Furcsa világ volt az a zsandár-világ egy pár évtizeddel ezelőtt. Nagyon
szomorú világ volt, félelmes világ is volt és felettébb komikus is volt.
Már magában az a tény, hogy a csendőrséget minden nemzetség legényeiből
válogatták össze s egy felül az egy föladatra hivottak nagyon gyakran az
egymás és mindnyájan azok nyelvén nem értettek, a kik jóvoltán őrködniök
kellett, a képtelenség bélyegét ütötte az intézményre. Arról, hogy a
népet, szokásait, karakterét, hajlamait, kedvteléseit és averzióit nem
ismerték, már csak szólani is felesleges. Ha már ily körülmények közt a
nép körében rokonszenvvel eredetileg nem találkozhattak s tényleg csak
csufság és indokolt rettegés tárgya lettek, úgy a műveltebb osztályok
bizalmát teljesen elvesztette amaz idők rendőrsége az által, hogy e
szerencsétlen «fegyvernem» csak másod sorban volt hivatva a tolvajok,
rablók s a társadalom hasonszőrű veszedelmeinek megfékezésére, első
sorbeli föladata a politikailag gyanus vagy kompromittált emberek
kiszimatolása és összefogdosása volt. Csináltak is a szegény zsandárok e
réven sok bajt, szerencsétlenséget, végrehajtói lettek sok gyalázatos
önkénynek és cudarságnak, másfelől temérdek galibát, mert valamint a
bécsi német, ha fekete disznót látott, azt hitte, hogy az a Bakonyból a
csorda közé szabadult vaddisznó, úgy a zsandár, ha mulató gyolcsgatyás
emberre akadt, szentül hitte, hogy az is a Bakonyból szabadult el. A
juhász és kanász népekben valóságos pusztítást tettek a jámborok, a
földesurak töméntelen bosszúságára. Ha egy malaclopást jelentettek be,
egy egész vidék összes kanászait a megye székhelyére kisérték, s néha
hetekig hordták oda az asszonyok az eledelt gazdáik után. Már szinte úgy
voltak velök az urak, mint most a tüzoltókkal vagyunk. Majd jobban
féltek a zsandároktól, mint a betyároktól. Ma is nagy veszedelem a tűz,
de a tűz után mindjárt a tűzoltó jön pokoli szerszámaival, melyekkel
neki esik az épületnek, hogy az se maradjon épen, a mit a tűz el nem
pusztít.
És ha már az emberanyag oktalanul volt összehordva, ha felhasználása
megfosztotta a lakosság szimpathiáitól és szükséges támogatásától: a
kezelésbeli bürokratikus pedanteria és az «adjusztirung» másfelől
teljessé tette a bolondságot. A villámhárítós fényes sisak és a fejér
szijjak a zsandár mellén sík vidéken mértföldekre ellátszottak s eleve
figyelmeztették az üldözötteket: fussatok, mert jövök. Annak pedig élő
tanuja vagyok, mikor a zsandártól ötszáz lépésnyire főzte a betyár a
gulyáshust, s a figyelmeztetőnek azt felelte a szerencsétlen zsandár,
hogy az a tanya már a másik kerületbe tartozik, oda ő nem megy el.
Ellenben megtették pontosan körútjokat, a falu birájánál láttamoztatták
könyvüket s a ki nem akart velök találkozni, csak abban a sorrendben
járta be a falvakat, a melyben a zsandár urak jártak és biztos volt
benne, hogy nem találkozik velök véletlenül.
De ott voltak minden búcsun s ha a boros fejű legények a szomszéd
falvakból összekaptak, akkor aztán összeszedték őket s vitték a
zsivány-gyárba, a megye székhelyére s irták rólok hetekig hónapokig a
protokollumokat, a specifácit (species facti.) Nem egy hires
szegénylegény így kezdte pályafutását, melynek utóbb statárium vetett
«magasztos» véget.
