Elemér gróf magára maradván a lócán, átadta magát a hirtelen
félbeszakadt beszélgetés benyomásának. Egyfelől restelte, hogy
hangulatának engedve úgy leleplezte magát az ügyvédsegéd előtt, másfelől
e fiatal ember vallomásai nem csekély mértékben lepték meg őt s a vásár
– egyrészt a mit adott s a mit érte másrészt kapott – nem látszott
károsnak. A kikkel tépelődéseiben eddig szembe szokta magát állítani,
azok csak ama munkásai a társadalomnak, a kik feladatukban fáradnak a
nélkül, hogy akár előre mint ő, akár utólag mint némelyek, mégis
anyagilag a gondtalanságig fedezve volnának. Hogy oly eset is van, a
melyben egy ily szegény küzdőnek még csak hazája sincsen: az eszébe se
jutott. S íme ez a fiatal ember egy szegény, magában álló, ismeretlen
származású legényke, a kit a véletlen ide vet s a ki ezt a földet, mely
csak pihenőt és sovány kenyeret ad neki és semmi mást, magához öleli,
elválasztja rajongása tárgyának s kitűzi egy élet küzdelmei
pályabérének. Ez ország ügye az «ő ügye!» S szeretete oly hatalmas, hogy
ereje mellett ő előtte minden enyészendőnek látszik, semmi sem bizonyos,
csak a cél elérése, mely előtte lebeg s a kudarc, mely minden azzal
ellenkezőre vár.
– Gyermek, teli ábránddal, gyermekes vágygyal; vagy őrült, áldozata
megrögzött eszméinek. Az élet első próbája ki fogja ábrándítani s aztán
lesz belőle furfangos pervesztő, váltóperekre fog vadászni s uzsorákat
fog közvetíteni…
Ilyen nyomokon okoskodott a gróf ide-oda, a míg a fiatal pervesztő
vissza nem jött.
– Most már szabad vagyok mára, s a gróf úr rendelkezhetik velem. A vén
zsugori fizetett, megátkozva minden krajcárját a követelésnek.
Principálisom által úgy vagyok utasítva, hogy a költségek levonása után
fizessem ki az összeget megbizónknak. Ha a gróf úrnak nincs ellene
kifogása, arra mehetünk.
– Hol van az?
– X. utca, 26-dik szám, – mond az ügyvédsegéd, egy kis papirkáról
olvasva, melyet mellénye zsebéből vett elő, – valami özvegy Perszéné –
– Perszéné! – kiált a gróf meglepetéssel.
– Igen, tán ismeri az öreg asszonyt?
– Nem épen, de egy fiatal leány van nála szálláson. Bizonyosan hallotta
ön is hírét. Az a szinésznő, Pipiske kisasszony, a német szinházból –
– Hallottam. Azt beszélik, azelőtt nem németül játszott.
– Nem; láttam azelőtt is, sőt érdekelt is egy kicsit; de most már
szívesebben nem látom.
– A gróf úr úgy látszik közelebbről is ismerte a leányt.
– Egy párszor virágot küldtem neki. Igen kellemes kis leány. Azelőtt,
mikor még nem volt a németeknél, az ember esküt is tehetett volna
jámborságára. Eh, ne beszéljünk róla. Megigértem neki, hogy elmegyek a
kedveért egy mulatságra, hova a nélkül el nem mentem volna. Azt hiszem,
az a szelíd kis nimfa kémszolgálatokat teljesít a kormánynak. Komédiát
játszik az életben is. Okvetlen most akarja oda vinni a pénzt?
– Ráérek akármikor is, vagy elviszi valamelyik kollegám. Menjünk a hova
a grófnak tetszik.
– Önnel szeretnék ebédelni, – mond a gróf.
– Velem? – kérdi a fiatal ember rámeredve.
– Önnel. Hogy mivel – táplálja a szellemét, azt némileg már láttam, az
tesz kiváncsivá az asztalára. Ha nincs oka a dolgot rejtve tenni,
szívesen megyek önnel.
– Okom? Rejtve tenni? Én igen szerény ebédeket eszem, de nem titkon.
Maga a hely, a hova járok, érdekesebb, mint a mire a gróf úr kiváncsi,
de semmi sem oly érdekes, sem a hely, sem az ebéd, hogy a gróf urat
kárpótolja azért az ebédért, melyet feláldoz érte.
Még nehány szót váltottak a dologról s elindultak a belvárosba. Az úton
szerencsére találkoztak Béla egyik kollegájával, a ki szívesen magára
vállalta, hogy a pénzt elviszi Celesztin anyjának.
