Persze Celesztin Örvedről felköltözött a fővárosba, a hol meglehetős
állást kapott egy kereskedő házban s magával hozta fel édes anyját is, a
ki szerény lakásán a szerény fiatalember szerény háztartását igazgatta.
Jó emberek voltak, kevés helyen megfértek s kevéssel beérték. Pipiske is
jó leány volt, igényei alig voltak s ha nem is jó cselekedetet élvezett
volna, akkor is kitünőnek találta volna helyzetét Celesztinéknél, így
meg mérhetetlen hálával fogadta a mit kapott. Ez pedig egy kis szoba,
nyugalom, szivesség s szerény élelem volt. Az első napokat jóformán
félbetegen töltötte el Pipiske; fölötte izgatott volt részint attól, a
min már keresztül ment, részint a félelemtől, mely nem tágított tőle.
Szökésének a vámsorompónál roppant feltűnést kellett keltenie. Ha addig
csak az a gyanu terhelhette méltán, hogy a medvehajtót ismeri, most
üldözői előtt kétségtelennek kell lennie, hogy cinkosa a keresettnek s
így annál félelmesebb kitartással fogják üldözni. Hozzájárul a föltünés,
melyet föllépésével keltett, valamint ismét hirtelen eltünése a játék
után. Valószinü, hogy most már kétfelől keresik: egy oldalon a hivatalos
körök gyanuja a medvehajtó cinkosát, másfelől az érdeklődők és
kiváncsiak hada az eltünt szinésznőt. Mindezek felett egy aggodalom is
megszállta. Nem fogja-e jótevőjét bajba keverni? Nem lesz-e bántódása
Perszeéknek is, ha nyomára találnak?
Nem csoda, ha a láz, az izgatottság nem akarta elhagyni a jó fészekben
is a szegény leányt s csak midőn napok múltak és semmi sem változott,
kezdte érezni, hogy végre is nem minden ember rendőr ebben a nagy
városban s ha sokat beszéltek is különösen a rejtélyes szinésznőről, a
ki ép oly csodálatosan jött, mint ment, azért az ő dolgán kivül is
vannak még dolgok, melyek az emberek érdeklődését igénybe veszik.
Egy hét múlt el s Pipiske még mindig háborgatás nélkül élvezte jó
barátjai vendégszeretetét. Kezdett is volna már teljesen megnyugodni, ha
helyzete egy oldalról nagyon ferde nem lett volna. A jó lelkű öreg
háziasszony Pipiske dolgáról mitsem tudott; de sőt Persze Celesztin sem
tudta a valót. Pipiske azt mondta nekik, nagy útról jön, beteges és
pénztelen, így érkezett a nagy városba, a hol senkije sincsen. Az ég
vitte útjába Celesztint, a ki menedéket adott neki. Nem kér már csak
egy-két hetet, a míg felépül és az összeköttetést régi direktorával
megszerzi, aztán elmegy és hálás lesz a míg él. A két jó ember nem
fakgatta kérdésekkel, ellátta mindennel, iparkodott őt szórakoztatni s
nagyon csodálkozott azon, hogy a különös leány sehogy sem vehető rá,
hogy elhagyja a házat, megnézni a várost, melyet még nem ismert.
Egy-két meghiusult kisérlet után Celesztinék le is mondtak arról, hogy a
leányt akár csak egy sétára is rávegyék. A helyett a fiatal ember, mikor
dolgáról hazajött, szolgált friss újságokkal. A legérdekesebb persze a
német szinház esete volt. Ott a főherceg tiszteletére diszelőadásra
készültek. Ki is volt a darab tűzve, de az illetők gróf Szanday Elemér
nélkül számítottak. Ez a gróf egy érdekes fiatal ember, a kiről azt
beszélik, hogy semmiben sem telik a kedve. Hanem azért sok hóbort
kitelik tőle. Most is lám, fogadott egy barátjával, hogy a díszelőadást
meghiusítja. Látja kisasszony, megint egy fogadás! Épen egy hasonló
bolondos fogadásnak köszönöm a szerencsét is, hogy kegyeddel
megismerkedhettem Pipiske kisasszony!
