Pipiske kisasszonynak legjobb pártfogója csakugyan nem mindennapi
tehetsége lett. Minden föllépése egy-egy újabb diadal volt, gratulánsok
és udvarlók rajongták körül és a kormányzó úr egyik leghivebb tisztelője
lett. Pipiske minden tisztelgőt szívesen fogadott, csak egyet nem kivánt
észrevenni, a ki pedig legállandóbban ostromolta névjegyeivel,
csokraival és levélkéivel: gróf Szanday Elemért. Erről eleget tudott
azzal, hogy a heroinát megszöktette. Neki ilyen vágyai nincsenek; a
miben ő jár, arra pedig jobb segitőket remél másokban, mint a grófban.
Még egy makacs tisztelője tűnt fel Pipiskének, de valamely csodás
tartózkodás vett rajta ezzel szemben erőt, még csak azt sem merte róla
megkérdezni, hogy kicsoda az a halványképű fiatalember, a ki ép oly
hiven megjelenik minden játékára a fővárosi szinházban, mint egykor
Dárdáson.
Ebben nagyon erős és nagyon következetes volt a kis szinésznő (aki
egyébiránt modorában, magaviseletében s gondolkozásában rövid idő alatt
nagy változást érzett magán, nyilván a sűrű érintkezés folytán
idegenekkel): sem Szanday Elemért el nem fogadta, sem a fehérképű iránt
nem tudakozódott. Az egyik iránt nyilván komolyan érdeklődött, a
másiknak szándékaival azt hitte tisztában van s voltaképeni célját
elérheti mindenik nélkül is.
Celesztin mamájával, kinek házát új állásában sem hagyta el, nagy
beszélgetésben volt, elsorolta tisztelőinek, virágliferánsainak
lajstromát s magyarázgatta, hogy kiben bízik ezek közül, hogy adandó
alkalommal Celesztin rejtelmes eltünésének földerítésében hasznára
lehet, midőn egy látogatót jelentettek be.
A kormányzó úr volt, a ki bebocsátást kért.
Pipiske igen előzékenyen fogadta, a divánra ültette s megköszönte a
tegnapi csokrot, mely egy kis asztalkára a többitől külön volt
elhelyezve.
Hanem foglalkozott egyszersmind magában azzal a gondolattal, hogy mi
hozza ide ezt a nagy urat, a ki csak a szinfalak mögött szokta őt
felkeresni.
A beszélgetés, mely szinházi dolgokon indult meg, csakhamar érdekesebb
mederbe szakadt.
– Elhigyje nagysád, alig van valaki, a kit mostanában szivesebben
köteleznék le, mint kegyedet, – mond a kormányzó úr.
– Oh uram, ha ez komolyan van mondva, nekem van igen jó módom arra, hogy
kegyednek alkalmat adjak rá.
– Lám, lám, mily szerencsésen találkozunk félúton. Tehát ki vele azzal a
móddal.
– Oh, az elsőbbség méltóságodé, én csak azután jövök sorra.
– Kegyed diplomatizál –
– Nem, csak sort tartok. Nekem van egy kivánságom, méltóságodnak is van
egy. Én nem biztam még abban, hogy méltóságod jó indulatát annyira
megnyertem volna, hogy szolgálatokra igénybe vegyem. Nekem felettébb
hizeleg, hogy a kegyed bizalma irántam nagyobb, mint az én bátorságom
volt. Már ez maga nagyon biztató. Ha látom, hogy méltóságod kivánságát
képes leszek teljesíteni, akkor semmi okom sem lesz már kérésemmel elő
nem állani.
– Nagyon alaposan védi poziczióját. No de mindegy. Hiszen rám nézve
csupa szerencse, hogy valami kivánni valója van. Én el voltam készülve
esetleg a kegyed szivességét igénybe venni, így abba a kedvesebb
helyzetbe jutok, hogy szolgálatért viszontszolgálatot ajánljak.
Melyikünk szól először, a dolog lényegén nem változtat, csak
formakérdés. Tehát hallja az én kivánságomat!
– Kérem, – mond Pipiske némi aggodalommal.
