Pipiske, vagy más néven Ida kisasszony nagyon önérzetesen, de nem
egészen nyugodtan ült a gyorsnak nevezett ekhós kocsiban, mely vele a
főváros felé döcögött. A vele utazott vegyes társaságra csak kevés
gondja volt. A megjegyzéseket, melyeket a várakozás a csárda előtt és a
társaság kelletlen megszaporodása provokált, jó formán alig hallotta.
Saját gondolatai igénybe vették egész figyelmét. Csak későn jutottak
eszébe kalandja egyes különösségei. Kinek adja a levelet, azt a
taliánnak öltözött ember nem mondta meg. No de ez alkalmasint rajta lesz
magán a levélen. Az azonban, hogy ki ez a talián, aligha van meg a
levélen, ha csak nem belül, a mihez megint Pipiskének nem volt köze. Ezt
mégis jó lett volna megkérdezni, ámbár alig volt rá idő, mert hiszen egy
pillanatig sem hallgattak a különös találkozáson. És mi járatban van az
a jóarcú ember hogy álruhában jár, egy veszedelmes barom társaságában?
Aztán zsandárok üldözik? Semmi valószinűség sincsen benne, hogy
közönséges gonosztevő legyen. Beszéde, godolkozása nemes és előkelő.
Nyilván politika van a dologban. És a levél, melynek leadásával
veszedelme felét adta le! Jaj az gonosz levél lehet. És Ida kisasszony
szíve elkezdett dobogni a levél szomszédságában. Szerencse, hogy a kocsi
egyet zökkent s Ida ráesett a szomszédjára, a ki megint a maga
szomszédját ütötte oldalba s az erre támadt nem egészen barátságos
szóváltás és végül bocsánatkérés és dörmögés megakasztotta Pipiske
kisasszony száguldó gondolatait s tán megmentette a képzelet egy ujabb
káprázatos játékától.
A zökkenés a társaságnak okul vagy ürügyül szolgált egy kis ismerkedő
beszélgetésre. Mind a fővárosba utaztak. Egy falusi boltos bevásárlani,
egy felgyűrűzött asszonyság kis lányát meglátogatni, a kit beadott a
zárdába manírt és zongorát tanulni, mert uri férjet szánt neki, nem
olyant, minő az ő istenben megboldogult Boldizsárja volt, a ki bizony jó
ember volt, de szörnyű neveletlen. Egy hivatalbeli fiatalember
protekciót keresni utazott Budára; egy öreg úr a sáros – fürdőbe készül,
hogy köszvényétől megszabaduljon. Otthon azt mondták ugyan, hogy Pöstyén
jobban arra való, de neki jobban kezeügyében van a budai sáros-fürdő.
Egy mesterlegény szerencsét próbálni siet a fővárosba. Hallotta, hogy
ott már sok legény boldogult. Ott a mesterek korábban szoktak meghalni s
az özvegy szivesen megy a derék első legényhez feleségül s az ember
vagyonhoz jut. A gyűrűs asszony megjegyezte, hogy előfordul az ilyen
vidéken is, hanem ritka mai napság az arra való legény. Hja, sokat
el-elvisznek katonának. Pipiskét mind megcsodálták, hogy ő nem akar a
fővárosban megállani, csak keresztül utazik. Pedig épen ma ott ünnep
van. Azt írja az ujság, hogy valami főherceg van ott. Reggel nagy
szemlét tart a katonaság fölött a vérmezőn, délelőtt 11-kor nagy isteni
tisztelet, aztán diplomatikus ebéd lesz s este díszelőadás a német
szinházban. A gyűrűs asszonyság ki is jelentette, hogy ott lesz. A
legény is szereti a szinházat, de inkább csak ha majmokat lehet benne
látni. Embert ugyis eleget lát egész nap. Mégis ha már díszelőadás és
főherceget is látni benne elevenen, már csak elmegy. Az asszonyság
reméli, hogy találkozni fognak s legalább nem lesz kénytelen egyedül
járni az utcákon éjszakának idején. Mondják, hogy sok ott a hamis,
vállalkozó ember s asszonynak olyankor igen bajos magányosan. Ez
gyakorlati megjegyzés volt. Pipiske kisasszony is megforgatta elméjében
s elhatározta, hogy egy hordárossal majd elvezetteti magát a Griff
vendéglőbe. Azt még mikor Keserű Jónás társaságánál volt, hallotta
dicsérni, hogy olcsó és jó helyen van, azon a tájon hamar talál kocsit
is a közel városkába. Csak azt a veszedelmes levelet fogja kézhez
juttatni, aztán ha megtudja hol van egy arra való színjátszó társaság,
tán épen Keserű Jónásé, s ezt a magyar szinház udvarán (mindjárt a Griff
mellett van az is) legkönnyebben megtudhatja, azonnal szerződésbe megy.