– De még milyen szerencse, édes Celesztin ur, hanem csak nekem! – S
Pipiske kisasszony melegen megcsókolta Celesztin anyjának a kezét.
– Hát kérem, – folytatja Celesztin – az a gróf fogadott egy barátjával s
mit gondolnak, mit csinált? Az előadás előtt vagy egy félórával
megszöktette a német szinház heroináját.
– De hisz az előadás mégis megvolt, – mond Celesztin anyja.
– Meg ám, de ez még csak a különös! A heroina megszökik – senki sem
tudja hova (közbevetőleg ma sem került még meg s azt hiszem nem is
egyhamar fog megkerülni) és kérem mi történik. A válságos pillanatban, a
mikor a megszorult direktor már a szeget kereste, a melyikre felkösse
magát, honnan, honnan nem, mintha a felhőkből cseppent volna, a direktor
elé áll egy idegen, ismeretlen leány, hogy ő eljátssza a szerepet.
– Ah, ah! – mondja Celesztin mamája s szinte hitetlenül rázza a fejét.
– Az ám s úgy eljátszta Stuárt Máriát, hogy még ma is csak róla
beszélnek.
– No de talán nem is annyira a jó játékáért, mint egyéb valamely
okokért, – mondja Pipiske mosolyogva.
– Szó sincs róla, van még valami különös hozzá, – mondja Celesztin, – de
a német ujság úgy fölmagasztalja az ismeretlen leány játékát, hogy
bizony annak jól kellett játszania.
– És mi van még hozzá, – kérdi a mama.
– Az a különös dolog, hogy az ismeretlen szinésznő, a mint elvégezte
szerepét, mint egy tündér úgy eltünt hirtelen. Senki sem látta jönni,
senki sem látta menni. A föld nyelte-e el, a légbe olvadt-e semmivé: az
ember azt hiszi boszorkányság, tündérség van a dologban, olyan
csodálatos.
– És még semmit se tudnak róla ma sem? – kérdi Pipiske.
– Semmit a világon. Az emberek nagy része nem is hiszi a dolgot, azt
mondják, a direktor találta ki, hogy szelet csapjon vele. Hanem a
szinészek s a kik a német szinházba járni szoktak, azok mind szentül
állítják, hogy úgy történt a dolog.
Nos, – gondolta magában Pipiske, – ha eddig nem tudtak meg semmit, akkor
ezentúl még úgy sem fognak megtudni. Ez nagyon megnyugtató. Még
megnyugtatóbb azonban az, hogy a medvehajtóról és a szökevény lányról
Celesztin soha sem hozott haza ujságot. Erről úgy látszik, hallgatnak az
emberek. Meglehet a szegény medvehajtót el is fogták s a leányt talán
már nem is keresik. Ezt Pipiske egyszer gondolta, aztán lassan szentül
hitte is, hogy úgy van. Hanem ha úgy van, akkor itt is az ideje, hogy
további teendőivel tisztába jöjjön.
És elmenni a kerepesi uti szinházhoz, ott megtudni Keserü Jónás úr
stációját, ezzel egy levelet váltani s ujra elszerződni hozzá: ez mind
igen egyszerű s könnyü dolog is lenne, ha – az a levél nem volna! De azt
vagy rendeltetése helyére kellene juttatni, vagy visszaadni a medvés
embernek. Hogy most már mit tegyen: ehhez Pipiske nem volt elég okos
magának, elhatározta tehát, hogy Celesztintől kér tanácsot.
