Pipiske kisasszony az előadás napján nagyon izgatott volt s korán ment
öltözködni. Készen is volt már jóval az előadás előtt s úgy találta,
hogy mióta jelmezében várja a hét órát, azóta még lassabban megy az idő.
Máskor ilyen helyzetben minden gondolatát csak szerepe foglalta el. Hol
az egyik, hol a másik részt mondogatta magában s mint mikor valaki
gyertyával kezében vizsgálja egy helyiség minden zegét-zugát, hogy nem
fedez-e fel benne valamit, a miről még nincs tudomása, úgy keresgélt ő
ilyenkor még mindig szerepében jellemző anyagot felfogásához, a míg csak
a szinpadra nem lépett. Szinész volt a szó teljes értelmében, lélekkel,
szeretettel. Föladata teljesítésében gyönyörködött, szerepe helyzeteit,
érzelmeit, sorsát átélte s átélvezte. Ha öröm érte a szinpadon, neki az
reális öröm volt, ha bánatot játszott, ki volt kelve nyugalmából, mintha
csakugyan az övé lett volna a bánat s nem az alaké, melyet ábrázolt,
vagy a poétáé, a ki a helyzeteket kigondolta s a szókat megirta.
Most azonban más érzések ostromolták Pipiske szivét. Megosztott érdek
foglalta el kebelét. Grizeldiszszel osztozkodott az a cél gondolatain, a
melyért Grizeldisz keserveit ma eljátszani fogja. Aggódott a sikeren,
melyre máskor ily alakban keveset gondolt. Megkapja-e a mire pályázik?
Meg-megjelent Celesztin édes anyjának bánkódó alakja gondolatainak
csataterén. Az, hogy ideálját, fönkelt mesterségét egy ettől idegen cél
szolgálatába bocsátja, már nem bántotta. Ezzel leszámolt. Csak fog-e a
dolog sikerülni? Kontárkodnia nem szabad, mert ha csak középszerűen
végzi föladatát, akkor kárba vesznek amaz illuziók és nemesebb érzelmek,
melyeket vállalkozásával lerontott. Akkor kimondják rá az itéletet, hogy
egy középszerü német komédiásné, a ki először furfangos fogásokkal
feltünést keltett, de a művészet komoly szolgálatában nem állja ki a
sarat.
Félelem szállt szivébe és tépelődés. Százszor ismétlé, jobb volna csak
Grizeldiszre gondolnia, biztosabb lenne a siker. De ha valahova oda
kaptak a legyek, azokat elrezzenteni egy csapással nem lehet. Ellegyezi
az ember, de mindig csak visszaszáll a fekete sereg. Pipiske se tudott
nyugtalanító gondolataitól szabadulni.
Roppantul meg kellett változnom, gondolá magában, hogy így nem bírt
magával.
És ösztönszerűleg leült tűkre elé, a hol csak az imént festette ki
magát, megvizsgálni, vajjon nem változott-e meg külsőleg is.
A tűkörből egy idegen arc, a Grizeldiszé nézett ki rája, de Grizeldisz
rezignált szerelme és szerető szenvedésre predesztinált nyájassága és
nyugalma nélkül.
Pipiske kezére hajtotta nyugtalan fejét s belemélyedt a tűkörbeli kép
nézésébe.
– Óh te bohó Grizeldisz, minek nyugtalankodol? Könnyed félelmek, apró
aggodalmak osonnak be kinyitott sziveden s ingataggá tesznek a
megszokott pályateren. Nemrég halálos kín és rettegés közt biztosan
léptem a deszkákon, ma kicsinyes aggodalom bizonytalanná teszi
járásomat. Mitől kell félnem? Hiszen ez csak az első lépés, melyet
teszek e dologban, az első s a legveszélytelenebb! Ha nem sül el, s
veszedelmesebbe kell kezdenem, olyan téren, a hol járatlan vagyok, oly
eszközökkel, melyek tőlem idegenek: mi lesz velem akkor?
És ha odáig jutna a dolog, hogy csak magamért cserébe lehetne
kiszabadítanom a szegény fiatalembert?
Oh te együgyü Grizeldisz!
Ki vagy te? Mi vagy te?
Hiszen még csak anyád sincs, a ki megsirasson!
Hiszen alig tehetsz te a világon szebb és jobb dolgot, mintha egy
megszomorodott öreg asszonynak visszaadod a fiát!
Ez egy nagy cselekedet, mely boldogságot szerez azoknak, a kikért véghez
viszi az ember, ezért megáldanak, megemlegetnek, emlékedet őrzik s ha
életeddel fizetnéd meg, amit teszel, virágot is vinnének sírodra.