Egy kisebb belvárosi utcában, melynek csak félfelén vannak házak, a
másik oldalán egy nagy úri kert nyúlik végig, van egy e helyre teljesen
méltatlan alház. Négy kis ablaka szolgál az utczára, de télen-nyáron
salugátert visel; kisded udvarára kapun át jutni, mely a ház s a
szomszéd ház közt áll. A kapun belüli tér, az udvar első része a pitar
hosszában be van tetőzve, ki van pallózva s a kapun túl még egy
üvegfallal van ellátva. E részről közvetlen léphet az ember egy
folyosófélébe, onnan jobb kéztől az első szobába, baltól a konyhára.
A kapuntúli szalétli s az első szoba a vendégeké. Kisebb fajta kerek és
négyszögletes asztalok sokasága és fonott szalmaszékek tömege foglalja
el a helyet, a székeket, asztalokat pedig az éhes vendégek légiója. E
vendégek nagyobb része fiatal ember. Jogász, orvosnövendék s más
tanulónép ama része, a melynek úgy a pénze mint az ideje csak igen
kevés. Itt olcsón lehet és gyorsan kell enni. A vendégeket egy zömök, jó
egészségű alak fogadja. Apró szemei mosolyognak, szép selyem
szögszakálla hullámosan borul széles mellére; ingujjra van rendszerint
vetkőzve s fejér ingujja fel van gyűrve karjain. Nyájas, barátságos
ember, rendes vendégeinek nemcsak korcsmárosa és kiszolgálója, hanem
barátja, szükség esetén tanácsadója, a maga módja szerint pártfogója.
Üzletére büszke, mert ha nem is aranyozott szobákban és finom
porcellánon méri ételét s köszörült üvegben italát: a mit ad, az jó,
áránál többet ér, mint táplálék s egy nagy szükséget elégít ki a nagy
városban, a hol sok az úrféle, a ki nem tudna tisztességesen megélni, ha
ilyen vállalat nem volna kezeügyében.
[Illustration: Az Olzingerban.]
Valóban, találni a város kellő közepében helyet, a hol az ember tizenöt
krajcártól fölfelé tisztességesen jóllakhatik és tisztességes
bánásmódban is részesül és valóságos eledelt eszik, mely jó izüen van
elkészítve, roppant áldás a cifra nyomorúság oly gyülekező helyein,
minők a nagy városok. Sok szellemi és anyagi munkás, napidíjas,
kereskedősegéd, tanuló, helykereső és más megszorult nép Mekkája volt az
Olzinger bácsi ütött-vétett külsejű csárdája. És ő nem bánt máskép azzal
a szegénynyel, kinek két hatosára még vissza is járt valami, mint azzal
a Krőzussal, a ki öthatosos ebédet evett nála. Mert ilyen is volt ott
ám. Ilyen volt az a jó derék sánta úr, a mankós ember, a ki öt éven
keresztül ült az asztalfőnél jóságos szemeivel, kedves tréfáival,
egyenes szivével, a jó Széthy bácsi, korrektor a Heckenast-nyomdában, a
mindennapos társaság nesztora; ilyen volt a másik sánta, egy
bevándorlott könyvkereskedősegéd, jó lélek, becsületes munkás, szíves
barátja annak, a kit megszeretett, híve Olzinger asztalának, a míg maga
nem alapított magának egy szerény tűzhelyet. Elsántikált már mind a
kettő a kerepesi nyugvóhelyre: e sorokat teszem sírjokra, ama
szegénységünkben is aranyos napok emlékeül. Krőzus volt a harmadik is,
ma már professzor a főváros egy állami intézetében, akkor a mi jókedvű
társunk, sorsosa a mi szerénységünknek: meg fog dobbanni érettünk a
szíve, ha e sorokat olvassa…
Mikor a vendégek sora megritkult s a Johann, ki reggel mészároslegény
volt, délben pedig jókedvű pincér, maga is meggyőzte a kiszolgálást,
Olzinger bácsi közénk ült s egyszer-egyszer maga is megebédelt. A
Krőzusok, ha ráértek, ott sziesztáztak egy kicsit. A politika, a
tudomány, a kereskedés, az irodalom: az mind érdeklődés és eszmecsere
tárgya volt az asztal körül. Jules Verne első regénye társaságban
olvastatott fel itt s majd hogy ágyúklub nem alakult az Olzingerben is…
Elkésve lépett be Béla Elemér gróffal Olzinger korcsmájába. A szobák
üresek voltak már, de üres volt már a konyha is. Csak a Krőzusok ültek
még ott pipaszó mellett, de azok ideje is vége felé közeledett. A
vendéglős nagy csodálkozással fogadta Bélát. Már bizony nem hitték, hogy
eljőjjön.
