Gróf Szanday Elemér nagyon türhetetlennek találta már az életet s
felettébb csodálkozni meg nem szünt azon, hogy még mindig nem vált meg
tőle. Miért is nem tette? Egyszer végkép el volt rá tökélve, de akkor
ügyvédje egy hóbortos segédét küldte hozzá, a ki eltrécselte vele az
időt hasznosabb dolgok elvégzése helyett. Végrendeletét azóta sem
csinálta meg. De minek is csináljon végrendeletet? Nevetséges, mikor
olyan a világ folyása, hogy élvén se lendíthetünk rajta, rendelkezni
olyan időre, mikor már itt se leszünk. A ki nem tartja érdemesnek élni,
– bolond ha egy percig is komolyan foglalkozik azzal, hogy mi legyen
akkor, a mikor már nem él. Egyébaránt ő neki még aránylag könnyű. Nagy
vagyona után nagy kényelmet élvez. Háborítlan kesereghet és szidhatja a
világ folyását. Ráér semmit sem tenni, savanyodni és ilyen gondolatokkal
még unottabbá tenni magának exisztenciáját. De hát az a sok bolond, a ki
csak úgy el van keseredve mint ő, a mellett aztán kénytelen türhetlen
viszonyok keretében, gyülölt hatalmak őrszeme alatt megélhetése
föltételeiért vesződni, izzadni, megalázkodni! És hogy lót-fut a sok
ilyen bolond az utcákon! Hogy taszigálja egymást, hogy süvegeli
egymást!… Mit nyujt ezeknek az élet, hogy ragaszkodnak hozzá? Hogy
birkóznak keserveivel, hogy ostromolják akadályait? – Talán mégis többet
mint neki, a ki munka nélkül is tízszer, százszor annyit élvezhet
belőle, mint ezek közül akármelyik… Szanday Elemér gróf itt nyilván egy
titok kulcsa körül tapogatózik, a mint ablakán át a sokaságot szemléli:
saját unott exisztenciája titkának kulcsa körül…
Az élet nehézségeiben rejlik az élet gyönyöreinek a titka.
Legteljesebben élvezi azt, a mit az élet örömet nyujthat, a
legnyomorultabb. Egy előkelő hölgynek egy százezer forintos ajándék nem
adja meg azt a gyönyört, a melyet a munkás élvez, ha meglepetésképen az
egy messzely borhoz még egyet tesznek ebédlőasztalára. A tikkadt vándor
italához képest az útmenti forrásnál a legdrágább bor, melyet az inyenc
nagy fejtöréssel hozat, egy lukullusi ebédet leönteni, nem sokkal több a
kelletlen orvosságnál. A deáknak az ablakpromenád, a melyen rajtakapták
s melyért egy nap koplalással bűnhődik a kárcerban, menyei gyönyör; a
gróf kitartott szerelmének ölelése, a kéjesen berendezett boudoir
félhomályában e gyönyörnek csak árnyékát sem adja ki.