Meg is ragadta az első kinálkozó alkalmat, a mama a vacsorakészítéssel
volt elfoglalva, s így szólt hozzá:
– Kedves Celesztin úr, soha én életemben sehol ilyen jól nem éreztem
magamat, mint a kegyed házában. Soha sehonnan nehezebb szívvel nem
távoztam, mint innen fogok; de végre is most vagy máskor, ma vagy egy
hét mulva el kell magamat rá szánnom.
– Nos akkor inkább egy hét mulva mint ma.
– Jól van, hát egy hét mulva; de ha ma, ha akkor megyek, önnek
eltávozásom előtt egy vallomást kell tennem, mert egy jó barát jó
tanácsára igen nagy szükségem van.
– Ha a tanácsom is olyan jó lesz, mint a barátságom a milyen: akkor a
legjobb helyre fordul. Beszéljen kisasszony.
– Az igazat megvallva kedves Celesztin úr, én – hogyan is mondjam –
helyzetem felől önt és áldott jó mamáját nem úgy értesítettem, a hogyan
a dolog van. Nem mondtam el mindent, a mi velem történt s csak ha ön
megtudja akkor fogja látni, mily nagy jót tettek velem, s nem tudom, nem
itél-e meg, hogy barátságával vissza is éltem.
És elmondott mindent, kivéve szereplését a német szinpadon.
– És ki volt az a medvehajtó?
– Azt nem tudom.
– És mi van a levélben?
– Azt sem tudom.
– És kinek szól a levél?
– Azt sem tudom.
– De hát hol van az a levél?
– Itt van, – s Pipiske átadta a hosszúkásra összehajtogatott s finoman
leragasztott papirt, melyben semmi fölirás, semmi cím nem volt.
– Kétséget nem szenved előttem, – mond Pipiske, – hogy az a medvehajtó
emigráns, ki Olaszországból hozza valakinek titkos küldetésben e
levelet. Mikor tőlem megtudta, hogy üldözik, ideadta a veszedelmes
papirt, nyilván azt hivén, hogy nálam sem veszedelmes, sem veszedelemben
nem lesz. Mielőtt utasítást is adhatott volna, közbejött valaki s el
kellett válnunk. Elég bizalom ugyan, hogy ide adta, de azt hiszem, nagy
veszélynek nem tette ki magát vele. Azt nem mondta meg, kinek szól a
levél; ha tartalmát meg is néznők, nem hiszem, hogy okosabbak lennénk,
mert az ily levelek úgy szoktak irva lenni, hogy más mint az
érdeklettek, nem érti. Azt hiszem, arra nézve akart utasítást adni, hogy
mint juttassam a levelet ismét vissza az ő kezeihez, de a korcsmárosné
abban a pillanatban lépett be, a mint emberem szólni kezdett, a kocsis
ott künn türelmetlenkedett s nekem mennem kellett. Elváltunk, a nélkül,
hogy egy további szót válthattunk volna. S most itt vagyok, e levéllel,
mely nagyobb gond, mint a magam gondja. Mit tegyek? Mint kezdjek hozzá,
hogy vagy medvehajtóm kezébe vagy illetékes helyére juttassam.
– Már hiába, még is csak fel kell azt bontani.
– Nem fogjuk megérteni.
– Ha meg nem érthető, akkor mi veszedelem volna benne? Akkor a
medvehajtó meg is tarthatta volna.
– Az úgy látszik, – mondja Pipiske, – de én azt hiszem, hogy ha nekünk
érthetetlen is, a rendőrség majd megértené!
– Az is igaz. Ejnye Pipiske kisasszony, maga nagyon körültekintő lett,
mindenre gondol.
– Mit csináljon az ember, ha ilyen bajba keveredik.
– Már most én csak egy tanácsot tudok. Nyakamba veszem a várost és
megpróbálom kipuhatolni a talián ember nyomát.
– Mit gondol, még bajba keveri magát.
– No, nem lesz olyan nagy baj. Tudom, ha én nem teszem, maga megy a
dolognak utána.
– Istenem, bánni is kezdem, hogy szóltam.
