Persze Celesztin a fővárosi középületek egyikének mély és nedves
börtönében elmélkedett arról, hogy a kevés ész néha többet ér, mint a
sok furfang. A szegény fiatal ember mindent megpróbált, a mit
alkalmasnak tartott arra, hogy a medvehajcsárnak valamely nyomára
akadjon. Az ujságokat rendesen végig olvasta, tudakozódott minden
oldalon, loyális és illoyális hírben álló emberekkel fraternizált, rájok
költötte csekély pénzét, mígnem a sok sikertelen kutatás közben elméjébe
fészkelte magát a gondolat, hogy az a szerencsétlen vakmerő bizonyára el
van fogva és sötét zár alatt várja sötétebb végzetét. És nem
foglalkoztatta Celesztint most már más gondolat, minthogy itt is
valahogy közelébe férhessen, megtudhassa tőle a végzetes levél
rendeltetését s levegye Pipiske kisasszony lelkiismeretéről a terhet.
Kifőzött tehát egy nagyon furfangos tervet. Elfogatja magát, a minél
akkor könnyebb dolog sem volt, mert csak egy-két merészebb szót kellett
mondani hivatalos fülek hallatára s úgy hűvösre vitték érte az embert,
hogy a lába se érte a földet. Ha egyszer el van fogva, majd emlegetni
fogja ártatlan szókeverékben a medvehajtót, s ha a szerencsétlen a
kezökben van, majd csak szembesítik vele a vallatásnál. Ott persze a
talián mindent tagad, ő meg majd egy négyszemközti találkozót kér, hogy
esetleg vallomásra bírja. Ez természetesen nem fog neki sikerülni, de az
alkalom meg lesz rá, hogy a levél sorsa elintéztessék. Aztán még egy
darabig ülni fognak s ha megszabadulnak, megnyerték a játékot.
Jól volt kifőzve, jól is ment addig, a míg Celesztin a dutyiba került;
még a vallatás is sikerült. Úgy elbódította a vizsgálóbírót zagyvalékos
beszédével, hogy kis híja bolondnak nem deklarálták. Mégis jobbnak
vélték visszavinni pince-börtönébe, ott aztán ott is felejtették. Se
vallatásra nem vitték, se senki nem kereste. Könnyű volt, sóhajtá a
szegény fiatal ember, ide bejutni, de hogy jutok ily körülmények közt
ismét haza? Már nem is igen gondolt a levélre meg Pipiskére, csak
szegény édes anyjára, a kit könnyelműen egy borzasztó helyzetbe
juttatott. Szeretett volna hírt adni magáról, de bizony szép szóért még
csak szóba se álltak vele, egyebe meg nem volt.
Az az volt! Kínjában, mert már az kezdte hinni itt kell megöregednie,
kínjában már az jutott eszébe, hogy igaz vallomást tesz, a ruhájába
varrt levelet kézre adja s így vásárolja meg – nem magáért, hanem édes
anyjáért – a szabadságát. Gyötrötte és kecsegtette ez az áruló gondolat
és még türhetlenebbé tette helyzetét. Majd mértéktelen bosszúság fogta
el oktondisága miatt, a melylyel magát bajba keverte, majd sírt, mint
egy gyermek, hogy oktalanságát csak elvetemedettséggel lehet helyreütni.
Egy tégla által szedett lyukból egy patkány járt be hozzá; nem ritkán
osztotta meg vele kenyerét. A patkány igen barátságos volt, nem félt
tőle, kezéből evett s előtte ugrándozott, ficánkolt, mintha mulattatni
akarná. Hogy irigyelte ő a kloakák e szabad polgárát, mily csábító
gondolat, hogy ha ő e barátja vezetése mellett a tégla által takart
lyukon át a csatornákba, onnan a szabad ég alá juthatna! Szinte a hideg
rázta e gondolatra, aztán ismét könybe lábbadt a szeme s elkezdte sorsát
siratni. Aztán elaludt, – a patkány pedig ide-oda szuszogva virrasztott
kenyeres pajtása álma fölött…
Celesztint a börtönkulcsok csörömpölése riasztotta fel álmából. A mint
fonott szalmaágya szélére felült, a nyiló ajtón a börtönőr helyett egy
paraszt alakot lát belépni, a mely barátságosan kivánt jó napot. Szép
barna fiú, mintegy harmincon túl valahol, szakálltalan, csinos
bajuszszal, pörge kalap a fején, gyolcs gatya, kordován csizma,
kivarrott mellény – szóval hetyke parasztlegény viselet.