Egy exisztencia, a mely a gyönyöröket megunta, a munkát meg nem
próbálta, tehát nem is ismeri: ime Elemér gróf. De hát mért nem próbálta
a munkát? Mert a tér, a melyen ő munkálhatna rangjánál, születésénél,
összeköttetéseinél és nevelésénél fogva: az a tér előle el van zárva,
idegenek foglalták el, azon a téren dolgozni ma nem erény, hanem bűn, ha
nem hazaárulás. A közpályákat megszállva tartja az ellenség, oda csak az
viheti tehetségeit, a ki az ellenségnek megadja magát. Átok ilyen korban
nőni munka alá. A kit ér, megsemmisül alatta. Egyensúlyából az egyoldalú
élet kiveti, hacsak feje nem üres, lelke nem léha. Boldog, háromszor
boldog az, a ki ilyenkor személyes viszonyaiban talál szivének, lelkének
nemesebb foglalkozást. A szerelem, család, családi élet alapítása lesz
ilyenkor sok értékesebb lélek mentő horgonya. Találni ilyenkor egy
lényt, a ki megérti s betölti a szív vágyódásait s új édes kötelékeket
sző észrevétlen az elszakadtak helyére: ez az isteni szerencse! Elemér
grófot ez a szerencse is elkerülte. Serdülő legény korában belevetette
magát az élvezetekbe, uszott a hömpölygő árban, de nem a nélkül, hogy
szemmel ne tartotta volna a parton nyiló virágokat is. Hányat letépett,
hányat látott elmerülni az árban, melybe magával rántotta, nem egyért
tán partra is szállott volna, ha – ha oly könnyen nem szakadt volna le
száráról. Nincs már virág, a mely másra volna érdemes: bele vele az
árba, aztán le az iszapba vele…
… És az a szende Pipiske, ah, igazán boszúra is alig érdemes! Nem elég,
hogy megszökik egy fiatalemberrel… beteges ambició a német komédiára,
onnan politikai ügynök, tán kém szerepére viszi. És Szanday Elemér
grófnak voltak pillanatai, mikor komoly ábránddal gondol e…
teremtésre!.. Ah, ott megy a fiatal ügyvédsegéd… épen jókor, nagy kedvem
volna a hóbortossal egy kicsit vitatkozni…
És a gróf kocog az ablakán s kéri Csongor Bélát, hogy fáradjon be
hozzája.
– Bocsánatot kérek, hogy felhívtam, – szólt a gróf a belépőhöz.
– Valamiben szolgálatára lehetek gróf úr? – kérdé Béla.
– Nem is bánnám – szólt a gróf, – csak tudnám miben.
Béla nem tudta mit gondoljon, de valósággal Elemér gróf se tudta, hogy
mit akar. A gondolatok ama raja, melyeket vázolni iparkodtam, zsongott a
fejében; gondolatok, melyek nem ritkán nyugtalaníták őt. Sok jeles
tulajdonság hevert parlagon a fiatal mágnásban, akcióban csak
selejtesebb része volt eddig az ő énjének s ama jelességek
főttek-forrtak tétlenségre kárhoztatva börtönükben s zaklatták
gazdájukat, ki önkénytelen kereste a szabadulást e zaklatástól.
Disputált magával, háborgott a világgal, itélete tárgyává tette a
viszonyokat, az embereket, magát, de csak hangulata s lelkének
kényelmetlensége kormányozta ebbeli szellemi tevékenységét hol egy, hol
más irányban. Ugyanabból a kiindulóból nem ritkán ellenkező eredményekre
jutott, a mi csak fokozta, nem hogy csillapította volna nyugtalanságát.
Ily hangulatban látta meg az ablakon át azt a fiatal embert, a kivel
egyszer már szembe szállt oly pillanatban, melyet ugyanez a hangulat
tett rá nézve majdnem végzetessé. Úgy tünt fel előtte a fiatal ember,
mintha egy régen kivánt régi jó ismerőst látna s önkéntelen szólította
meg ablakán által.
Most, midőn szemben állt vele az, kinek csak sejtelme sem lehetett a
lelki processzusról, mely őt a grófi szobába varázsolta, s ki ennél
fogva természetesen egészen idegenül köszönt és szólt, szinte nevetséges
lett egyszerre előtte a helyzet, nevetséges és ostoba. Hogy mit mondjon
a fiatal embernek, az iránt nem volt zavarban. Kibujni a helyzetből
legkönnyebb, hiszen csak egy pár sort ír Varhonyay ügyvédnek s felkéri
Bélát, legyen szíves elvinni. De a gróf nem állt meg e gondolatnál. Ő
nem fog a helyzetből kibuvni. Vannak az embernek pillanatai, a midőn
szüksége van egy okos ember társaságára tépelődései közben. Az ember
harcba száll magával, de nem tud részrehajlatlan lenni, pártul fogja
gondolatai közül az egyiket s nem mindig a helyesebbiket, a másiknak,
nem ritkán az életrevalóbbnak róvására. Ha van valaki mellette, az
átveszi az ellengondolat védelmét, vagy a pártoltnak ostromát s az ember
erkölcsi lénye biztosabban tisztul, ha ellenfél és jó barát nem
ugyanazon koponyában táboroz és ütközik.