– Soha se bánja, kisasszony. Lássa az nem ingyen van, ha ilyen szerény
emberek valami országos dologba a sors által így belekevertetnek. Én
békés és csöndes foglalkozású ember vagyok. Magamtól soha eszembe nem
jutna ilyen dolgokba ártani magamat. De most, hogy a véletlen bele
sodor, eszembe jut, hogy mind, a kik itt vagyunk, első sorban a hazának
tartozunk életünkkel. Mennyi érték, mennyi család érdeke, mennyi élet
esett oda áldozatul érettünk, a kik túléltük a nagy eseményeket vagy
utána jöttünk a nagy időknek. Mennyien dolgoznak most is, titkon,
életet, vagyont koczkáztatva a haza érdekében! Ki tudja, mi függ,
hányaknak a sorsa, mily érdekeknek, mily terveknek eldülése jóra vagy
rosszra attól, a mit mi ketten most itten elhatározunk. Nem, nem Pipiske
kisasszony! Minket egy láthatatlan gondviselés beleszőtt e tervek titkos
fejlődésébe tényezőknek, nekünk mától mint ez ügy katonáinak, mennünk
kell a tüzbe, a veszedelembe. Én itt kegyednek megfogadom, hogy a
levelét kézre fogom adni, akármibe kerüljön is.
Pipiske könyes szemekkel nézett Celesztinre s kezét nyujtá feléje.
– Nem tudom örömmel fogadni nemes ajánlkozását. Isten tudja, nem jól
esik, hogy el nem háríthatom. Igen szép az, a mit mondott s én, noha azt
sem tudom, hazám-e ez a haza, érzem, mint ver a szivem melegebben e
szavakra.
– Hogyan, nem hazája?
– No erről talán máskor. Maradjunk tárgyunknál. Nincs más mód a
kigázolásra?
– Csak azt kérdezzük nincs-e jobb?
– Nos?
– Se jobbat, se mást nem tudok.
– Hát a mama?
– A mamának nem szabad szólni. Ő már öreg, igen hamar aggódik ok nélkül
is. Minek zavarjuk szükség nélkül a nyugalmát.
– Nem, nem, nekem a dolog így nem tetszik, – mond Pipiske, de –
– Csak próbáljuk hát meg legalább.
– Jól van, hát próbáljuk meg.
És Persze Celesztin megpróbálta. Járt-kelt, vacsorákat fizetett
rendőröknek és csavargóknak, de fáradsága és költekezése kárba veszett,
hazajövén mindig csak azzal jött, hogy «még semmi».
Pipiskén az izgatottság egy neme vett erőt, de Celesztinnek egy igen jó
érve volt ellene.
– Mit gondol kisasszony, kegyed leány létére sikeresebben folytathatná a
kutatást? Nem valószinű. Ügyesebb, találékonyabb ugyan mint én, de mint
leány sokkal nem próbálkozhatnék meg, a mit én játszva elvégezek. Igaz
ugyan, hogy siker nélkül; de az is eredmény, ha valamit már kipróbált az
ember és legalább tudja, hogy itt vagy ott nincs többé mit keresnie. De
még én sem kértem ám ki utolsó kártyámat! Tehát csak türelem!
Magától értődik, hogy a hol medvehajtót hallott vagy látott Celesztin,
ott meg is jelent, hogy szóba álljon a medve gazdájával, de arra a kit
keresett, rá nem talált, de talált nem ritkán, a mit nem keresett.
Legutólszor egy igen szép és nagy medvét látott táncolni. Nagy publikum,
kivált gyermeknép nézte a mackót s Celesztinnek feltünt egy szépen
kiöltözött gyermekcsoport, mely székekre volt telepedve. Hat széket
hozattak ki egy házból, négyen négy gyermek ült, az ötödiken egy felől
valami dajkaféle, a hatodikon más felől egy 16–17 éves kedves szép szőke
leány, a gyermekek közbül. A mackó táncolt s nagy volt az öröm.