– A dolog nagyon bizalmas természetű –
– Az csak hizeleg, de nem fokozhatja a diszkréciót, melyre
szeretetreméltósága számolhat nálam –
– Köszönöm kisasszony. Hiszen végre, ha más-más téren is, de egy ügy
katonái vagyunk ebben az országban.
– Valóban, – szólt Pipiske egy kis vonakodással és gyönge pírral az
arczán.
– Lássa, – folytatja bizalmasan a kormányzó úr – én igen kitünő állást
foglalok el. Hatalmamnak alig van korláta addig, a meddig – hivatalos
köreink terjednek. Azontúl – –
– Azontúl? – ismétlé Pipiske kérdve.
– Azontúl erőszakoskodhatom, csukathatok, akasztathatok, de egy
barátságos köszöntést, egy megfelelő ismeretséget, egy kis önkéntes
előzékenységet nem vagyok magamnak képes szerezni. Vannak, vannak, a kik
rám szorulnak, de a kik rám szorulnak, azoknak is nagy része a kárt
választja, sem mint hogy általam leköteleztessék. Magyarázzam-e a dolgot
kegyednek bővebben? A hivatalos körök vak követése és engedelmessége nem
elég egy ország kormányzására. A társadalom simulása kell hozzá, hogy
cselekedeteinek hatása legyen. Egyszóval, én e főváros társadalmában is
el óhajtanám foglalni a poziciót, a melyet a hivatalban elfoglalok.
Pipiske ámulva követé a kormányzó úr beszédét. Bármily hézagos volt is
előadása, Pipiske felfogta miről van szó. A kormányzó úr a fényesen
dekorált spanyol falat tolta előtte félre, mely kitünő állása sivárságát
elfödte a világ szemei előtt. De mi lehet az előkelő hivatalnok célja,
hogy helyzetét így leleplezi előtte; előtte, egy rá nézve végre is
teljesen idegen nő előtt.
Idegen? Oh, dehogy! Hisz mindketten egy tábor katonái ők, csak más-más
fegyvernemben.
– Méltóságod oly dolgokról lebbenti fel előttem a függönyt, melyeket ily
tisztán nyilván csak legbizalmasabb embereinek mutogat –
– Mert bizalmát akarom megnyerni, mond a kormányzó úr. Én kegyedet egy
igen kényes kéréssel fogom meglepni. Én a napokban bált adok. Ott
lesznek a helybeli hivatalok kitünőségei, ott lesznek az itt állomásozó
katonaság tisztjei, ott lesznek a szinház elsőrendű művészei, ha –
kegyed is ott lesz.
– Ez volna méltóságod kivánsága?
– Ez csak a fele. Számíthatok kegyedre?
– Volna-e jogom és okom el nem menni méltóságod e szeretetreméltó
látogatása után.
– Tehát ott lesz a művészet is.
– E szerint ott lesz minden –
– Minden, csak – a főváros nem lesz ott.
– Ah, – mondja Pipiske, de nem folytathatta.
– A társaság merevségébe szeretnék rést ütni, ha csak nagyon kicsit is.
A résnek az a természete, hogy azután magától tágul. Ebben kérem a
segítségét.
– És mégsem tudom, mikép lehetnék szolgálatára.
– Kegyed hő tisztelői közt látok neveket, melyeknek tulajdonosai kitünő
dísze lehetne a társaságnak, a mely nálam össze fog gyűlni. S e nevek
közt különösen egyet. Ha e név a kegyed kedvéért megtenné, hogy eljönne
hozzám bálba, megvallom, senki sem kötelezett volna engemet úgy le, mint
kegyed.
– A név? – kérdé Pipiske.
– Gróf Szanday Elemér.
– Ah, a heroinaszöktető!
– Kitünő állású fiatalember. Tekintély osztályosai előtt, népszerű a
városban, mint gavallér, – nem kell önnek magyaráznom, mily súlyt
fektetek megjelenésére. Ha kegyed nekem erre nézve igéretet tudna tenni,
nincs az a szolgálat, a melyet szivesen ne tennék érte, ha hatalmi
körömön túl nem menne.