Most az sincs, a ki betegségedben ápolna, a ki elhagyottságodban
gondolna rád, a ki megsiratna, ha elvesznél.
Istenem, milyen senki, milyen semmi vagy és rettegés és félelem tölt el,
holott nincs mit féltened, mert nincsen mit vesztened!
És könnyek csorogtak végig Grizeldisz arcán. Szemei elhomályosodtak, a
tűkörbeli kép bizonytalan körvonalakat vett fel, majd megkétszereződött,
majd megsokszorozósodott, végre elmosódott s másoknak adott helyet…
A kis Grizeldisz könybe lábadt szemei előtt feltünedeztek és végig
vonultak a tűkör mélyében azok a képek, melyek emlékében éltek. Valami
régen elmult homályos időből egy fekete ruhás, halavány képű alak, a ki
reggel ágyából felvette, este meg megint beletette. Hogy milyenek a
vonásai, azt a tűkör ingatag képe vissza nem adja. De szelid jóság
tűkrözött szemén; az alak mély sóhajaitól mind homályosabb a tűkör, a
fekete ruhás halavány arc végre a semmiségbe hanyatlik, egy szigorú
férfiember merül föl a helyébe, a ki magához ragadja a kis leányt, meg a
kis fiút, és nagy utat tesz velök. Csak mennek, csak mennek, aztán mikor
megálltak, akkor se tudták, hogy nem mennek többé… Most egy ház, nagy
udvarral, nagy kerttel rajzolódik a tűkör keretébe… egy jó képű öreg
asszony tipeg benne ide-oda… jó szót ad a kis fiúnak, bábut a kis
leánynak. A két gyermek sokáig nem érti az öreg asszonyt. Azelőtt nem
így beszéltek hozzájok. De az öreg asszony olyan jó, az a bácsi meg
olyan szigorú, olyan haragos,… hogy jobban húzódnak az öreg asszonyhoz,
kit lassan kezdenek megérteni, mint a bácsihoz, ki mindig a régi nyelven
szól hozzájok, de kit sohasem fognak megérteni…
… A bűvös tűkör folyton változtatja képeit. A kis fiú nőtt és nőtt és
elvitték iskolára, s mikor hazajött, csodákat beszélt a kis leánynak… az
élet szép, az emberek rosszak… a haza szerencsétlen… az árva
boldogtalan…
A kis leány nagy szemeket csinált és a könyvekkel, a melyeket a fiú
hozott neki, fölment a padlásra, addig olvasta, a míg betéve nem tudta.
Jaj be szép élet volt ott a padláson. Már nagy leány volt, mikor oda föl
járt, s ott találkozott először Grizeldiszszel, ott látogatta meg Stuart
Mária, ott csókolta meg először Romeo, ott jelent meg neki Melinda, mind
ott, az a sok szépség, az a sok gyönyörű nép, a mely azóta meghittje,
barátja, tanítója, vigasztalója lett a buslakodó Grizeldisznek.
Dezdemonát ott siratta meg, fejfát is tett neki az egyik gerenda mellé,
egy szép szomorúfűzágot a kut melletti fűzfáról. Milyen csodás, édes
tündér világ volt az! Egész nap szivesen tűrt, szivesen nézte a haragos,
barátságtalan bácsit, abban a reményben, hogy egy félórát tölt a padlás
előkelő társaságában…
És aztán megint hazajött a fiú és hozott új ismerőseket. De egy napon
nagy vihar támadt a bácsi szobájában. A fiú hangja sírt át a viharon, a
bácsi borzasztó szaván. Aztán megnyilt az ajtó, a bácsi kezében korbács,
a fiú képén a korbács nyoma, aztán a bácsi lekapta a fegyvert a fogasról
s iszonyú szavakkal ajakán kiűzte a fiút a világba. Azután elszedte a
kis lány könyveit és a tűzbe dobálta s megtiltotta neki, hogy a
könyvekre s a fiúra gondoljon. A fiú pedig érzékeny levelet írt a
leánynak, de a bácsi ennek is tudomására jött és mikor a harmadik
levelet kapta a leány s mikor ezt el akarta tőle venni a bácsi s ő
szembe szállt a borzasztó emberrel, akkor ez megint fölragadta a
korbácsot és a puskát s a leány rémülten futott el világgá. Alkonyatkor
még vissza jött titkon, elbúcsúzni a jó öreg asszonytól, elbúcsúzni a
padlás bűbájos társaságától, aztán elment oda, a honnan a fiú utolsó
levele jött, de a fiút nem találta, hanem a korcsmában talált egy csomó
jókedvü népet, a kik cifra sátort ütöttek és az udvaron egy gyönyörű
kisasszonyt, a ki egy drága bársonyruhát porolt s a mint porolta, egyre
mondogatta:
«Porzik porzik a ruhám
Arany eső szakadj rám,
Majd ha este ég a fény
Szép Melinda leszek én.»