– Bocsánatot kérek, – kezdi ismét a gróf, – ma igen rossz napom van,
társaságra vágytam s önt véletlen meglátva, –
– Igen sajnálom gróf úr, e pillanatban nem lehetek szolgálatára. Egy
igen sürgős elvégezni valóm van. Azt hiszem azonban egy kis óránál
többet nem vesz igénybe a dolog s azontúl szabad az egész mai napom s
szívesen állok rendelkezésére.
– S mi végezni valója van?
– Egy végrehajtást kell teljesítenem.
– Kérem, fizesse ki az adósságot az én számlámra s jőjjön rögtön vissza.
– Isten ments! Rossz helyen gyakorolna a gróf jótékonyságot. Tud itt az
adós fizetni, de nem akar. Egy zsugoriról van szó, a ki vonakodott
visszaadni a tőkét, melyet nyomorúságában adott neki egy szegény özvegy
asszony. A zsugori uzsoraüzletet kezdett az összegen, meglehetős módra
tett szert s most, mert hibás volt a kötelezvény, tagadta az adósságot.
Megnyertük a pert minden forumon s most a perköltséggel együtt hajtjuk
be a megátalkodott uzsoráson a kamatos tőkét. Csak hadd fizessen az, van
annak miből, – mond Béla nevetve.
– De sokáig fog tartani!
– Hát – jőjjön velem gróf úr, azt hiszem ez is szórakoztatni fogja.
Igazában úgy sincs a bölcs beszéd, mely tanulságosabb és szebb volna,
mint egy helyesen és jól végrehajtott cselekedet. A közben kell az
embereket nézni, nem az ablakon által, – tevé hozzá mosolyogva.
– Jól van, menjünk, – mond a gróf.
S a két fiatalember elindult az őszi, késő őszi lucsokban az egyik külső
városnak. Utcán le, utcán felmentek, a gróf egy kissé gyakorlatlanabbul
játszta a szaladgálók szerepét, mint az ügyvédsegéd, de derekasan
taposta a külvárosi sárt. Beszélgetésre nem igen volt alkalom az
utcákon, csak egyes megjegyzéseket váltottak. Majd egy félórába került,
amig kiértek egy városszéli utcába, a melyben már se kövezet, se éjjel
világítás. Kutya van itt minden házban, a ki a maga tapasztalati
tudománya szerint ugatja meg a jövevényeket. Máskép az utcabelit, máskép
a koldust, máskép a kopott és máskép az úri idegent.
– A bíró még nincs itt, – mondja Béla órájára nézve.
– Hogy-hogy, hát már helyben vagyunk?
– Az a sárgás alház amott utazásunk célja. Az igazság ide nem jár
gyalog. Ha a bírói kiküldött már itt volna, kocsi állana a ház előtt.
Különben azt hiszem, egy fél órával korábban is találtunk jönni.
– S mit csináljunk most e fél órával?
– Elbeszélgetjük, ha jobbat nem találunk, vagy, ha a gróf úrnak inkább
kedvére van, járjuk be ezt a cigánynegyedet. Érdekes nép lakik ám itt
is.
– Nézze csak, amott látok egy csinos házikót, előtte pad van, üljünk le
oda. Onnan szemmel is tarthatjuk az ön adósa házát s rögtön
észreveszszük, ha a bírói kiküldött megérkezik.
És oda mentek s leültek.
Egy pillanatig hallgattak mind a ketten. Elemér gróf egyszerre csak
felkacagott. Különösen bolondos helyzet az, a melyben van. Kijött grófi
kényelmes otthonából ide, egy főváros szurtos és sáros külvárosába
gyalog, egy fiatalember társaságában, s maga sem tudta miért. De nem
bánta meg. Hangulata, a mely kergette, elmaradt tőle. Az nyilván jobb
szereti a nagy kényelemmel és pompával berendezett grófi lakást. Uj
helyzete kényelmetlenségét azonban élénken érezte s jelesen azt, hogy a
fiatal ügyvédsegéd bizonyos fölényben van fölötte. Nem is ő volt, a ki a
beszélgetést a lócán megindította.