– Pedig nem is magam jöttem, hanem másodmagammal vagyok, hozzá még jó
ebédet is kérek Olzinger bácsi.
– Hiszen már senki sincs hátra, csak a hangyás ember, hacsak annak a
részét fel nem adom.
– No majd csak akad még valami, – mondja Béla, s búcsúzni kezd a
Krőzusoktól, a kik épen távozásra szedelőzködnek, míg Elemér egy a
bejáró ajtóhoz közeli asztal mellé letelepedett s szemügyre vette a
helyiséget.
Olzinger a konyhába ment, a Krőzusok pedig távoztak a korcsmából.
– Ide tessék, gróf úr, – mond Béla, – annál az asztalnál rámásznak a
hangyák.
– Hangyák? Úgy látszik azok is ide járnak ebédre.
– Csaknem úgy van. Nézze csak e könnyed turásokat itt a fal aljában. Ez
a hangyák járása. Évek óta van itt ez a rovartanya. Eleintén kezdték
őket pusztítani, forró vízzel, meszeléssel, falazással, de ha egy
pontról elüldözték, másik ponton ismét kibukkantak. Úgy látszik már
régen itt laktak volt, mielőtt először magokra vonták a vendéglős
figyelmét, a ki már-már belefáradt üldözésökbe, a mikor egy idejáró
vendége ez üldözésnek még egy veszedelmére is figyelmeztette őt.
– A hangyák üldözésének veszedelmére?
– Igen. Mert a hangyák úgy látszik el voltak tökélve, hogy nem engedik
magokat kipusztítani, s a hogy üldözve majd itt, majd ott fúrtak
magoknak utat a falba, attól kellett tartani, hogy egy napon tisztán
rostává fúrják a falat, az pedig nem lenne veszedelem nélkül.
– Az már igaz.
– A vendéglős is belátta s nem háborgatta tovább a hangyákat, a melyek
azóta mindig azon az egy helyen tanyáznak. Az a vendég pedig, a ki a
tanácsot adta, valóságos barátságot kötött ez állatkákkal. Mindig ott
ebédel az ő asztaluknál, kopog a hangyáknak, melyek tömegesen bujnak
ilyenkor elő s barátjuk által nem ritkán meg is vendégeltetnek.
– Különös.
– Különös az is, hogy e mellett igen békésen meg vannak e rovarok, kárt
nem tesznek, tért nem foglalnak s tömegesebben nem is lepik el a
helyiséget. Senkinek sincsenek se útjában, se terhére.
Olzinger hozta az ebédet.
Szerény tarka terítőn tálaltak, kőedényben, de jó tyúklevest, jó
marhahúst, főzeléket és sertéspecsenyét burgonyával. Tésztásnak
palacsintát készítettek hirtelen. A gróf – igaz, hogy éhes is volt – de
nem győzött csodálkozni az ételek jóságán s mikor utóbb fizetésre került
a dolog, álmélkodva nézte, mint adnak még az egy forintjára vissza is,
pedig bort is jót kapott. Maga a vendéglős is melléjök ült s a kis
beszélgetés, melyet folytattak, nem volt tanulság nélküli.
A gróf azt vélte, hogy ha a ház, a helyiség, a felszerelés díszesebb, a
kiszolgálás úribb volna, könnyen még egyszer olyan üzletet csinálhatna a
vendéglős, a ki ilyen jó konyhát tart. Mert így mégis csak sokan
elkerülik a korcsmát, mivel hiába, az étkezésben a csín is nagy szerepet
tetszik. Némely ember inkább egy tál étellel kevesebbet eszik, csak a
formája meg legyen jobban.
Olzinger igen meggyőzőleg felelt. A kik ide jönnek, azok már úgy is egy
tállal kevesebbet esznek. Ha sokan elkerülik az ő asztalát, ugyanannyian
meg külön fölkeresik. Ha a házat, fölszerelését fölcicomázná,
személyzetet fogadna s ezzel költségeit fölösen szaporítaná, mindjárt
még egyszer annyiért kellene adnia minden porciót. Vendégeinek fele
elmaradna, a másik fele kontóra ennék. Kinek lenne ebből haszna? Ő meg
van győződve arról, hogy üzlete úgy a mint van, nagy hézagot pótol, mert
ez a szegény, de becsületes és takarékos urak korcsmája. Ide jóllakni,
táplálkozni járnak az emberek. «A feleségem és szolgálói főznek, Johann
meg én hajnalban marhát vágunk, disznót ölünk, aztán piacra járunk. A
mészáros haszna kiesik, a szakácsok, pincérek nyeresége: mind a
vendégeim javára megy. Meg is vagyunk elégedve egymással én és
vendégeim. Megdolgozunk a garasért, de nem is költjük, csak a
legszükségesebbre. Jót adunk, nagyon olcsón, de csak készfizetésre. Ki
is próbálja az én korcsmám a karaktert. Én mondom azt meg, nem a
professzor urak, hogy melyik diákból mi válik és mondhatom, hogy az én
mai vendégeim között akárhány van, a kit meg fognak még emlegetni az
országban, ha csak…
Itt elakadt a korcsmáros svádája. Ránézett Csongor Bélára, a ki
mosolygott rá.