Vagy újabb versen «Ofélia leszek én», azután meg «Dezdemona leszek én»
és így tovább porozgatta a ruhát. A kis leányt nagy vágyódás szállta
meg, megszólította a szép kisasszonyt s a jókedvü népség magával vitte
őt s aztán ő kezdte porolni lassan-lassan a ruhákat s ő mondogatta:
«Porzik porzik a ruhám
Arany eső szakadj rám
Majd ha este ég a fény
Szép Melinda leszek én…»
És a tükörben a szegénység, a nélkülözés, a szerény dicsőség
felejthetetlen képei merűltek fel, frissen, elevenen, s Grizeldisz
édesen mosolygott bele a tűkörbe, s a képek mind mozgalmasabbak lettek,
mind élénkebbek, távoli csengetyű szavát vélte a leányka hallani, majd
közelebb jött e csöngetés, mint egy víg téli tájban a csengetyüs szán
csilingelése, s a tűkör megtelt lelkes hallgatósággal, mely figyel,
tapsol s amott, egy előkelő helyen egy fehér arc, érdekes szép
férfi-vonások, – ah! – ez a dárdási közönség! – S a mint Grizeldisz
izgatottan közelebb viszi fejét s rálehel a tűkörre, a csengetés még
egyre tart, de a lelkes közönség a semmibe hull vissza a sima lapról,
csak a fehér arc marad ott egy pillanatra még, igen… de nem, ez nem az,
ez egy halott ember dult, sárga arcza, torzonborz hajkoronával… irgalmak
istene, a bácsi, halálának borzasztó napján…
És a csengetés még egyre tart, az ajtó feltárul, s a direktor belép s
megzavarja Pipiske elmerengését. A nagy csengetés nem a dárdási szán,
hanem a harmadik jel, az előadást kezdeni kell; a szinház tele van
válogatott közönséggel. Itt van a polgári kormányzó úr, előkelő
hivatalnokok kiséretében, vannak mágnások is, kevés ugyan, de eddigelé
egyáltalán nem volt. Gyorsan csak, előre, előre diadalra.
És Pipiske összeszedi magát, kilép a szinpadra, a közönség elé és zúgó
taps fogadja megjelenését. Erre a csodaszerre aztán elfelejt mindent és
játszik és élvezi játékát jobban, mint akárki a nézők közül, s mikor
elhagyja a szinpadot, újra felzúg a riadalom s az a szép, elegans, úri
publikum, az a fővárosi nép, a maga művelt izlésével hódol Pipiskének és
szentesíti Keserű Jónás úr, a dárdási direktor itéletét.
Pipiske a jelenete után beoson öltözőjébe és tűkrébe néz és az onnan
kimosolygó Grizeldiszt megcsókolja és azt susogja: «Meg vagyok veled
elégedve kicsikém.»
És mikor megint kiment a szinpadra, kivitte magával azt a másik
szándokot is: körül nézett a páholyokon. Melyikben ül, a ki rajta
segíteni fog?
És mint a villámcsapás, úgy állítja meg szemléjében Pipiskét egy sápadt
férfiarc látása. Csak most látta a tűkörben, ugyanaz, a ki Dárdáson
megakasztotta Kordeliában. A fehérképű ember messzelátóját szögezte volt
Pipiskére s jól látta, hogy észrevétetett.
Pipiskét azonban e találkozás, bárha fölöttébb kellemetlenül érintette,
csak egy szempillanatra hozta ki sodrából s jelenetét, midőn férje által
megtagadtatik, oly vonzó s bensőséges lemondással játszta, a megtört
hangok oly zenéjét adta, hogy a közönség nagyja-apraja vele sirt, s
elmenetele után példátlan lelkesedésben adott tetszésének kifejezést.
Pipiske kénytelen volt újra meg újra kimenni megköszönni a nézőségnek,
hogy méltányolja művészetét.
A direktor úszott a boldogságban s egy rendkívül szép csokrot adott át
Pipiskének, s titokzatosan hozzá tette: a kormányzó úr ő excellenciája
hivat páholyába. Kegyed szerencse gyermeke s engem is bele vont
szerencséje bűvös körébe.
A direktor elrohant, Pipiske pedig öltözőjébe ment.