– Nem alkalmatlan-e a gróf úrnak, – mond a fiatal ember – ha visszatérek
első találkozásunk tárgyára? Nekem olyan álomszerű a dolog, s érdekes
is, mint egy kedves álom, melynek csak darabjai vannak emlékünkben,
mikor fölébredünk, s dolgot ad a darabokat egymással összefüggésbe
hozni.
– Nem alkalmatlan, – felel a gróf, – annál kevésbé, mert nekem is
álomszerű a dolog. De az álom, a mennyiben én rám vonatkozik, még egyre
tart s minden inkább mint kedves.
– A gróf úr végrendeletet kivánt velem iratni.
– Igen. Az volt a szándékom, hogy főbe lövöm magam.
– És – megkészült azóta a végrendelet?
– Nem.
– E szerint azóta a gróf úr szándéka és gondolkozása megváltozott?
– Nem változott meg –
– Egyik sem?
– Egyik sem változott meg.
Béla különös zavarral nézett a grófra.
– Annyiban talán mégis megváltozott, – folytatá egy kis meggondolás után
Szanday Elemér gróf, – hogy más formulával kell helyzetemet s
hangulatomat kifejeznem. Akkor el voltam a dologra tökélve, leszámoltam
s meg akartam halni, s ha az ön principálisa más embert küld hozzám,
valószinű, hogy végre is hajtom a dolgot. Ma, ha tisztán akarom
hangulatomat kifejezni, azt kell mondanom, hogy még nem vagyok eltökélve
arra, hogy megtartsam magam az életben.
– Ez mégis jelentékeny – javulás, – bocsánat a kifejezésért, – mond Béla
komolyan. – Én szivesen tennék egy lépést tovább, a gróf úr okai felé,
ha tolakodó kiváncsiságnak nem venné. A körülmény, hogy szerepem volt a
gróf elhatározásának némi megrendítésében, eléggé okadatolja
érdeklődésemet.
– Kiváncsiságát vagy érdeklődését nem vehetem rossz néven, annál
kevésbbé, mert úgy tetszik némi jogot is adtam önnek e kérdésekhez az
által, hogy társaságát kértem. Pedig valóban semmi világos szándékom nem
volt önnel. El voltam merülve ellentmondó, egymással civakodó
gondolatokba, s mint a ki elmerül a vízbe, megkapja a deszkát s a
szalmaszálat, a melyet a hullám feléje dob, úgy kaptam egy ismerős
arcon, mely az embertömegből felém intett, midőn tépelődéseim martaléka
voltam. Ez arc az ön arca volt. Öntudatlanul kapaszkodtam önbe, ön
idehozott, csodálkozzam vagy nehezteljek-e, ha ön is tudni akarja,
miért?
– A gróf úr mindig rejtelmesebb lesz előttem. Birtokában van mindennek,
a mi egy szerencsés pálya és boldog élet föltételeihez szükséges és, ha
nem csalódom, távolabb áll mind a kettőtől, mint akárki, a ki semmi
nélkül indul keresni a kettőt.
– Ez való, – mond a gróf, – való annyiban, hogy különféle föltételeivel
rendelkezem annak, a mi az emberi szerencséhez kell. Egy szerencsés
pálya, egy boldog élet nem volnának rám nézve lehetetlenségek, ha
egyáltalán lehetségesek volnának. Megtanultam mindazt, a mit állásomban
tudni kell, van születésszerinti rangom, van megfelelő vagyonom, van
becsvágyam, de nincs hazám. Önök lesznek ügyvédek, tanárok, kereskedők;
a társadalom ad önöknek foglalkozást, tért az üdvös munkára. Az a tér, a
melyen mi «dolgozhatnánk», az a tér nincs és alkalmasint többé soha sem
is lesz. A «szerencsés pályához» meg vannak föltételeim, de a pálya maga
van elzárva. Ha léhán végig lovazni, végig kártyázni, végig dőzsölni nem
akarjuk az életet, nem tudjuk minek éljünk. Megkisértém valamennyit,
meguntam valamennyit. Egy jobbra vágyom, a mely elérhetlen, s terhes az
élet, a mely nem igérhet semmit.
