Viknyédy Géza a betyárok kommandóját s egyszersmind példáját is követve,
neki vágott a sűrűnek. Hány golyó kerülte el, feje körül csapódva
egy-egy fába, se kedve, se ideje nem volt megszámlálni, figyelme csak
arra volt fordítva, hogy üldözőitől távolodjék. De bizony ez nem volt
csekély feladat. A zsandárság s katonaság együtt szép számot adott s
egy-egy futóra legalább öt kergető esett. Persze hogy éjjel erdőben a
menekülés könnyűnek, az üldözés nehéznek látszott. Hozzájárult, hogy a
lövöldözés nem szünt meg, bár a duhajok óvakodtak puskaporuk haszontalan
fogyasztásától. De ki tudta a sötét erdőben, hogy ki lőtt. A mi katona
ott hagyta a fogát, biz az társa golyóbisától esett el.
Viknyédynek a közös bajokhoz még egy nehézsége járult. Ő teljesen
ismeretlen volt e vidéken s egyáltalán nem volt képes magát tájékozni.
Akármerre ment, nem tudta hova fog jutni. Fogalma sem volt arról, vajjon
kifelé megy-e az erdőből vagy befelé? S ha az erdő véget ér, hova jut?
Még legjobbnak látszott az erdőben valami jó helyen meghúznia magát. De
ha ott virrad s a zsandárok nem találnak távozni, reggel bizonyosan
kivadászszák. És a puskasütögetés még egyre tart. Vagy kétszer
találkozott már egy-egy bokorból-bokorba ugró társával, a miből azt a
vigasztalást merítette, hogy a szegénylegények se járatosabbak, mint ő.
Valószínű, hogy üldözőik se valami nagyon bátorságosan hatolnak előre.
Legjobb tehát folyton a lövésekre fülelve, szépen óvatosan előre
tapogatózni.
És úgy tett. Szeme a sötétséghez hozzászokott s frissen járt körül az
erdőben. A mint tova surrant, soha sem a bokrokat kereste, hanem a
vastagabb fákat. Ezek mellett legalább egy oldalon védve van a golyó
ellen is. Ha egy-egy elsütött fegyver tüze fellobbant a távol sűrűben,
kettőzött lépéssel iparkodott tova jutni.
De a lövések csak nem maradtak el. Úgy látszik, az ő irányát vette a
katonák nagyobb száma. Azt gondolta, legjobb lesz már most megpróbálni
megfordulni s mint a szorongatott vad, megkisérleni keresztül törni a
vadászok kordonán. Nem látszott előtte valószínűnek, hogy oda jusson
vissza, a honnan kiindult, mert hiszen már oly régen megy s annyit
kavarog, hogy nemsokára virradni is kell a hajnalnak, s ő maga tán a
harmadik határban is jár.
Felfohászkodott tehát istenéhez és megfordult üldözői felé. Óvatosan,
bukdácsolva osont tova, hallgatózva s hiuz szemekkel tekintve
jobbra-balra s előre s kis híja, hogy térdre nem roskadt örömében, midőn
vagy egy negyed órai ílyetén menekülés után az első lövést hallja
eldördülni a háta mögött.
– Megmenekültem! – mondja magában félig hangosan s könnyebb lélekzettel
iramodik gyorsabb futásnak, a mint hirtelen egy pokoli detonáció éri
fülét és vakító fénybe vesz el a szeme világa.
– Jaj! – kiáltja Viknyédy önkénytelenül – és
– Jesszusz! – egy más hang ugyanabban a pillanatban.
Egymás mellett állanak, ő és egy vadász, a ki egy fa által tőle
elválasztva majdnem orra alá sütötte el fegyverét.
Viknyédy mint egy macska, úgy ugrott hirtelen az embernek, kicsavarja
kezéből a puskát, gáncsot vetve felfordítja a holtra ijedt katonát, a ki
bölcsen hátra maradva követte volt társait s telhető gyorsasággal
iramodik a felvett irányban tovább.
Saját fegyverét már rég eldobta, a katonáét se cipelte soká, annál
kevésbbé, mert e puska letepert tulajdonosának ordítására néhány társa
megfordult, felkereste őt s utasítása folytán ismét űzőbe vette
Viknyédyt. De ez a kordonon túl volt s könnyebb ruhájában sebten
törtetett előre.
Fütyült utána a golyó, de ő nem igen figyelte hova hull.