– Nos, ha csak? – kérdi a gróf.
– Tetszik tudni, Olzinger-korcsma csak egy van ebben a városban, de ez
az egy is elég arra, hogy ne féltsem az országot. Itt készül a jövő, én
táplálom a hazát ezeken a kopott asztalokon. Ez az ármádia, a melynek én
vagyok az élelmezője, ez veri meg a – németet.
– Miféle ármádia?
A gróf csodálkozva nézett e kérdéssel majd a zömök vendéglősre, majd a
fiatal emberre.
– A fiatalság, a mely nálam eszi ebédjét. Az a rész, mely igazán dolgot
és tudományt tanulni jár a fővárosba, melynek nincsen pénze csak a
legszükségesebbre, azt is nagyobb részt már itt keresi, de a melynek
annál nagyobb szüksége van egészséges táplálékra, mert minden egyebet, a
mi az élet kedvességét kiteszi, nélkülözni kénytelen. Én jól tartom őket
s úgy rendezkedem be, hogy mennél olcsóbbért tehessem. Az egész
belvárosban nincsen ház, a melyet olcsóbbért ki lehetne bérelni. Ez már
olyan rozoga, hogy tatarozni se szabad, ebben senki sem licitál reám.
Azért is nem sokáig leszek már én is itt korcsmáros, mert maholnap a
tetőn beesik az eső. Ha én kimegyek, utánam senki se jöhet bele,
becsukják s csukva marad, a míg újat nem építenek. Már az «új időt» se
hiszem, hogy megérje, ha csak romképen nem. A szisztemával együtt fog
elpusztulni, s a kik most itt az én ebédemet eszik, azok építenek új
házat meg új szisztemát s a szebb időben megemlegetik az Olzinger bácsit
meg a rozzant házat és összehasonlítják a kettőt: a rossz házat s a
cudar szisztemát, a melyben nevelődtek, a mely első iskolájok volt s a
mely ledült.
A hangyás ember lépett be s Olzinger sietett az új vendéget kiszolgálni.
A gróf pedig elmélázott a hallottakon.
Csodálatra méltó dolog, hogy az emberek mennyire reménykednek. S úgy
látszik mentül mélyebben hatol az ember le a társadalom rétegei közé,
annál hamisítlanabb aranyát találja az érzületnek. Nem volna rossz ez a
bányászmesterség, ha csak gróf is tudna olyan naiv lenni, mint ez a
vergődő, az élettel alkuvó szegénység. Hanem szép itt az élet, szebb és
becsesebb, mint az ő úri házában, a reménytelenség és lemondás
kétségbeejtő tanyáján. Csakhogy a tudatlanság adja ki szépségét. A
korcsmáros és vendégei könnyen reménykednek. Ők ismerik tán a küszködő s
nélkülöző életet, melyet semmi sem aranyoz meg, csakis a remény. Ezt ők
csinálják magoknak, mert egyebök nincsen, a mit élvezzenek. A gróf ezt
az oldalát az életnek kevésbbé ismeri, módja is volt az élet gyönyöreit
megszerezni s nem szorult rá, hogy álomképekkel űzze el mulatságra szánt
perceit, mint ezek. Ellenben ismeri az élet intéző köreit, látja a
hatalmakat tevékenységökben, czéljaikban és eszközeikben és szánja a
szegény ördögöket, kik ábrándjaik által bujtogatva jövendő «szép
időkkel» hitegetik egymást és magokat.
[Illustration: A hangyás ember.]
A két fiatal ember fölkelt s elbúcsúzott Olzingertől. Elmenet látták,
mint idézi föl kopogással az új vendég a hangyákat. Tömegesen tódultak
ki a fal s a padló közti üregből ez állatkák s vastag rajban nyüzsögtek
egymáson keresztül-kasul. Az egyáltalán nem barátságos képű vendég
nyájasan beszélt hozzájok, majd törött cukrot szórt nekik s végül valami
édes lisztfélével úgy behintette az egész rajt, hogy egyszerre fehér
színt váltott minden hangya, s idegesen szaladgált ide-oda. Aztán
hirtelen kezdett visszavonulni a fal üregeibe az egész apró sokadalom.