– És a gróf úr osztályosai mind így gondolkoznak?
– Oh nem. Azok szerencsésebbek. Ezt lovai, azt szeretői, amazt utazások,
a negyediket a társaság s az élet egyéb szórakozásai foglalják el.
– És semmi más? A gondok és gondolatok, melyek magokban oly nemesek, de
oly kegyetlenül zaklatják a gróf urat, azok nem nyugtalanítják a
többieket?
– Nyugtalanítják, az nem jó szó. _Foglalkoztatják_. Ez helyesebb, azt
hiszem. Hogyne! Hisz ők mind jeles hazafiak. De nem hiszek nekik. Ők
játszák a reménykedőket, konspirálnak is egy kicsit, majd prédikálják a
türelmet, jönni kell, mondják a költővel, egy jobb kornak s e mellett
mulatnak, gazdálkodnak, kártyáznak, szerelmeskednek s futtatnak tovább.
Érzik, hogy szégyen volna és becstelenség szedni az élet örömeit
szivökben a kétségbeeséssel és lemondással. Hogy tehát szórakozhassanak,
játszák a reménykedőket. Vérig sért engemet ez a képmutató exisztencia.
– És mit kivánna a gróf úr, hogy tegyenek azok, a kiken úgy
megbotránykozik?
– Hogy mit tegyenek? – ismétli Elemér gróf.
– Igen, mert ha ily élesen elitéli őket, abból kettőt okvetlen szabad
következtetni. Egy azt, hogy a gróf úr tudja, mit kell a helyett, a mit
így elitél, tenni, más azt, hogy a gróf úr maga kétségkívül cselekszi is
azt.
A gróf csapdában volt, legalább Csongor Béla azt hitte s folytatta.
– A gróf úr nyilván azt kivánja osztályos társaitól, hogy hivassanak
ügyvédet, készíttessenek végrendeletet és lőjék magokat főbe.
– Ön azt hiszi, – mondja a fiatal gróf, – hogy egy prókátori dilemmával
meg lehet oldani egy problemát. Ön látja, hogy magamon is vonakodom az
itéletet végrehajtani és azt gondolja, megfog egy szarvas okoskodással.
Nem, barátom, én azt nem kivánom tőlök, én egyáltalán nem kivánok tőlük
semmit, sőt örvendek rajta, hogy nem olyanok mint én; de nem tehetek
róla, hogy más vagyok mint ők. Meg vagyok győződve, hogy ha a közélet
szolgálataikat kivánná, egy se találkoznék közöttük, a kinek büszkesége
nem lenne kötelessége teljesítése. De mind könnyen és nehézség nélkül
viseli, sem étvágyát, sem kedvét nem szegi, hogy a haza nincs abban a
helyzetben, hogy szolgálataikat igénybe vegye. Én meguntam, a mit az
ilyen élet nyujt, utálattal vagyok eltelve e nemesebb cél nélküli tengés
iránt s nem találok csak egy menedéket, a megsemmisülést.
– Ha nem találja nevetségesnek a kérdést: nem szerelmes a gróf?
Szanday Elemér gróf nagyon megnézte Csongor Bélát. Egy pillanatig nézte,
aztán egy jóizüt nevetett.
– Nem, nem vagyok szerelmes.
– Az valóban nagy kár, – mond a fiatal ember. – Lelki háborgásainak
forrása igen nemes. Eltévelyedései egy nagy lélekhez méltók. Semmi sem
kivánatosb, mint hogy a gróf úr épen megtartassék «egy jobb kor»
számára, a mely «jönni fog». És két tényező volna csak alkalmas arra,
hogy indulataival szerencsés birokra keljen: az erős kötelességérzet,
tevékenységre kényszerülve, – ha példának okáért munkájával kellene
fenntartania anyját, apját vagy testvéreit; vagy az igaz szerelem, mely
minden reményre megtanítja az embert és minden kétséget megöl.