Pipiske alig hallott egyebet, mint ez utolsó szavakat. Ha a kormányzó úr
– gondolá magában – az ő hatalmi körét megmozdítja, a föld alul is elő
kell kerülnie Celesztinnek.
– Én természetesen oly dologban, – mond Pipiske – a mely nem függ tőlem,
igéretet nem tehetek, csak föltételesen. Nem mondhatom tehát, hogy
méltóságod kivánságát teljesíteni fogom, de mondok annyit, hogy meg
fogom kisérteni.
– Kedves nagysád, én sokkal szivesebben veszem, ha egyenesen
visszautasítja kérésemet, mintha biztat és kibúvót keres.
– Hogy gondolhat ilyet? Nem kölcsönös szolgálatról van-e szó?
– Jó, hát vegyük tisztán ily természetűnek.
– Én is jobb szeretem. De itélje meg, tehetek-e kötelezőbb igéretet
annál, melyet mondtam, vagy adhatok-e reálisabb biztatást? Szívesen
kijelentem önnek, hogy a lehetőségig kész vagyok menni a dologban, hogy
önt lekötelezzem s biztosítsam magamnak a viszontszolgálatot. De
gondolja meg helyzetemet. Én a gróf urat, gróf Szanday Elemért még nem
is ismerem.
– Ah, nem ismeri, – mond hitetlenül a főnök.
– Nem ismerem, – ismétli Pipiske. Igaz, hogy mindazok közül, a kik
közeledtek hozzám, az ő ostroma a leghevesebb, de – helyesen-e vagy sem,
nem tudom megitélni – én állandóan vonakodtam őt elfogadni. Inkább
érzések, mint okok vittek a dologra, melyet azonban most kezdek
sajnálni. Egyébiránt a mit hírből tudok róla, az vállalatunkra nagyon
biztató.
– A mit én tudok róla, az kevésbbé biztató.
– Mindenképen legyen méltóságod meggyőződve arról, hogy semmit sem fogok
elmulasztani abból, a mit a dologban megengedhetek magamnak.
A kormányzó úr udvariasan kezet csókolt.
– S most – mondá – térjünk a kegyed kivánságára át.
– Térjünk át, – szólt Pipiske s hozzá is akart fogni, a mint a külső
ajtó csengetyűje megszólal s csakhamar megjelen a szobában Celesztin
mamája egy pompás virágcsokorral s egy levélkével, melyet egy egyenruhás
inas hozott.
– Az ő inasa, – mondja Pipiske, a mint a csokrot s a levelet átveszi. –
Az első levél tőle, melyet feltörök s elolvasok, – folytatá a főnökre
nézve.
A levélben ez állt: «Bájos kegyetlen! A míg virág nyilik és szív dobog,
meg nem szűnök a kegyed ajtaján bebocsátásért esedezni. Ha a kegyed
szíve is majd kinyílik nekem, mint kegyednek e virág, oly kitartás fogja
jutalmát elvenni, mely a hódító s a hódoló büszkeségére egyaránt
érdemes. Egy kegyes szóért esedezik híve és lovagja gróf Szanday
Elemér.»
Pipiske átnyujtá e levelet a főnöknek, aztán egy másik kis asztalkához
ült, melyen ténta, toll és papiros volt és írt.
Néhány percz mulva Pipiske átadta levélkéjét a főnöknek, ki e sorokat
olvasá le a papirról:
«Gróf úr! Ha ön nem fektet arra súlyt, hogy első találkozásunk az én
szobámban legyen, akkor a kegyes szóért, melyért esedezik, jöjjön el – a
polgári kormányzó úr báljára e hó 18-án. Pipiske.»
– Kitünően van gondolva, – mondja a főnök úr és ketten siettek ellátni a
levelet, melyet az egyenruhás inas rögtön el is vitt.
– És most, – mond Pipiske – térjünk át az én dolgomra.
– Térjünk az ön dolgára, – feleli a kormányzó szinte jó kedvre derülve.
– Én egy fiatalembert keresek –
– Ah, ez érdekes!