Nem akarok ezzel pandurjaink panegiristájává lenni. De egy tény. Ha
valakit okvetlen el kellett fogni, azt a pandurok be is hozták. A
zsandárok, mint egy kedélyes stájer gyerek nekem mondá: «el iszen csak
el fognák, de nem tudják őket megcsípni.» És még utóbb is, mikor a
zsiványság úgy felnőtt e gondviseléses intézmény szárnyai alatt, hogy
katonaságot kellett ellene rekvirálni, akkor is a jágersereg egy lépést
se tudott tenni pandurok nélkül. És hogy mily szerepet játszott a
hadjáratban a katonaság és a pandur, megmondja a somogyi nóta, mely
Patkó Pistáról keletkezett 1862-ben:
«Hallod-e te mi történt már Vityában,
Patkó Pista mulatott a csárdában.
Mulatságnak a lett utóbb a vége,
Szegény pandurt agyon lőtték egyszerre.
A katonák erre nagyon röttögtek,
Fegyverökből egyszerre kilődöztek:
A kűfalat kilődözték sorjába
S elszaladtak egészen Somogyvárra.»
E dal egy esetről keletkezett, mikor a vadászok előre küldték a pandurt,
s mikor a betyár lelőtte a szegényt, a katonák futóra vették a dolgot, a
hogy a dalban van…
Az utszéli csárda melletti erdőben, a hol Pipiske a medvehajtóval
találkozott, két ilyen zsandár atyafi nagy bajban volt. A medvehajtót
üldözve egy zsandárpatrol közbevette a kis erdőt, hogy felhajtsa. Fel is
hajtotta, de taliánt nem fogott, ellenben egy kis tisztáson egy fiatal
nyírfához láncolva ott találta a mackót.
A patrolvezető káplár úgy okoskodott eleinte, hogy a hol a medve van,
ott kell a hajtójának is valahol lennie s ujra megindította a keresést,
de most már a levegőben is, tudniillik a fákon. Azonban taliánt ott se
találtak. Vagy nagyon jól el volt bujva a kópé, vagy cserben hagyta
kenyérkereső barmát.
De már egy zsandár patrolon ki ne fogjon egy medvetáncoltató. Abban
semmi valószinűség sincs, hogy egy talián csak ilyen könnyedén oda
hagyja állatát. Ha nincs itt, majd visszajön érte. Nagy furfangosan
kifőzte tehát a káplár, hogy két ember maradjon itt, őrizni a medvét, a
többi pedig menjen a hajcsár után. Minthogy azonban az sem valószinű,
hogy a hajcsár visszajöjjön, ha itt látja a zsandárokat, hát legjobb
lesz, ha a két zsandár fölmászik egy-egy fára s onnan tartja szemmel a
medvét. Úgy is lett. Két szép cserfa állt a közelben, mindenikre
fölmászott egy-egy zsandár lesbe, lövésre készentartván fegyverét.
Órák multak el, a mackó nyilván jól tartatott volt, mert olympusi
nyugalommal aludt a kis nyírfa tövében. A zsandárok helyzete mind
kényelmetlenebb lett a fán. Kezök elzsibbadt a puskatartásban,
ülőhelyzetök fárasztóbb lett mint akármely nagy marsolás az országuton.
Segítettek magokon, a hogy lehet. Félre tették fegyverzetüket, izegtek
mozogtak s magokban szidták még azt is, a ki a medvét, azt is a ki a
zsandárságot feltalálta. Lassan megehültek, lassan elálmosodtak s azt
gondolták, jobb volna ha a mackó volna a fán, ők pedig a nyírfa
árnyékában. Az az átkozott talián is nem akart mutatkozni. De ha jönne
is, miképen kellene őt elfogni? A zsandárok a fán lassan be kezdték
látni sztrategikus állásuk kedvezőtlen oldalait. Hiszen míg ők
lekecmeregnek, addig az a bolond talián rájok szabadíthatja a medvéjét
is, és úgy sarokba szorítja őket, hogy nem marad egyéb hátra, mint
lelőni őt is meg a medvét is. Akkor aztán mi cél van elérve? Az idő
kezdett estére fordulni, felhő lepte el az eget s az első cseppjei
jelentkeztek. Terringettét, nem is kell már egyéb, mint hogy meg is
ázzanak!