– Azt kell hinnem, – mond a gróf, – hogy ön élvezi mindenikét e két nagy
szerencsének.
– Nem, – felel Béla, – nem gróf úr, én nem élvezem egyikét is a két nagy
szerencsének.
– Hogyan? Egyikét sem?
– Nem. Se atyám, se anyám, se testvérem, a kiről gondoskodnom kellene.
– És a szerelem?
– Arra időm nincs és – módom sincsen.
– Szerencsére szüksége sincsen reá, mint a hogy az ön szavai szerint
nekem volna.
– Ily értelemben valóban nincsen. Azok a kétségek, melyek a gróf úr
nyugalmát zaklatják, távol vannak az én keblemtől. Az őr, a mely távol
tartja, – de bocsánat, most mindjárt rólam találunk beszélni: ez nem a
szándékunk, azt hiszem.
– Miért? Beszéljünk önről is. Úgy sejtem, hogy mi ketten egyenes
ellentétek vagyunk. A többi ember közöttünk kettőnk közt jár. Én elég
leplezetlenül beszéltem magamról, van jogom hasonlót várni öntől.
– A gróf úr igen megtisztel nemcsak bizalmával, de felfogásával is.
Tartok tőle, nagyon fog csalódni várakozásában. Bennem már is látom
csalatkozását. Nagy baj volna rám nézve, ha azt kellene tapasztalnom,
hogy sokan nincsenek olyanok, a milyen én vagyok. De nem félek e
tapasztalástól. Tudom, hogy nézeteimmel, reményeimmel nem állok egyedül.
Sokan vagyunk itt, sokan, gróf úr, e vásári zajban, a kik futkosnak
szerény napi foglalkozásuk munkáiban és a mi hozzá erőt, türelmet,
kitartást ad, az csak a jövő reménye. Nem akarok önnek frázisokat
mondani, magam sem azokkal élek. Előttem egy nemzet fönnállásának,
életének a kérdése nem lehet vita tárgya. Az a reménytelenség, a mely
úgy megszállta a gróf keblét, mint a civilizátorok ezt az országot, az
én kis szobámból és az én szívemből egyaránt számkivetve van. A
szerencsétlenséget vitetem a többiekkel, osztozom bánkodásukban, de a
tábort, melyhez csatlakozom, kiválasztom magamnak és harcolok zászlóim
alatt. Egyet higyjen el nekem a gróf úr. Az a sereg, a mely ez országot
megszállva tartja, bitóival és tollaival, nem oly vészes, mint az, a
mely a gróf urat tartja megszállva. Ezt az ellenséget alig lehet
megverni, ezt az idő csak növeli s ez pusztít a legbecsesebb
emberanyagban. A többi ellenség ellen van fegyver s én is, a magam
semmiségében, egy szerény fegyverkovács vagyok. Semmi sem biztosabb,
mint az én ügyem győzelme, s csak a gróf úr borzasztó gondolatainak a
kudarca.
– Az ön ügye! Mi az ön ügye? És kicsoda ön?
– Az első kérdésre jobban meg tudok felelni, mint a másodikra. Az én
ügyem ez ország ügye, e haza nagysága és dicsősége. Hogy ki vagyok? Nem
tudom, hol születtem, mely országban, mily szülőktől. Homályosan
emlékszem vissza arra, hogy mint kerültem gyermekkoromban nálamnál
fiatalabb lánytestvéremmel ide. Iskolába jártam, egy kegyetlen ember, a
ki fölnevelt, serdülő koromban világgá űzött, jelenleg ügyvédsegéd
vagyok Varhonyay úr irodájában: íme, ez a biografiám. De bocsánat, látom
a végrehajtó bíró megérkezett. Velem tart a gróf úr, vagy talán
szívesebben fog itt bevárni?
– Ha megengedi, bevárom itt.
És Csongor Béla átsietett, végrehajtani az uzsorást.