Celesztin meg kivánta várni míg a nép eloszlik, hogy a hajtsárral
beszélhessen, addig tehát ő is egy széket hozatott magának s
letelepedett a szőke kis lány mellé, engedelmet kérve, hogy oda
ülhessen. Legalább a kisasszonynak nem kell félni a medvétől. A
kisasszony azt hiszi, nincs oka félni, de azért csak üljön oda bátran,
hiszen itt senki sem parancsol a helyről. Oh, mondja Celesztin, csunya
állatok ezek a medvék nagyon, alattomosak, bosszuállók. – «De,
viszonozza a leány, ez meg is van szelidítve, s hozzá az ily erős
állatoknak az a szokása, hogy nem támadnak, ha nem bántják őket.» – Ezt
bizony jó lenne, úgy véli Celesztin, ha minden erős állat megtanulná, ez
az erősebb emberségének volna mondható. De az életben nem mindig így van
a dolog.
És alig, hogy mondá, egy vaskos, utcán nevelődött suhanc sietett is
illusztrálni a dolgot. A mackó elvégezte táncát, a kör közepére leült, s
míg gazdája kéregetni indult a Celesztinnel szemben állókhoz, a körben
álló gyermekek kezéből záporként hullt az ennivaló a medve elé s az
említett suhanc, a ki a széken ülő gyermekek háta mögött állt, nyilván
ezek szép, tiszta ruháján irigységre kelve, lekapta az egyik kis fiú
szép kalapját, a medve elé dobta s nagy kacagással futásnak eredt. A kis
kalap kis tulajdonosa pedig ijedten szaladt kalapja után, nem is
gondolva arra, hogy baj is érhetné. Talán nem is érte volna, ha más
oldalról meg épen e pillanatban jól orron nem dobja valaki a medvét, úgy
hogy a mackó egy nagyot röffenve szökött fel s maga előtt látván a kis
fiut, fenyegetőleg két lábra állt.
Egy sikoltással ugráltak fel a kik ültek. A medve már-már ölelésre tárta
lompos első lábait, a mint Celesztin egy felől oda ugrik, megkapja a
medve orrába füzött láncot s félre rántja a vérszemet kapott fenevad
fejét; más felül ugyan e pillanatban ott termett a medvehajtó s
dorongjával úgy oldalba ütötte kenyérkeresőjét, hogy szinte nyögött bele
a szegény pára. Erre Celesztin a kis fiut felkapta s visszavitte a
kisasszonyhoz, a ki a helyett, hogy a mint illik, elájult volna, mint
egy kis mama, átkarolta a másik három gyermeket védőleg, míg a dajka
kegyetlen jajveszéklést támasztott.
– Tessék kisasszony, itt a fiu, semmi baj az ijedségen kívül.
– Oh uram, köszönöm, nagyon köszönöm.
– Istenem, nincs miért.
– Mondja meg legalább a nevét.
– Gyermekség az egész.
– Hogy a papának megmondhassam.
– Jézus Mária nagysága, csak nem akarja a nagyságos urnak elmondani, én
akkor akár haza se menjek velök! Jaj aranyom drágám kis Béluskám! –
jajveszékelt a dada, s alkalmat adott Celesztinnek, hogy egy könnyű
köszöntéssel odább állhasson.
A mint pedig elment, a kis lány utána nézett.
Celesztin pedig mormogta menet magában:
– Ez a medvetáncoltató sült talián ugyan, de azért ezuttal még sem
jártam hiába utána. Az a kis lány – igen kedves kis lány!
A mint pedig otthon belépett, Pipiskének, a ki kérdő szemekkel fogadta,
ennyit mondott: megint semmi!
És ez megtörtént még egyszer, még kétszer, tán még tizszer is, úgy hogy
Persze Celesztin már nagyon restelte, sőt szégyelte a dolgot s
elhatározta, hogy ki fogja kérni «utolsó kártyáját.»