Egy tíz percnyi futással kiért az erdőből. Vörösös fényt lát az égen,
távol harangszó hallik. Hajnal volna már, hogy az ég pirosodik s a
harang megszólal?
Nem, ez nem a hajnal pirja, ez nem a reggeli harangszó. Tűz van, a
harangot félre verik. Jaj, ha ő egy ugrással ott teremhetne a tűznél s
elvegyülhetne az oltó nép között. De se tájat, se utat nem ismer, azt
sem tudja hol van, s a lövések közelednek.
Körülnéz, árokparton áll, az árkon túl cserjés látszik. Beugrik oda, –
vagy húsz lépésnyire tőle egy nagy keresztfa vonásai rajzolódnak le a
szürkés éjszakába. Körülnéz, sok apró kereszt vet árnyékot a holdtul
földre: temetőben van.
Boldog nyugvók a föld alatt, nektek nem dobog már úgy a szívetek, mint
ezé a szegény üldözött emberé, kinek már a lábai roskadoznak, tüdeje
zihál, kit űznek mint a vadat, ki pedig nem rosszabb ember, mint
akármelyik volt közületek, a ki békében halt meg.
Viknyédy sírról-sírra ugorva iparkodik kijutni a temetőből, s nagy
siettében, csak mikor beleütődik, akkor látja, mily akadályra talál
menekülő útjában.
Egy koporsó, Szentmihály lovára téve áll ott egy frissen fölhányt sír
szélén.
Az üldözők lövései mind közelebb jönnek.
Viknyédy megáll, körülnéz, felkapja a koporsóhoz támasztott keresztet s
alsó faragott végét beilleszti a kezdetlegesen összerovott koporsó
födele alá s fölfeszíti a halott házát.
Egy tisztes arcú ősz hajú pap fekszik a koporsóban. Arcának szinte
mosolygó vonalaira szeliden hullanak a hold sugarai. De emberünkre a
látvány semmi hatással sincsen. Benne csak az önfentartás ereje működik.
Késével végig hasítja a halott ember papi ruháját, kifordítja a ruhából
s a koporsóból a testet, s beleveti a nyitott sírba. Magára ölti a
talárt, belefekszik a koporsóba s lefödi magát a koporsó födelével.
És lélekzetét visszafojtva hallgatózik borzasztó menedékében. Tompán
hallja a harangok zúgását, tompán a puskalövéseket. Majd emberi
hangokat, melyek egymást szólítják, lépteket, melyek jobban látszanak
sietni e borzalmas helyről, mint másünnen.
Aztán csend lesz, csak a félrevert harang sírja még tele az éjszakát.
– Meg vagyok mentve, – sóhajt Viknyédy, de olyan törődött, hogy nem siet
fölkelni.
– Nem is rossz fekvés esik ebben a kis kunyhóban, – mondja s igazgatja
magát egy kissé. Csak a fejét nyomja a vánkosa. Nem is soká tűri,
odanyúl s egy kis csomag akad a kezébe.
– Lám, lám, mi lehet ebben? – S önkénytelenül tapogatja a csomagot. Majd
fölkel, leveti a halott ruháját s óvatosan elhagyja a temetőt.
Néma, csöndes, elhagyott a táj. A hajnal fakad a keleti égen s Viknyédy
ismét irányt cserélve tova ballag ez éj után, melyhez hasonlót kalandos
életében nem élt át se itthon, se külső országban.
Messze járt már üldöztetése helyétől, erdőszélen, dülő utakon ballagván
tova, midőn rávirradt a szép őszi reggel. Nem kimélte a lábait s
hozzávetése szerint két órát is gyalogolt egyben. Elhagyott
krumpliföldeken gyümölcsöt böngészett, bevitte az erdőbe, megsütötte s
isteni lakomája lett a fölszedett burgonya. Az erdőben töltötte a napot.
Tüze mellett jól is aludt s mikor közel volt az este, tovább vándorolt.
Tervet nem tudott magának főzni, emberrel nem kivánt hamarosan szóba
állani, a véletlen fog ismét dönteni legközelebbi jövőjéről.
Ez a véletlen harmadnap egy juhásztanyára vitte őt. A gazda befogadta,
szemet hunyt kilétére s itt töltött el pár hetet mint birkásbojtár. Első
merészebb útja az emberek közé búcsúra történt s ott fogta el őt a
zsandár komolyabb ok nélkül, de nem lévén semmi igazolója, komoly
következményekkel.