Ott egy másik szép csokor volt, rózsaszin szalagokkal. A csokorba
névjegy volt dugva, rajta e név «gr. Szanday Elemér».
– Ah! – mondja Pipiske kiábrándulva, – azt hittem… de hiszen ez az az
úr, a ki a heroinát akkor este megszöktette! Úgy látszik, megint
megszöktette valaki a heroinát, de… tőle!
És jó kedvvel indult a szinpadra.
A direktor jött. A kormányzó úr el van ragadtatva, le is jött a
szinpadra, be akarja magát mutattatni. Roppant szerencse! Tessék
kisasszony –
És egy érdekes külsejü, mintegy ötven éves úr felé vitte Pipiskét.
– Ő nagyméltósága, a polgári kormányzó úr. Pipiske kisasszony.
– Kisasszony, kegyed mindnyájunkat elbájol játékával.
– A közönség igen kegyes irántam.
– Ez a közönség rendszerint szigorú és követelő s nem valószínű, hogy
kegyeddel szemben megváltozott volna.
– Nagyon elbizakodottnak kellene lennem, ha a kitüntetés e jeleit mind
csak megérdemlett jutalomnak venném –
– Kegyed ép oly szerény, mint a mily jeles művészetében. Szivemből
gratulálok önnek. Lám, lám, ismét felriad a taps.
– Felvonásvég van, – mondja a direktor.
– Jöjjön, kisasszony, jöjjön, – mondja a kormányzó úr. – Kegyed ugyan
megérdemelte e tapsokat, de azért a közönség megkivánja, hogy meg is
köszönje.
– Istenem, hogyne! – mond Pipiske s elfogadja a kormányzó úr odanyújtott
karját.
– Jesszus, – kiált a direktor elképedve, – hát a csokrait nem viszi ki?
– Ah, csokrok? – mond a kormányzó, – hogy is ne! Ide velök! – És maga
rohan az öltözőbe, felkapja a két csokrot, de nem a nélkül, hogy körül
ne nézne az érdekes öltözőben.
– Lám, lám, – mondja magában, – gróf Szanday Elemér névjegye! Ez
érdekes!
És szalad ki a két csokorral, melyeket Pipiskének át ad. Pipiske pedig
prezentálja a két csokrot a közönségnek s a két csokor újabb riadalom
forrása lesz. Pipiske kénytelen másodszor a lámpák elé menni, de mostan
csak egy csokrot visz ki magával. A gróf Szanday Elemérét – ott benn
hagyta.
Abban a páholyban pedig, a hol az a fehérképü ember ült, a következő kis
párbeszéd folyt le.
– Nos, még mindig oly bájosnak találod, – mondja egy alak, mely a páholy
árnyékában ült.
– Még mindig, – felel a fehér arc.
– És – tartod a fogadást most is?
– Nem, most majd én fogadok valakivel az ellenkezőre.
– Nem is érdemes az ilyet komolyan venni.
– Nem érdemes, pedig kár. Nem tudod, kitől kapta azt a másik csokrot?
– Miért?
– Legalább is annak az adójával szeretnék fogadni.
– Nono! Ez még mindig egy kissé komoly.
– Eh, két hét alatt a szeretőm lesz.
[Illustration: – Eh, két hét alatt a szeretőm lesz.]
– Vagy a másé, – mond nevetve az árnyékban ülő.
Pipiske kisasszony pedig ez alatt udvarolt a kormányzó úrnak s mikor
elbúcsúzott tőle, igen meleg kézszorítással köszönte meg neki, hogy
érdemesnek tartotta lefáradni őt megdicsérni. Játék után aztán hazament,
megcsókolta Celesztin mamáját és azt mondta: minden jól megy, remélem,
szerencsésen végire járok a dolognak.
A kormányzó úrhoz pedig, mikor kilépett a szinházból, egy másik ember
csatlakozott.
– Nos, mit beszéltek azok a gavallérok?
– Semmi különöst, azt is keveset. Csak az új szinésznő iránt érdeklődtek
s azt hiszem – tervök van vele.
A kormányzó úr tudniillik, a mint Szanday Elemér gróf névjegyét
megpillantotta, utasítást adott, hogy a gróféval szomszédos egyik
páholyba egy bizalmas embere menjen be látogatóba s iparkodjék a két
fiatal ember beszédét kihallgatni.
Használhatta-e és mire a kormányzó úr, a mit megtudott, azt még talán
lesz alkalmunk tapasztalni. Vélekedésünk az, hogy egy ügyes ember
mindennek hasznát tudja venni a világon.