De a katona azért katona!
A medve is felébredt és kezdte láncát csörgetni.
Aha, a mackó is éhes! Az is unja a mulatságot! Elkezdi cirógatni a kis
nyírfát fogaival, majd talpaival s a két zsandár ijedten néz messziről
egymásra, a mint látja, hogy az a kis nyírfa nem sokáig állja ki egy
éhes talpas barátságos cirógatásait. Jó lesz a mackóra ráijeszteni! Jó
lesz, integeti a másik, s az egyik zsandár puskája eldördül. A mackó
mérgesen elbődül a lövésre s olyat ránt a kis nyírfán, hogy az recseg és
ropog, a medve orra pedig vérzeni kezd.
– Jesszász, – kiáltja az egyik zsandár, – nem ijed meg ez a bestia!
– Nem ám, – mondja a másik, – s a medve az emberi hangokra szimatolva
tolja orrát a levegőbe.
No most mi lesz! – gondolja a két német. – A medve észre vesz bennünket
s egyikünknek vége, mert a mi a famászást illeti, ahoz ez az állat
jobban ért mint a zsandár.
– Szignál sisszen! – kiáltja az egyik s abban a pillanatban elkezdődnek
a vészlövések. A két zsandár bátran lövöldöz az egekbe és rémülettel
tekintget a földre, a mackóra.
A medve pedig a lövöldözéstől egészen neki vadul. Dühödten rángatja a
kis fát, két lábra áll s bőgve marcangolja lánczát. Hosszú nyelvével
pedig felfogja az orrából csurgó vért.
Segedelem azonban sehol se mutatkozik!
Jaj, ha most jönne a hajtsár, de jókor jönne a két zsandárnak! Talán el
se fogná, ha bajából kisegítené. Alig egy két lövése van már
mindeniknek, azt nem pazarolják a levegőbe. Le kell lőni az állatot! –
kiáltja az egyik. Ja ja, – feleli a másik s mind a ketten a mackóra
fogják a puskát.
De jaj a megijedt vadásznak!
Az egyik három utolsó golyóját kínos poziciójából remegő kézzel süti a
földre a medve körül. Csak az egyik golyó horzsolja a medvét, mire a
bősz állat egyet szökik a levegőben s láncostúl s nyírfástúl rohan a
fának, melyről a három lövés jött. A szerencsétlen zsandár ijedtiben
eldobja fegyverét és kapaszkodik föllebb, a fa sudara felé
jajveszékelve.
– Sisz, sisz! kiabálja oda társának.
Ez se rest, rá fogja puskáját a rohanó medvére. Egy durranás, egy
ordítás, és a medve láncától s nyírfától megszabadulva, csonka orral
rohan a fának, belevágja körmeit s kúszik a zsandár után.
A medvének el volt lőve az orra, az a rész, a melyben a lánc karikája
volt.
A zsandár, a kinek még volt lövése, egyelőre nem segíthetett, mert a
cserfa széles törzse eltakarta előle a medvét, bizonytalanra pedig nem
akarta utolsó golyóját ellőni. Társa meg a veszedelem elől mászott föl,
mind föllebb a fára, abban a reményben, hogy a medve nem fog merni a
vékony sudárra mászni, és egyre ordított: Hilfe, Hilfe! Pajtása most
lejött a fáról s a fa dereka táján mászó medvére fogta fegyverét. Az a
szerencsétlen pedig, a ki a fa tetején volt, ugy látta, hogy épen ő reá
szolgál a gyilkos cső.
