül törünk rajtuk. Tízen vagyunk, öt erre, öt
arra. A ki elesik, ott marad s ha tud, hát lő. Hogy merre vágunk nekik,
azután mondom. Itt van-e a talián?
– Itt vagyok, – suttogá Viknyédy.
– Velünk tartasz-e, vagy itt bújsz el?
– Nem hagylak el a bajban.
– Hát akkor most csöndesség, vigyázzatok. Velem jönnek Ferkó, Pisze
Gyura, Csontos, Figura és Csécs Anti. A többiek a taliánnal.
Megvagyunk-e?
– Megvagyunk – mondák halkan a betyárok.
Ezalatt az erdőszéli zsandárok s a jágerok nem szűntek meg tüzelni, de
mikor látták, hogy a betyárok nem felelnek, ők is abbahagyták a
lövöldözést és tanakodni látszottak.
Ide-oda tekintgetésökből, heves szóváltásukból Patkóék látták, hogy
elleneik tanácstalanok. Iparkodtak a betyárokat meglátni, keresték más
oldalról közeledő társaikat, majd ismét egy pár lövést kockáztattak,
végre egy embert kémpróbára küldtek ki. Ez egy zsandár volt, a ki
sisakját letette s hol négykézláb, hol hason próbált közeledni a
juhászlakhoz. A betyárok még jobban meglapultak. A közeledő zsandár
istennek ajánlva lelkét, mászott előre. Alig öt lépésnyire volt már az
óltól, még mindig nem látott senkit. Azt kezdte hinni, hogy egyáltalán
nincs itt senki. Felemelte fejét s ismét hirtelen lekapta. Erre se jött
lövés. Ezt még egypárszor megtette, de a betyárok nem lőttek reá, pedig
a szerencsétlent érdekesen világította meg a hold s bizony nagy
önmegtagadás egy szegénylegénytől, ha az ilyen kinálkozó alkalmat fel
nem használja.
De itt nem lehetett tréfálni.
A kémzsandár végre felült s integetni kezdett vissza társainak. Jönnek-e
utána, visszamenjen-e vagy menjen tovább? Társai távozást intettek, azaz
hogy menjen előre.
A zsandár talpra állt, de lekuporodva s kettőt lökve magán, eltűnt a
többiek elől az ól árnyékában. Ott azonban egy barátságos ölelés
fogadta, hogy a csontja is ropogott bele, ugyanabban a pillanatban két
hatalmas tenyér az ijedt katona szájára illeszkedett.
A betyárok voltak, a kik felkapták őt s az üres ólba dobták, utána
beléptek oda s levetkőztették. A terv a taliáné volt, a ki megérttette a
zsandárral is, hogy ha mukkan, meg is hal. A zsandár gúnyájába belebújt
az egyik betyár, fogta a zsandárpuskát és az ól árnyékából ép azon mód,
a hogy a zsandár odajött, kiment a holdvilágba. Ott mintegy öt lépést az
óltól leült s integetett az erdőszéli csapatnak. Intéseiből kettőt
lehetett némileg érteni, hogy vannak ugyan betyárok, de nem itt, hanem
amoda túl a szérűskertben.
A katonák megértették őt s intettek neki, hogy menjen rekognoszkálni a
szérűskertbe. Kerekes Csana – ez volt most a pszeudo-zsandár – nem vette
tréfára a dolgot, hanem kezdett négykézláb a szérűskert felé mászni,
sűrűn integetve a zsandároknak. Ezek kezdtek is a pajtás kert felé
koncentrálódni. Szerencse, hogy arra is vannak katonák, különben már
elmenekültek volna a duhajok, így okoskodott a vezérlő zsandárkáplár.
A szérűskert fonott sövénynyel volt bekerítve, bejárásán alacsony
fakapuval. Kerekes Csana e kapunak vette kémútját, szorgalmasan
integetve, maga után intve a katonaságot; a mikor a kapuhoz ért, még
egyszer hátranézett, tanácsot kért a káplártól jelekkel s azt az
utasítást kapta, hogy csak előre, ők mennek utána, nem hagyják cserbe.
Az álzsandárnak se kellett több. Felkapott a kapura s egy másodperc
mulva eltünt a túlsó oldalon. A katonák szorongva lesték a jövendőket és
óvatosan közeledtek a kapuhoz. Ezzel az erdőt már odahagyták s a
juhászlakáshoz, a hol a betyárok némán lapítottak, félháttal voltak
mintegy 100 lépésnyire.
E pillanatban a szérűskertben egy lövés dördül el, egy jajkiáltás
hangzik az éjen át, a zsandárok és vadászok lövésre készen szorongatják
fegyveröket, midőn kémjök puska nélkül, sápadt arczczal, a holdfénytől
megvilágítva megjelen ismét a kapu tetején s lélekszakadva ordítja.
«Hilfe, hilfe!» aztán lebukik a kapun át, ismét fölszedi magát s egyre
segélyért kiáltva, néhány lépést tova tántorog a katonaság felé, de
ismét összeroskad, arccal a földre s ott fetreng.
E rémes jelenetre a katonák elesett «társuk» testén keresztül
megrohanják a szérűskertet, fel a kapura, kerítésre és sortüzet adnak a
kazalas pajták árnyékába.
Kerekes Csana pedig felugrik, társai felé iramodik s a tíz betyár
felhúzott kakassal nekivág a zsandárok által elhagyott erdőnek.
A szérűskertben a szénakazal, melybe a betyár belelőtte fegyverét
ezalatt lángra kap, gyorsan körülég és vörös fényével leveri a hold
sápadt világát.
A zsandárok azonban nem hagyták teljesen fedetlen az erdőszélt. Az
otthagyott őrszemek puskatűzzel fogadják a betyárokat, a kik viszonozzák
a tüzet. De egy-egy lövés váltásánál annyival kevésbé mentek tovább,
mert a zsandárság itt kisebbségben lévén, jobbra-balra menekült s nekik
utat adott, másfelül pedig, mert a pajtának rohant katonaság is
észrevette csalatását s a menekülők üldözésére megfordult.
– Szélnek, ki merre lát, – kiált Patkó – vasárnap a baglyosi rezulában
leszünk.
És a szegénylegények, a hányan voltak, annyifelé futottak, a katonaság
pedig vaktában utánok.