A juhásztanyán vette le szakállát s a frissen borotvált arc, melyen a
szakáll mezejének a színe erősen elütött a többi rész barnájától, gyanút
keltett a legény iránt, a kit szakállnöveszteni küldtek le a börtönbe az
első kihallgatásról.
– És mi volt abban a csomagban? – kérdé Celesztin Viknyédyt az
elbeszélés e részénél.
– Maig se tudom, – felel a kérdezett. – Szórakozásból-e,
ösztönszerint-e: a csomag a kezemben maradt, elhoztam magammal, de
felnyitni mindeddig vonakodtam. Eszem ágában sem volt szegény jó
halottamat, a ki menedéket adott, megrabolni. Nem is bántom, hadd legyen
addig nálam, a míg valahogy az isten nem intézkedik róla, bár a viaszkos
bőr, a melybe takarva van, megrongyollott. Talán visszavetődöm még
egyszer arra a vidékre, s akkor sírkövet állítok öreg papomnak és
sírjába teszem a csomagot vissza…
Ilyen és hasonló beszélgetések folytak a fogoly társak közt; a patkány
töltötte ki barátságos közeledésével, ugrándozásával a többi időt.
Szépen meglettek volna hárman együtt, de a két férfi nehány nap mulva
mégis már ismét szívesen vágyódott ki börtönéből. Örültek egymásnak, a
sors furfangjainak, a melyekkel összehozta őket, de mi haszna van
mindebből, ha most meg nem mehetnek tovább, egymással zár alá vannak
téve. Viknyédynek a szakálla is kezdett kinőni s a szakállával nőtt
aggodalma is. Hátha itt is talál valakit, a ki fölismeri, mint Bőkéndy,
de nem lesz olyan loyális, mint Bőkéndy vala?
Elégületlenség és rossz kedv költözött be a börtönbe hozzájuk s
több-több időt töltöttek szótlanul és hallgatagon a fogolytársak.
Patkányuk is érezni látszott a hangulat változását, kevesebbet
ugrándozott előttük, inkább gubbaszkodott a sarokban, gazdáival versenyt
búsulva.
Ilyen néma elgondolkozásból verte fel őket egy este a kulcsok csörgése.
A rabok összenéztek. Mi lesz ilyen késő este még velök?
Egy felügyelő lép a börtön-helyiségbe, körülnéz és mindent rendben
látván így szól:
– Persze Celesztin rab, kövessen.
Celesztin feláll s indulni akar. Egy gondolat állítja meg szándékában.
– Hová? – kérdi a felügyelőt.
– Nem tudom, – felel ez. – A mi holmija van, szedje össze s hozza
magával.
Erre Viknyédy is felállt ágya széléről.
– Nem jövök ide vissza többé?
– Nem.
– Szabadon bocsájtanak?
– Nem tudom.
– De ilyen hirtelen, váratlan –
– Rendeletem van. A többit megtudja ott, a hova én viszem.
Celesztinnek elszorult a szíve. Ha szabadságra viszik, akkor se esik
könnyen elválni Viknyédytől; sőt patkányát itt hagyni, még ez is egy
kissé képes őt ellágyítani. Hátha még nem is szabadul. Kilesték a fogoly
társak barátságát és kegyetlenül elválasztják őket, tán közönséges
tolvajok, rablók társaságába viszik. A mint Viknyédyre nézett, a ki
szótlanul, szemében izgalommal állt ágya előtt, egy faggyúgyertya
fogyatékos világításában, kitörtek a könyei, oda rohant és ráborult, s
mint egy legény a szeretőjét, úgy szorongatta a férfiút.
– Menjünk, menjünk! – mond a felügyelő.
Celesztin szájon csókolta Viknyédyt és kilépett a börtönből egy félig
szoba, félig tornácfélébe.
Viknyédy magára maradt.
Nagyon, nagyon nehéz lett a szíve, a mint a kulcsok csörögtek, a zár
becsattant börtöne ajtaján.
Ágyára borult, arcát két tenyerébe szorította, hogy facsarodó szívére
nyomást gyakoroljon, de az ő két tenyere is megtellett vízzel: az
érzések és gondolatok tengere csapott ki medréből.
De nem adhatta magát át hangulatának. Beszédet hallott az ajtón túl.
– Vetkőzzék le, – szólt a felügyelő – s öltse fel e ruhákat itt.
– E ruhákat? – rebegé Celesztin.
– Szó nélkül és gyorsan.
– Itt marad.
– Mi végből?
– Mit kérdezget olyan sokat? Nem veszt a cserén, szép ruhát kap helyébe.