– Nit sisszen! Nit sisszen! – rimánkodott le pajtásához. – Hilfe
szuchen!
A célzó zsandár maga is megijedt, hogy pajtását találja az ellenség
helyett s visszahuzta a puskát, körülnézett valami szövetséges után s
szeme egy határ rőzsére s fölhalmozott ágra esett, mely még a tavalyi
favágás óta van ott összehányva. Az ág alja teli volt csalittal.
Emberünk széthintett rajta még egy marék puskaport s hirtelen
meggyujtotta a rőzsét, maga pedig futásnak eredt az erdő széle felé.
A rőzse, a puskaporos csalit hirtelen lobot vetett s pattogva harapózott
el a tűz egy pár másodperc alatt s rémesen világította be a tisztást.
A medvét a láng egy pillanatra zavarba hozta. Megállott a fa derekán,
bőgve, morogva habozott, szájáról csepegett a tajtékos vér, bundája
tüskésen meredezett széjjel ideges testéről. E habozás azonban csak
rövid ideig tartott, de elég volt a boldogtalan zsandárnak arra, hogy a
fa sudaráról egy vékony ágra kapaszkodjék át, s kimeneküljön rajta
annyira, a hol már az ág alig látszott erősnek arra, hogy egy ember
sulyát megtartsa. Vérben forgó szemekkel kúszott utána a fenevad, mind
közelebb, első lábaival már azt az ágat mozgatva, melyen a zsandár ült.
Itt azonban csakugyan megállt. Dühösen csattogtatta fogait, s karmaival
mint könnyű papirt, úgy szedte le a kérget a fáról. Mintha gondolkozott
volna, mit tegyen, hogyan jusson prédája közelébe. Ugy látszik, ki is
találta. Hirtelen fölebb kapaszkodik s egy a zsandár feje felett kinyuló
gyengébb ágon ereszkedik kifelé, épen a zsandár fölé. A vékony ág nyög
és hajlik a roppant test alatt, de szívós, erős, nem törik. A medve két
első lábával megöleli az ágat s hátsó lába talpaival a zsandárra
ereszkedik.
Jaj de jó most a kemény zsandársisak!
Alig érinti a medve talpa a zsandár fejét, majd hátát, vérszomjas
ordításba tör ki s egyet lódítva magán, egész sulyával zuhan a
zsandárra, a ki meglepetésében, ijedtében nem volt képes a találékony
vadállat példáját követni, s szintén egy ággal lejebb ereszkedni.
Alatta égett a borzasztó tűz s tűrhetlen hőségével ingatta az ágakat,
fölötte ordított a felbőszült állat: kinek a lelke nem remegne meg e
helyzetben!
Első érintésére végig hasította a medve a zsandár hátán a szép feszes
zöld uniformist, a sisak csörömpölve hullott ágról ágra, a patrontás és
a panganétszíj állott csak ellen az első támadásnak. De vérszemet kapva
még egyet lódít magán a medve, hogy az ágak recsegnek s medve és ember
iszonyú csörtetéssel hullanak alá keresztül kasul a fa ágain.
Egy zuhanás, egy véghetetlen ordítás és egy tűzcsomónak elmenekülése az
erdőbe: ez a borzasztó tusa vége.
A medve épen a máglya kellő közepébe zuhant. Mire kivackolódott belőle,
agyon volt égve, bozontos bundája egy tűzfészek volt: igy futott vagy
tíz lépést az erdő felé, ott összerogyott s kiadta páráját.
A szerencsétlen zsandár pedig összemarcangolva, szíjainál fogva
fennakadt a fán: igy kerülte el a tűzhalált.
Ebben az állapotban találta társa, mikor visszajött a boldogtalannak
segítségére a patrol többi tagjaival, a kik szintén nem fogtak hajcsárt,
de legalább medvét se hál’ istennek.