E sorok olvasóit szemtanujává tettem egy magával, a világgal,
fogalmaival meghasonlott ember halálának, s a kik látták annak az
embernek reménytelen küzdelmét s lehanyatlását az örök megsemmisülésbe,
tán szivesen tesznek velem egy kis kitérést, hogy egy jámbor és
istenfélő, hitében biztos embert meghalni lássunk. Az ilyennek könnyű a
meghalása s a látvány, melyet nyújt, inkább irigységet költ, mint
szánalmat avagy rettegést. Az ilyen munkája-végezetten, istennel és
emberekkel békében, csöndes lelkiismerettel – pihenni tér a halálos
ágyon; elalszik abban az édes reményben, hogy a mit szerencséje esett
jót cselekedni, azért édes jutalom várja egy szebb hazában. Az ilyent
kecsegteti a hit, hogy a kiket szeretett, azokat mind viszontlátja ott,
a hova megy, a kik már meghaltak, csak megelőzték őt az örök életben s a
kik utána fognak meghalni, azokra ő fog várni mennyei fényességben.
Kevesen, nagyon kevesen vannak, a kik e hitben élnek és halnak meg, de a
sír szélére jutván, valóban boldogoknak mondhatók a halandók között. Az
emberi tudomány, a felvilágosodott elme minden vívmánya ezt a nyugalmat,
ezt a békét, ezt az elandalító reménykedést a megsemmisülés percében meg
nem adhatja.
Rettenetesnek és ádáz kegyetlenségnek tartom istenét és hitét elperelni
az embereknek, mikor egyenértéket az élet nehéz óráira – egyetemes
értékűt nem adhatunk nekik. Hogy egyesek voltak, a kiket, hogy úgy
mondjam, a felvilágosodás nyugalma végső percükben sem hagyott el: ez
értéktelen; mert számosan vannak mások, a kik filozófiával éltek ugyan,
a míg testi erejök meg nem törött, de utolsó tusájokban elhagyta őket a
filozófia, helyébe lépett a kétség, s a kétségbeesés. És e két
kathegoria ki nem meríti a halandók számát, mert ezek képviselik az
egyeseket s a százasokat, ezek után jönnek a – milliók és újra milliók,
kik napi munkájoktól nem érnek rá vallás helyett filozófiát tanulni s
ennek magaslataira emelkedni. Hagyjátok meg tehát az emberiségnek
istenét érintetlen legalább addig, míg a természet és teremtés végső
okát ki nem puhatoltátok s megfoghatóvá nem tettétek minden józan emberi
elmére nézve. Hagyjátok meg a lehetőséget, hogy a jók és jámborok
halálát mennyei béke és glória vehesse körül…
… Egeresi Illés, a fiatalképű öreg pap szobájába lépünk. Ott pihen az
aggastyán, a ki százaknak vitt utolsó vigasztalást, kezében egy kis
finom mívű csontfeszülettel, rendesen, szépen megvetett ágyában.
Galambfehér haja körülveszi kimerült arczát, szemei fényökvesztetten
néznek a levegőbe. Ha az ajtó halkan nyílik, oda fordul a két barátságos
szem, s ha nem az lép be, a kit a haldokló vár, türelmesen tévedez ismét
a levegőben. Békés, egyhangú, teljesített kötelességgel terhelt mult van
az aggastyán mögött; egy szerény, lemondásokban gazdag, de megelégedett
élet; eredménye az egyensúlyos lélek, a nyugodt lelkiismeret. Az isten
nem lesz szigorú birája annak, a ki mindig szigorún itélt magáról, az
élettől nem kért sokat s a mit kapott tőle kéretlen, szivesen osztotta
meg másokkal. Nem elbizakodás a mi neki a nyugalmat adja. Bűne se több
se kevesebb mint más embernek, a ki nem bűnökben keresi kedvét, de
határtalan bizalma van isten irgalmasságában, mely előtt alázattal
hajtja meg fejét…
Ajtaja ismét nyílik s egy köhécselő öreg asszony Jézus nevét dicsérve
lép rajta be. Adorgyán János özvegye, a kiért a haldokló pap elküldött,
valamint Adorgyán János özvegye elküldött annak idején a papért, mikor
szerencsétlen gazdája haldoklott.
Őt várta tehát Egeresi Illés és magához intette.