Ily beszélgetések és gondolatok közt utazott a gyorskocsi társasága
tova, míg nem az este leszállt s még egy félórányira voltak a vámtól.
Itt persze erre fordult a társalgás. Hogy ez most milyen szigorúan megy,
hogy néha bizony magát az embert is megvizitálják, de azért mégis van, a
ki a vámosokat rászedi. Jó, hogy a társaságban senkinek sincs tiltott
holmija, legalább nem sokat fog állani a kocsi, senki sem késik el a
szándékától.
– Halt megállj! – szólt most egy harsány hang, a fináncé, a ki
megállítja a kocsit. – A bagázsiát le kell oldani, meg fogjuk vizitálni.
– Jesszus, – kiált az asszonyság, – az uj selyemruhámat pocsékká teszik!
Kérem finánc úr.
– Itt van kérem a ládám kulcsa, ruhafélék vannak benne. Ott látok egy
hentes boltot, egy kis vacsorát veszek magamnak addig. – Pipiske volt, a
ki ezt mondta. Éhes volt, időt se akart veszteni, szerette fölhasználni
az alkalmat. Ezt haza viszi, aztán bezárkozik a szobájába és senkire,
semmire nem lesz szüksége.
Kiosont tehát az ekhós kocsiból s átsietett a henteshez, onnan egy
közeli pékhez, szépen papirosba pakoltatott mindent s indult vissza a
vámhoz. A mint a nagy kocsi árnyékában megáll, abban a pillanatban
érkezik a vámhoz vágtatva két lovas zsandár.
– Hollá, zsandarmpost!
– Hir! – s előállt az őrség tisztje.
– Egy olasz medvehajcsárt üldözünk. Nem ment be a sorompón?
– Ma nem. Nyomuk nincsen?
– De van; megvan a medvéje. A x–i csárda melletti bükkösben találtuk egy
fához kötve, de a gazdája nem volt mellette. Két társunk őrzi a medvét s
ha gazdája cserbe nem hagyja kenyérkeresőjét, akkor annyi, mintha már ő
is kezünkbe volna.
– Ide nem jött.
– Azután egy fiatal lány volt a csárdában. Itt a személyleirása. Le kell
tartóztatnia, ha bejő, mert azt látták a hajcsárral beszélni s ha tán
nem is cinkosa, de szükség esetén az vihet nyomra.
– Épen most érkezett a gyorskocsi, utasai ottbenn vannak a
pénzügyőrtanyán a málháikkal. Tán köztük lesz.
Pipiskét láz fogta el e beszédek hallatára. Három gondolat cikázott át
egyszerre agyvelején: üldözik, málhája üldözői kezei közt van
(szerencsére minden papirja, levele a kézitáskában van), el tehát,
menekülni gyorsan.
A kocsi árnyékából az utca másik felire térült s a járókelők közé
elegyedve indult be kopogó szivvel, gyors lábbal abba a nagy városba,
melynek egy utcáját, egy házát nem ismerte.
Merre menjen?
Hová menjen?
Kit szólítson meg?
Kit ne szólítson meg?
Nem fog-e gyorsan az ő dolgának hire terjedni?
Nem lehetséges-e, hogy a kit megszólít, egyenesen börtönébe viszi.
Hiszen ő maga csak menne oda is, mert hisz ő senkinek sem vétett; de a
levél!
Mit csináljon azzal a levéllel?
A mit az a szegény üldözött ember reá bizott: elvesse, nehogy bajba
keverje?
Nem osztozni kivánt-e amaz ember bajában, nem a veszedelme felét kérte-e
el tőle?
S ha maga kérte: lehet-e most gyáván eldobni ezt a levelet?
Aztán ki tudja, mi van a levélben?
Ki tudja, mi függ attól, hogy kézbe jut-e, aztán meg attól, hogy kinek a
kezébe jut a levél.