Tehát társaságot kapott. Nem valami különöset, de mégis különbet a
patkánynál.
Nem voltak azonban együtt még huszonnégy óráig s Celesztin kezdte jobban
respektálni a parasztot. Ritka legény ez valóban. Nem sokat beszélt
eddig, de a mit mondott, egyáltalán nem nagyon parasztosan volt mondva.
Celesztin szerette volna tudni, hol terem az efajta nép. De a legény
tudott feleletekkel szolgálni, a melyek válaszoltak a kérdésre a nélkül,
hogy megtudta volna Celesztin, a mit tudni akart. Nem szorítkozott
nemre, igenre, nem is tagadta meg a választ, sőt nagyon szívesen adta,
de nem mondott semmit, csak – beszélgetett, vagy hogy úriasan mondjam:
társalgott.
Elfogatása történetével szívesen szolgált. Hely nélküli juhászlegény
volt, nem messze a fővároshoz egy faluban búcsút tartottak, a korcsmában
tánc kerekedett, ő is részt vett a táncban. Táncosnéja egy kis szelíd
természetű gazdalány volt, a kire szemet vetett egy zsandárlegény, a ki
a búcsú rendje s a legények koponyájának épsége fölött őrködött ott lévő
társaival. De a kis Juliskának jobban kellett a juhászlegény, mint a
villámhárító. Ez utóbbi azonban nem vette tréfára a dolgát. Addig
mesterkedett, a míg okot kerített magának rá, hogy őt elfoghassa s most
itt ül a vármegyeháza fenekén. Egyszer megvallatták, de a birák nagyobb
figyelmet fordítottak az arcára, mint ártatlanságára. Nem azt kérdezték
tőle, hogy mit cselekedett, hanem hogy mikor borotválkozott. Aztán
összesúgtak s elhatározták, hogy eldugják addig is, a míg a szakálla
kinő, akkor aztán megint előveszik.
Celesztin érdekkel hallgatta a legény símán folyó elbeszélését s maga
sem tudta, mit véljen erről a «művelt» juhászlegényről. Mégis most már
azt kérdezte: aztán valjon mit akarnak a birák a szakállával?
– Nyilván azt gondolják, hogy nem mindig szoktam borotválkozva járni, s
nem tudom nem remélik-e, hogy másnak találnak, ha megnő a szakállam,
mint így csupasz állal.
Celesztin kezdte érteni a bírákat.
– Hátha úgy is talál lenni? – mondá.
– Akkor –
A legény elakadt. Nem szándék nélkül volt kissé nyilt egy magyar fiú
iránt, a kit a tömlöcben talált s a ki huszonnégy órai közönyösebb
tárgyakról folytatott beszélgetés alatt neki rokonszenves és nem rossz
fiúnak látszott, de még se tudta, tanácsos-e ily hirtelen tovább is
menni.
– Hát az úr kicsoda és mért ül itt? – kérdé, megfordítva a nyársat.
Celesztin rá nézett emberére s egy kis gondolkozás után így szólt:
[Illustration: Celesztin ránézett emberére.]
– Legyen nyugodt «uram», a mit én mondhatok el magamról, az nem éri meg
azt, a mit ön fog elmondani magáról. Az én titkom az ön kezében nem
biztosíték, mert az a titok nem magamé, az az én személyemre egészen
veszélytelen, sőt épenséggel megmentőm lehet, ha kiadom a kezemből, míg
a kegyedéről úgy látszik nem oly bátorságos beszélni. Ha tehát titkát az
enyimért cserébe akarja adni, a csere rossz lesz önre nézve. És én
visszavonom kérdésemet, mert nem akarok hamis pénzen igaz portékát
venni. Elég baj, hogy így vagyunk, ne súlyosbítsuk egymás helyzetét.