– Kedves jó asszony, kevés élni való időm van már és egy nagy gond
nyomja a lelkemet. Nyúljon ide a vánkosom alá, úgy, ott talál egy
hétpecsétes levelet. Ez a maga boldogtalan gazdájától való. Azzal a
szóval adta nekem által haldokló ágyán, hogy «ha van isten, intézkedjék
róla». Ebben van úgymond, az ő gyónása, leteszi a kezembe s legyen itt
olyan biztos helyen, mintha a magáéban volna. Eddig őriztem e levelet,
most meg kell halnom, nem őrizhetem tovább. De nem is adhatom senkinek,
csak isten rendelkezhetik róla, nem én, sem más. Én tehát magammal
viszem a sirba. Ha isten úgy rendelte, ott porlódjék el velem. – És egy
kis pihenőt tartva s kezével, melyben a feszület volt, megfogva az öreg
asszony kezét, rövid néhány lélegzet után folytatá:
– Azért kérettem ide magát jó asszony, hogy végső kivánságomat maga
teljesíti leghívebben, maga, ama boldogtalan felebarátunk utolsó
gondviselője. Arra kérem tehát, vegye e levelet magához, maradjon
végpercemig nálam, fogja a félkezemet, mikor utolsó lélegzetet veszek,
aztán ha feltesznek a hideg ágyra s onnan a koporsóba, tegye ezt a
levelet a fejem alá, hogy békém legyen nekem, békéje annak a szegény
embernek s békéje magának, a ki maholnap utánunk jön a temetőbe, ott
künn a hantok alatt. Fogadja meg nekem ezt a szent szűz nevében.
– Megteszem, megteszem, a szent szűz nevében, – mond az öreg asszony
reszketeg ajakkal.
Egeresi Illés megszorította Adorgyán özvegye kezét, de el nem eresztette
többé.
– Köszönöm, – susogá; – és most a káplánt.
Az öreg asszony fölkelt, kiszólt az ajtón s ismét az ágyhoz ment, s
minekutána elrejtette a levelet, letérdelt az ágy elé s kezét a haldokló
kezére tette.
Az ajtón bejött a káplán, nehány férfi- és nőcseléd, mind letérdeltek,
hangosan imádkoztak.
Mikor imádságukat elvégezték, az öreg asszony, ki a beteg kezét fogta,
visszafordult a többiekhez és csöndesen susogta: meghalt.
Adorgyán János özvegyének nagyon nyugtalan éjszakája volt, míg az öreg
pap hagyatéka a kezei közt volt. Együgyű öreg asszony volt, de mindig
vissza-visszatért ágyához álmát elriasztani a gondolat, hogy ebben a
levélben köll valaminek lenni Pipiskéről is, a szegény világgá ment
leányról. Nem jobb cselekedet volna-e valamely becsületes irástudó ember
kezére adni ezt a levelet, mint eltemetni a jó pappal? De szabad-e ezt
tennie? A haldoklónak fogadást tett! Nem, nem, ő ezt nem teheti. Isten
rendelkezik a levélről, a levélnek az elhalt papnál kell maradnia.
De valamit mégis tett. Az is csak isten rendelése, hogy a levél az ő
kezébe jutott, ne menjen hát ki a kezéből nyom nélkül. Meg kell azt
cselekedni, hogy ne rothadjon el oly könnyen, mint a szemfedő. S az öreg
asszony okos észszel előbb megitatta a levelet olajjal, azután lakkos
vászonba jól begöngyölgette s bevarrta. Így vitte el másnap este a
paplakba, s mikor már koporsóban volt a halott, mielőtt a virrasztók
elfoglalták volna a halottas szobát, becsempészte a nagyon kicsire
összehajtogatott csomagot az elhunyt feje alá.
Másnap díszes temetésre jött el az egész lakosság. A falu apraja-nagyja
ott volt az elhunyt pap koporsója körül. A szép idő s a vasárnap délután
megengedte, hogy a pásztorembereken kívül mindenki ott legyen. Csak a
sánta harangozót kötötte hivatala a toronyhoz, ő maga nem, csak harangja
szava kiséri el a halottakat. A káplán s a szomszédfalu papja igen
meghatóan szentelték be, s a cirkumdederuntot a mesterrel egyetemben úgy
énekelték, hogy egy zokogás fogta el a hivők egész tömegét. Nem kellett
család, a ki elsirassa, siratta a jó lelkiatyát az egész község. Aztán
nyolc szálas ember vállra kapta a szent Mihály-lovat, a népek
sorakoztak, elől a halottas kereszt, aztán az iskolás gyermekek, utánok
a halottvivők, a fejfával s a koporsóval, majd a papok meg a mester,
ezek után a falubeli férfiak, végül az asszonynép, dicsérve az elhunyt
erényeit, jóságát, prédikációit, tanácsait.