Nem, nem, a levéltől meg nem válhatik, inkább történjék akármi?
És ment gyors lábbal, izgatott elmével a nagy útvesztőben
utcáról-utcára, nem tudva hol jár, nem tudva hol álljon meg, nem tudva
hova menjen. A lámpákat lassanként felgyújtogatták s ő az utczák egyik
oldaláról a másikra került a világító lámpák elől. Ha katonát, rendőrt
látott: azt is iparkodott elkerülni. Ha valaki erősebben megnézte, nem
tudta mit tegyen zavarában s ha gyorsabb lépéseket hallott a háta
mögött, minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy futásnak ne eredjen.
Végre egy befásított térre jutott, a melynek közepében egy nagy, csunya
épület állott.
Egy fa árnyékába húzta magát s a fa törzséhez támaszkodva megpihent a
kétségbeesett gyaloglásból. De nem sokáig állt itt, emberek közeledtek s
ő átmenekült a nagy ház árnyékába, ott egy szögletben egy rozzant pad
volt, arra leült. S teste pihenvén, agya annál lázasabban dolgozott. Az
a levél elkezdett rejtekében mozogni s Pipiske a szivéhez kapott, mintha
megakarná a levélkét állítani, nehogy valamely arra menő figyelmét oda
vonja. Mert ő tisztán hallotta a levélke zörgését és lépteket is hall.
Valaki közeledik, egyforma kimért léptekkel, szorosan a nagy ház
mellett, Istenem, ez katona, őrt áll itt e háznál, micsoda ház is lehet
ez? És ha a katona megtalálja, kérdőre vonja, – gyorsan tovább e
helyről!
És Pipiske felugrik s a falhoz lapulva megyen tovább. S a mint az épület
végére ér, a katona meg utána lépked, még nagyobb rémület fogja el. Az
épület végén két lámpa ég s a lámpa világánál izgatott csoportok
állanak, vegyes nép, köztük katonatisztek is és élénken beszélgetnek.
Merre menjen most a szerencsétlen leány, előre-e vagy hátra? ama népek
közé vagy az őr katona felé?
Körülnéz, egy kis ajtó mellett áll, mely a nagy házba visz. Maga sem
tudja mért: ezt az utat választja. Egy keskeny félhomályos folyosón megy
végig. A rövid folyosó végén egy szerény gázláng ég, alatta keretben egy
szinlap a Stuart Mária német előadását hirdeti. Ez a szinház. Legjobb
volna jegyet váltani s beülni nézőnek. Csak annyi nyugodt ideje lenne, a
meddig egy előadás tart. Az alatt rendbe szedné zaklatott gondolatait.
Már indul vissza a kis folyosón, a mint azon egy ember nagy sebten
berobog. Utána rohannak néhányan a künn állt csoportokból élénken
kérdezősködve. A jövevény alig felel s rohan tovább épen Pipiske felé. A
szerencsétlen leánynak alig van ideje egy félig nyitott ajtót magára
rántani, hogy elrejtse magát. A sietős ember ép azon az ajtón nyit be a
szobába, míg az utána tódult csoportok a kis ajtóban megállanak s
elzárják Pipiske elől a menekülőt.
– Nos, nos, mi ujság? – kérdi a szobában valaki az érkezettet, ki
siettében még az ajtót is nyitva hagyta.
– Nincs, nincs, otthon sincs.
– Nincs! Mivé leszek! Mindjárt hét óra, az előadást, a díszelőadást a
főherceg tiszteletére kezdeni kell és nincs Stuart Mária! De hát hova
lett, mit csinált az a boldogtalan?
– A háznépe azt mondja, hogy egy félórával ezelőtt egy úri hintóba ült s
elment. Ők azt hitték a szinházba megy.
– Tönkre vagyok téve, alig egy-két percz! Az a gyalázatos
megfelejtkezett, az a nyomorult máshova ment és el sem is jön az
előadásra! Blamírozva vagyok, tönkre ment ember vagyok. Nem lehet
megtartani az előadást.
– Hátha mégis még eljön. A kisasszonynak néha vannak olyan bolondos
szeszélyei. Hiszen a ruhái mind itt vannak a mai előadásra.
– Csak legalább üzente volna meg idejekorán, hogy gondoskodhattunk
volna!
– És a szinház egészen tele van.