– Nem titkot titokért, hanem bizalmat bizalomért akartam adni –
– Igen, de ahhoz, hogy én elmondjam a magam sorát, nem nagy bizalom
kell, csak alkalom egy kis beszélgetésre. Épen alkalmas arra, hogy
kicsaljam vele az ön bizalmát a nélkül, hogy magam valamit kockáztatnék.
– Köszönöm, – mond a legény. – Ha tehát nincsen terhére, beszéljünk
egymás dolgáról.
– Az enyim igen egyszerű és szörnyen ostoba. Elvállaltam egy levél
kézbesítését, s mivel semmi mesterséggel sem tudtam célhoz jutni, az
utolsó s előttem nagyszerűnek látszó eszközhöz folyamodtam: vigyázatlan
nyilatkozatok miatt elfogattam magamat.
– Hát kinek akarta kézbesíteni a levelet itt a börtönben?
– Azt gondoltam ám, hogy az az illető is el van fogva s hogy itt
elejtett szókért szembesíteni fognak vele.
– Nos és sikerült?
– Dehogy sikerült! Eldugtak s itt veszek, ha valami véletlen új
fordulatot nem ád a dolognak.
– És micsoda levél az, a melyet kézbesítenie kell?
– Ez már az a része a dolognak, a mely nem az én titkom. Egy ismerős
fiatal leánynak kívántam vele szolgálatot tenni. Ő rá volt voltaképen
bízva a levél. De ő is csak véletlen jutott hozzá.
– Egy fiatal leány?
– Igen, egy szinésznő egy útszéli csárdában volt szállva s midőn már
elutazóban volt, akkor vette át egy ismeretlen medvehajtótól, a kit
üldöztek.
A mint a két beszélgető egymás mellett ült, a legény a meglepetés élénk
kifejezésével csüggött Celesztin ajakán s jobbját a vállára tevé.
– És hol van most az a fiatal leány? – kérdé a legény.
– Nálunk van, édes anyámnál –
– És mije önnek az a leány?
– Mim? – Semmim! Azaz jó barátném.
– Hogy jutott eszébe érette ily meggondolatlanságot tenni.
– Hogy jutott eszembe? Istenem, hogy jutott eszembe! Ha jól meggondolom,
magam sem tudom. Az embernek vannak ilyen bolondos órái. S most, hogy ön
e kérdést intézi hozzám, azon csodálkozom, hogy soha se jutott eszembe
ahhoz a leányhoz ugyanazt a kérdést intézni, hogy jutott eszébe, hogy a
medvehajtótól azt a levelet átvegye, a meggondolatlanságot elkövesse.
– No mert ez vagy nagy karakter, vagy nagy meggondolatlanság. Én
mondhatom önnek, hogy soha semmi sem tett reám olyan mély benyomást,
mint abban a pillanatban az az ismeretlen leány s e benyomás nélkül soha
sem is adtam volna néki oda a levelet. De akkor nem tudtam ellentállni.
Azt hittem, hogy ha oda nem adom, soha sem látom többé kedves szelíd
arcát. A levéllel, úgy éreztem, sorsomhoz kötöm a sorsát. A levél
képében vele vagyok, az én ügyem folyton jelen lesz eszméjében, vele
foglalkozik, érte aggódik és én szerepet játszom lelke világában. Semmi
sem természetesebb, mint hogy a nélkül örökre elfelejtette volna a futó
szóváltást a kis csárda ablakán keresztül. Én akkor részesévé tettem
titkomnak, veszedelmemnek, kezébe adtam sorsom egy részét, magamat,
kalandos módon, hirtelen, váratlan, inkább inspiráció szerint, mint
meggondolással cselekedve, egy ködös érzés, egy határozatlan vágy, egy
kifejezhetlen benyomás varázsa alatt. És meg vagyok győződve, hogy a
dolognak ezzel nincsen vége, ennek döntő befolyása lesz még életemre s
most, midőn a világon a legcsodálatosabb módon találkozom önnel, itt, a
börtönben, e hit élénkebben lüktet a szívemben mint valaha.