A temető inkább a természet tenyésztő iskolájának látszott, semmint
halott emberek eltakarító helyének. Árok vette körül a négyszögű
térséget, s az árok kökénybokorral, galagonyával és csipkebokorral volt
benőve. A kökényen és galagonyán át itt-ott fehérszakállú ihszalag
kapaszkodott föl a levegőbe, s nem levén mibe fogóznia tovább,
tanácstalanul ingott ide-oda, a mint a szellő cirógatta szakállát. Lenn
a temető térségében fiatal cserfák, iharok és hársok álltak, az árokbeli
bokrok pedig itt is sűrűen ismétlődtek, földi szederrel körülfuttatva.
Nem kertészkedett itt senki, csak a természet, s az nem tűrte meg a
meztelen sirokat. Előbb gyorsan füvet növesztett rajtok, majd viruló
szemfedőt himzett rájok kúszó növényekből, szederből, csuhinából,
boncsból, végül árnyas bokrot, alkalmasat arra, hogy fülemüle fészkeljen
tavaszszal rajta.
Az egyik oldala a temetőnek egy kis vágásra dült, melybe a falubeli
gyermekek szoktak nyár elején epret szedni járni, ha egyéb dolguk
nincsen.
A temető közepe táján, a nagy keresztfa szomszédságában, bokroktól
beárnyalva volt megásva Egeresi Illés örök nyugalma számára a hely. A
gyászoló sereg körülvette a sírgödröt s a halottvivők letették terhöket
a sír szája elé.
Egy kis élénkebb szél kezdett már útközben támadni s mikor most
körülállták a férfiak hajadon fejjel a sírt, a szél kapkodta az emberek
haját s ide-oda lebegtette a szemfedőt. A nap nyugvó félben volt s
vörösen nézett vissza a határról. A káplán és a szomszéd falu plébánosa
a meghatottság leküzdhetlen jeleivel kezdték ismét egyházi éneköket,
melynek hangjait a szél el-elszedte ajkukról, hogy belevegyítse a titkos
búgásba, melyet a bokrok s fák lombjai közt csodás hangszerein
előidézett. Az egyszerű paraszt népek némán, megilletődve, s a sírhoz s
a koporsóhoz szegzett szemekkel állva, hallgatták a papok énekét, a szél
muzsikáját s érezni látszottak az ő világuk s a túlvilág e mesgyéjén
való szertartás bűvös hatását, a mint a hangokba, melyek rendes
rithmussal zsongtak fülökbe, rémes idegenszerűséggel vegyülnek be sértő,
zavaró hangok. A falubeli kis harang, melyet a sánta bakter hármazva
húzott eddig, hirtelen megáll, azután egyoldalosan kezd kongani.
– Jézus Krisztus, félreverik a harangot, ez tűzi veszedelem!
Mindenki a falu felé fordította arcát s onnan sűrű sötét füstfelhőket
látott az ég felé gomolyogni.
Egy rémkiáltás hangzott el minden ajkról, s pap, mester, hivők – mind,
mind, ott a sírszáján hagyva a halottat, rohant a faluba menteni,
oltani, szembeszállani a pusztító elemmel…
… A szélből vihar, a tűzből tenger lett. A kis falu hamuvá égett…
emberek, állatok veszedelme volt ez éjjel a kis falura nézve.
A kik másnap nehányan kijöttek a temetőbe, összeszedve a káplán és
Adorgyán János özvegye által eltemetni a papot, azok mindazon jajgattak,
bár őket temették volna el tegnap, hogy ezt a mai napot meg ne kellett
volna érniök. Lám, hogy szerette az isten az öreg plébánost, hogy előbb
magához vette, semmint a végitéletet e falura bocsájtotta.
Ily beszélgetések közt értek ki a temetőbe.
Ott azonban újabb rémület várta a szerencsétlen népet.
A koporsó fel volt szabva és üres volt. Az öreg pap holtteste papi
ruhájától megfosztva, bele volt vetve a nyitott sírba s bozóttal,
földdel félig be volt hányva, ruhája pedig a sír mellett feküdt
rendetlenül, megtépve.
A nép e rémes látványon elfelejtette hirtelen kárát s reszkető ajkán,
megrémült képén ott ült a hit, hogy a két esemény, a falu pusztulása és
a pap holt testének a koporsóból kifordulása összefüggésben van
egymással, hanem hogy egyenesen a sátán borzasztó munkája.
A nép nem is engedte eltemetni a papot, csak az esperes és a püspök
közbejöttével juthatott el végső nyugalma helyére Egeresi Illés, a
fiatalképű, jámbor életű öreg pap.
Adorgyán János özvegye pedig a mint összekulcsolta kezeit s
odaszorította öreg dobogó szivére, szét se tudta egyhamar venni nagy
rémületében s reszketeg vén ajkai egyre mondogatták:
«Az isten intézkedett, dicsértessék a neve!»