Siessen, nem érünk rá beszélgetni.
Ennél többet Viknyédy nem hallott, de ez elég volt, hogy gondolatának új
irányt adjon.
Celesztint megfosztják ruháitól. Nincs kétség benne, hogy valamiképen
kihallgatták őket s Celesztin ruháiban azt a végzetes levelet keresik.
És lehetetlen, hogy meg ne találják!
Villámként cikázott végig elméjén az új helyzet következményeinek hosszú
sora. Az összeesküvés, melyről a levél szól, felfedeztetik, nemcsak
Celesztin, nemcsak ő, egész sora a becsületes hazafiaknak veszélybe jut.
És ő itt ül, a börtön falai közt és senkiért semmit nem tehet, holott ő
idézte föl a veszedelmet, hogy a levelet könnyelműen kiadta a kezéből…
Menekülni s menteni a mit lehet: ez a gondolat fészkelte magát agyába,
hatása alatt felugrik, megragadja a faggyúgyertyát és reszkető kézzel
kezdi megvilágítani a nyirkos falakat.
Szeme a patkányra esik, melyet a felügyelő megjelenése elűzött volt
odujába s mely most bújt ismét ki a tégla mögötti lyukból, s
barátságosan tekintett a magából kikelt férfiúra.
– A patkány! – susogja Viknyédy s arcán a remény tüzei gyuladnak ki.
Szalmaágya székének egyik lábát óvatosan kiveszi eresztékeiből s
beleereszti a patkánylyukba.
Csekély erővel feszíti ki a falból a téglát s egy meglehetős üreg száját
kapja a tégla helyéből. A fal mindenfelé meg volt furva patkányok által
s a mint az ágylábbal érinti, könnyen hull szerte a törmelék.
Viknyédyt mondhatlan izgalom fogta el. Maga mellé tette a gyertyát, még
egy ágylábbal látja el magát s mielőtt egy óra letelt, egész testtel
benne volt börtöne falában.
Gyertyája homályosan égett, de ürege oldalait tisztán megvilágította.
Óvatosan kopogtatta végig Viknyédy a falakat, hogy keresse magának a
helyet, a merre utat törjön. Hangtalan ütések voltak ezek, vagy a fal
volt massziv, vagy föld volt a falon túl: menekülőre alig biztató
helyzet.
Remegni kezdett izgatottságától egész testében, mintha láz rohanta volna
meg, térdei roskadtak, ajka susogott.
– Isten, isten! – nyögte a kétségbeesett férfiú s szilajon forogtak
szemei ide-oda a dohos üregben.
Megint a patkány lett kalauza.
Ez a jó állat folyton ott sürgött-forgott körülötte, s most, mintha
értené az ember szándékát, kaparással, vinyogással iparkodik Viknyédy
figyelmét magára vonni. S a mint a menekülő rab ránéz, szapora
gyorsasággal kezdi az egyik sarokba omlott törmeléket apró lábaival
kaparni.
Viknyédy a tenyerével látott hozzá s letakar ismét egy lyukat. Bele
ereszti feszítő fáját s alig mozgatja, lehull egy négyszöglábnyi terület
s egy csatornarészt fed ki a kutató előtt. Viknyédy majd felordított
örömében s leereszkedik a csatornába. Itt azonban hamar észrevette, hogy
világa, a faggyúgyertya lángja veszélyeztetve van. De a bajban igen
találékonyak az emberek. Parasztkalapja béléséből kivette a viaszkos
vásznas csomagot, fogaival felhasítja s csakhamar talál is benne, a mit
keres: egy darab papirost.
A vásznon belül fehér papiros, azontúl egy összegöngyölt levél volt. A
levelet jól-rosszul visszahelyezi a vászonba és mellénye zsebébe teszi.
A fehér papirosból védő ernyőt improvizál faggyúgyertyája számára és
isten nevével ajakán leereszkedik a csatornába, hogy csak a feje búbja
látszik ki.
A bűzt, a pestist, mely lehével fogadta, nem érezte a merész vállalkozó;
a piszkot, a rothadt, undok folyadékot, a melybe lábai merültek, nem
vette észre. Mintha szeretőjére mosolyogna, úgy nézte, mint indul előtte
hív patkánya félig úszva, félig kúszva a sűrű lében s félkezében a
gyertyával, félkezében a két asztallábbal ment Viknyédy, óvatosan
gázolva tovább, kalauza után s eltűnt a földalatti ocsmány útvesztő
homályában.