Celesztinéknél roppant nagy volt az aggodalom és a nyugtalanság. Az a
szerény, pontos és szolid fiatal ember már huszonnégy órája nem jött
haza. Édes anyja kétségbe volt esve, Pipiskét pedig lelkiismerete
gyötörte. Bizonyos volt benne, hogy Celesztin bajba keveredett ama
végzetes levél miatt. Ő lesz az oka, ha ezt a fiatal embert, a ki annyi
jót tett vele, szerencsétlenség éri. Iparkodott is az öreg asszonyt
megnyugtatni, noha maga is alig tudta fékezni izgatottságát. Midőn a
második huszonnégy óra is letelt a nélkül, hogy a fiatal ember haza
került volna, a két asszony nagy tanácsot tartott, hogy mit kell most
már tenni.
– Én bizony az ilyen esetben nem tudom itt a nagy városban a járást,
mond az öreg asszony. Örveden kidobolták vagy kurrentálták azt, a ki
elveszett. De az is régen volt. Most más világ van. Az ember beszélni is
alig tud, azt mondják, a hivatalbeliekkel.
– Ne nyugtalankodjék édes jó asszonynéni, az én gondom lesz most már
Celesztin urat megkeresni. Legalább lerovom nagy tartozásom egy részét.
Feküdjünk ma le békességben és holnaptól fogva nem lesz egyéb gondom,
mint a kegyed fiát keresni.
És lefeküdtek s Pipiske kisasszony egész éjjel azokat a módokat
hányta-vetette agyában, a melyek alkalmasoknak látszottak előtte arra,
hogy a kitűzött célra segítsék őt.
Az első persze az lenne, elmenni a rendőrségre s kérdést tenni.
Igen ám, de ha Celesztin vigyázatlanságot követett el, vagy ha
épenséggel már a rendőrség kezén volna a levél, akkor még ő is
belekeveredhetik a dologba, nem hogy a másikon segítene. Óvatosabban
kell ehhez hozzá fogni! – De hogyan?!
Legjobb volna egy hathatós pártfogó!
Bizony az, de csak ha volna!
Azonban nem lehetne-e szert tenni ily pártfogóra?
De hisz Pipiske nem ismer a városban senkit!
Senkit? Épen senkit?
Hiszen egyszer már meghódította úgy szólván az egész várost! Ott
ujjongott, tapsolt neki egy pár ezer ember őrült lelkesedéssel. Persze,
persze egy szép és népszerű szinésznő kedveért sokan sokra vállalkoznak.
Lássuk csak!
Ha Pipiske rászánná magát, ajánlkoznék a német direktornak.
Akkor neki egyszerre «poziciója», állása lenne, még pedig a lehető
legnyilvánosabb. Minden rendű és rangú emberekkel érintkeznék, sokan, ki
tudja, kik nem, a kedvét keresnék! Semmi sem volna akkor könnyebb, mint
lehetőleg mindenkit fölhasználni arra, hogy őt nyomra segítse.
De egy nagy aggodalma, egy nehézsége van ebben Pipiskének.
Ő, igaz, hogy a legszerényebb állású, de még is nem «idegen» szinésznő
volt. Oda menjen-e most, épen most, a nemzeti szerencsétlenség napjaiban
az ellentáborba?
Ellentáborba?
Hát ő maga kicsoda? Miféle születés, miféle származás? Nagy oka van
hinni, hogy ő oda nem idegenbe, hanem épenséggel haza megy, ha megy.
De nem! Akárki volt az a boldogtalan, a ki őt fölnevelte, ha semmit nem
adott is neki, még csak nevet sem: egyet mégis adott, még pedig a
legdrágábbat egy ideális szivnek, a legszebbet, a mi fogalmat emberek
alkottak: hazát. Hozzá hazát, a mely szerencsétlen, a mely jogaiból
kifosztva, az élettől eltiltva van s nem is él, csak fiainak szivében,
gyermekeinek ragaszkodásában és reményében. Akárki volt Pipiske atyja,
akármije volt neki az a gyülölettel megtelt ember, akármely vidéken
sütött rá először a nap: neki ez volt hazája, ez a sanyargatott ország,
melynek levegőjén gondolkozni s érezni tanult. E föld forrásaiban, a
virágain játszó szellőben csodatévő erő van. A ki issza a vizét, a ki
szíja a levegőjét, ha szűz ajakkal érinti, azt idebűvöli, azt varázsos
titokkal magához köti.
Sokszor láttuk már, hogy tollal verő hadakat hoztak reánk kicivilizálni
belőlünk édes mivoltunkat, de a munka egy emberöltőn se tudott tulmenni.
A kik ránk jöttek, mint ellenek, azokat borunk, buzánk és becsületünk
átváltoztatta jó barátunkká és gyermekeik e vizen, e levegőn ügyünk
bajnokai lettek és apáik szándékáért nemes kárpótláskép maradtak a
nemzetre.
Ha fogadott is, de kedves és hű gyermeke Pipiske a nyomorult anyának.
De hiszen épen e gyászos anya dolgában akar eljárni. Hű és hozzá édes
gyermekeit kell tán veszedelemből megmenteni! Mit habozna tehát akár
legszentebb érzésein is erőszakot tenni?