Celesztin e beszéd hallatára egyik ámulatból a másikba esett. Végre
kifakadt:
– Ön, ön, – kiálta, – tehát ön – és nem tudott tovább menni, felkelt
ülőhelyéből, végig ment a keskeny börtönön s ujra leült.
– Ah, ah, – mondja, de megint nem tudott hozzá egyebet mondani.
Végre mégis összeszedte magát.
– De hát nem mesét mond-e ön nekem. Hisz ez a csodával lenne határos!
Tudja-e azonosságát bizonyítani! Hogy nem juhászlegény, azt előbb is
beláttam. De mivel nem bánik birkával, abból még nem következik, hogy
medvével bánjék. És mégis! Igazán meg kell az embernek bolondulnia, hogy
ilyet legyen kénytelen elhinni.
A szegény fiatal ember egészen megzavarodott. Hóbortos vállalkozása
fényesen sikerült, de a meglepetés teljesen kivette sodrából. Hitte is,
nem is a dolgot. Fogolytársától a részletek elbeszélését, Pipiske
személyleirását, majd a levél ismertető jeleit kérte s végül ellenkező
indulatainak ereje alatt sírni kezdett, mint egy gyermek. Összevissza
csókolta a juhászlegényt s teljesen elfelejtette, hogy börtönben van.
– És mi lett a levélből, – kérdé a néhai medvehajtó.
– Szakasztott úgy varrtam bele a nadrágomba, mint ahogy ön viselte
valamikor Pipiske kisasszony elbeszélése szerint. Átadjam? – kérdé a jó
kedvre derült fiatal ember.
– Maradjon önnél, ott egyelőre biztosabb helyen van. Azt hiszem, bíráim
gyanakosznak rám s nem hiszik, hogy bojtár vagyok. Szakállam növését
azért várják, hogy kilétem kitudásában szolgálatot tegyen nekik.
– Az igaz, lám! Azt már tudom, hogy medvehajtó volt, mielőtt
juhászlegény lett, de hogy mi volt, mielőtt medvehajtó lett: azt még nem
tudom, sem azt, hogy mért lett egyik is, meg másik is.
– Tanuló voltam, honvéd lettem, emigráltam s most egy levelet, egy
fontos levelet hoztam be az országba, mint medvehajtó. Üldözőbe vettek,
a levelet átadtam Pipiske kisasszonynak –
– Mellesleg mondva, ön még valamit átadott Pipiske kisasszonynak, nekem
legalább úgy tetszik.
– Ugyan! – mond a legény inkább tréfásan játszva a kiváncsit, mint egyéb
indulattal.
– Teringettét, – a szivét!
– De reméllem, azt nem bízta az ön baráti kezeire, mint levelemet! Mi?
– Nem, ezt nem bízta rám. De viszont adott-e Pipiske önnek valamit érte?
– Egy kis szegfűcsokrot. Látja, megmondhatja neki, ha előbb meglátja
mint én, hogy idáig megbecsültem! S ezzel kebléből elővette a papir közt
elhelyezett hervadt virágot.
– Reméllem, meg fog neki örülni, – mond Celesztin, – reméllem, annál
alaposabb joggal, mert erről nekem Pipiske kisasszony mit sem szólt. De
térjünk előbbi tárgyunkra. Mint került ön ide? Mert most már nem áll
meg, úgy hiszem, a zsandár, juhászlegény és a kis Juliska táncos
története?
– Az még most is megáll, de magánál elfogatásom e kis történeténél
érdekesebbek előzményei. Hozzávetésem szerint közel az inspekció ideje,
mert este van. Inspekció és vacsora után szívesen elmondom az ön
mulattatására.
– A vacsora ideje csakugyan itt van már, látom kosztosomról, a ki
jelentkezik.
– Kosztosa?
– Igen, eddig egyetlen szórakoztató társaságom. Muc-muc, gyere csak! –
mond Celesztin, mire a tégla mögül fürgén bujt elő a patkány, félénken
nézve a börtön új lakójára, de csakhamar barátságot kötve vele is.