– Nem annyira, mint ön gondolja és mégis nagyon. E fiatal ember
háziasszonyom fia, nekem régi jó barátom, ki már két ízben
meghálálhatlan szolgálatokat tett nekem.
– Ah, ah, és hol keresi őt?
– Azt magam sem tudom. A fiú egy kissé különös ember. Attól tartunk,
hogy valami vigyázatlanságért összeütközésbe jutott a rendőrséggel.
– Akkor oda kell fordulni –
– Az nem olyan könnyű, mint ön gondolja, azaz nem olyan könnyű nekünk,
mint önnek. Az ember nem tudja, nem keveri-e magát is bajba, vagy nem
sulyosbítja-e az illető helyzetét –
– Látom, rendőrségünk nem a legjobb hirben van –
– Ön tudja legjobban, megérdemli-e vagy sem. Egyébiránt érhette
barátomat más baj is. Neve Persze Celesztin. Megvallom, egy kissé
ideálista, fantaszta fiatalember. Tudja kormányzó úr, olyan hazafias… de
egészben nagyon ártatlan. Senkinek sem vét, engem nagyon lekötelezett,
öreg édes anyjának pedig egyetlen támasza.
– Persze Czelesztin, furcsa név, bizonyos vagyok benne, hogy még nem
hallottam. Valami közelebbi ismertető jelei nincsenek?
– Külsőre igen szelid, szőke fiú, jelentéktelen kifejezéssel… Egy
medvehajtóról beszéltek itt valami történetet.
– Ah, lám, lám, erről leányom is, Klemmi leányom is beszélt! Ha ő volna,
akkor minket is nagyon lekötelezett volna. De Klemmi egyáltalán nem
jelentéktelennek mondta sőt igen veszedelmesen dicsérte a fiatal embert.
– Azt gondolom, – mond Pipiske – ez más eset. Valami üldözés, valami
politika, azt hiszem megzavarta a fiatalember fejét.
– Megálljunk csak, erről is hallottam. A minap volt róla szó, egy
hóbortos fiatalember, a ki minden összefüggés nélkül emleget medvét,
medvehajtót –
– Istenem, ő lesz az –
– El van fogva, de nem tudnak belőle semmi világos vallomást kivenni.
– Már bizonyosan ő lesz az, – mond Pipiske egészen felindulva s
reszketve az izgatottságtól.
– Ej, ej, Pipiske kisasszony, – kegyed szintén gyanuba keveri magát –
– Gyanuba!
– Talán mégsem olyan jelentéktelen és semmit mondó ama fiatal ember
külseje –
– Oh méltóságod félreért vagy egy tréfát enged meg magának, a mely
igazán rosszul esik. Istenem, hiszen már csak az, hogy fel nem ugrom, ki
nem szaladok innen megmondani ama jó áldott asszonynak ott künn, hogy
fia valószinűleg megkerül, oly magam legyőzésébe kerül, hogy ki sem
mondhatom. Gondolja meg csak méltóságod a helyzetet.
– Jól van kisasszony, – mond a kormányzó felkelve, menjen ki bátran,
mondja meg ama jó öreg asszonynak, hogy nyomon vagyunk. Én sietek a
rendőrségre biztosabb értesülésekért s ha úgy lesz, mint remélem, akkor
e hó 16-án kegyed vendégeimért cserébe visszaadja mamájának Persze
Celesztin urat.
A kormányzó úr elbúcsúzott s midőn a külső ajtó kilincsére teszi kezét,
ismét megcsendül a kis csengetyű.
A liberiás inas hozta meg a választ, a kormányzó úr maga vette át
izgatottan az ámuló inastól s rohant be vele a szobába, a hol Pipiskét
és Celesztin anyját egymásra borulva sirva találta.
A kormányzó feltartja a levelet.
– A válasz, – úgymond némi zavarban.
– Törje fel, olvassa el, – mond Pipiske és a zokogó öreg asszonnyal a
szomszéd szobába menekül.
A kormányzó úr pedig feltöri a levelet, elolvassa és kivirágzott arccal
a friss csokorra teszi azon kinyitva s gyorsan eltávozik, a ház előtt
váró kocsijába ül s tovahajtat.