– Rettenetes, rettenetes, – jajgatá a szerencsétlen szinigazgató s
ide-oda kapkodott a szobában kínjában. – Mit csináljak, mibe kezdjek?
E pillanatban a félig nyitva maradt ajtó kitárult s egy szerényen
öltözött leány állt a küszöbön.
A két ember egyszerre oda nézett s csalatkozva várakozásában, egész
mérgét a jövevényre szerette volna önteni az igazgató.
– Ki az, mit akar itt? Mit keres itt? Mit háborgat? Takarodjék innen.
Mars, mars, mars innen.
De a leány csak megállt s nézte a vergődő szinigazgatót.
– Nem hallja, mond most a másik, mit alkalmatlankodik ilyenkor? Mit
akar?
– Uram, – szólt a leány, – önnek egy Stuart Mária kell, itt vagyok én.
A két ember egymásra nézett. Ez vagy egy égből leszállt angyal, vagy egy
betévedt utcai bolond.
– Kicsoda ön?
– Én – – Stuart Mária vagyok.
– Szinész?
– Mi gondja rá.
– Hát mit csináljak önnel?
– Léptessen fel.
A szinigazgató közelebb ment Pipiskéhez, mert Pipiske volt, a ki így
zavarba hozta a két embert a nagy zavarban is.
– Honnan jő?
– Mi gondja arra?
– Hogy jut eszébe ez a bolondság?
– Ej uram, ön Stuart Máriát keres és önnek kinálkozik egy Stuart Mária s
ön mindenféle felesleges kérdésekkel tölti el a drága idejét.
Ezt az igazgató nagyon találó mondásnak találta.
– És ön kész is, képes is eljátszani a kérdéses szerepet?
– Megint kérdez?
– Igaz! De mégis! Hiszen ez az őrűltséggel határos! Hanem lássuk.
Mondjon el egy részt a szerepéből.
Pipiske, a ki még otthon tanult be minden szerepet, sőt minden darabot,
a mely kezébe került, ha németül, ha magyarul kapta, még egy gondolattal
megerősítette magát szándékában s szerény útiruhájában kiállt, egy
másodpercre letakarta két kezével két szemét, aztán balkezét a keblében
zizegő levélkére téve, jobbját ég felé nyujtva, ábrándos dallamossággal
elkezdé:
«Eilende Wolken, Seegler der Lüfte
Wer mit euch wanderte, wer mit euch schiffte:
Grüsset mir mein Vaterland!»
Talán soha sem érzett semmit se jobban mélyebben, mint most azt a
gondolatot, hogy ha ő a felhőkkel repülhetne tova! Benne is volt
hangjában a mérhetetlen vágy rezgése, hogy az igazgató szive csak úgy
ujjongott tőle. Be se várta, míg a strófa végére ér, hanem megragadta,
megcsókolta, megforgatta s a másik férfiúhoz így szólt:
– Eredj ki az ajtóba, onnan el ne mozdúlj, végy egy seprűt a kezedbe és
ha jönni talál az az – –, hát seprűvel kergesd ki.
Aztán karonfogta Pipiske kisasszonyt, ragadta magával, vitte az
öltözőszobába, a hol a szerencsétlen skót királyné jelmezei szép sorban
ki voltak már készítve s betuszkolta, hogy csak siessen öltözködni. Maga
meg ment a szinpadra s diadalmas arccal, repeső szivvel sétált végig a
deszkákon, de nem szólt, csak direktori szeretetreméltóságát produkálta
még a statisztákkal szemben is. S ha aggódó arcok közeledtek feléje s
kérdve néztek rá, ő mosolygott oly széleseket mint egy kaszárnya kapuja
s ha suttogva kérdék, hogy «nos, nos?» ő önérzetesen csak annyit
mondott: a «hivatott direktort semmi sem hozza zavarba.»
Pipiske pedig föllélegzett s elkezdett öltözködni. Maga elé tette a
szerepet, mely szintén az öltözőszobában volt, bele-bele nézett s egyet
mosolygott, ha arra gondolt, hogy ha az összes hadsereget mozgósítják
most utána s ha tűvé teszik is érette az egész várost: egy helyen,
Stuart Mária fekete bársony sleppjében, a német szinpadon bizonyára nem
fogják őt keresni.
A szinésznők pedig összedugták fejecskéiket. Jogosult kétségeik voltak
ugyan az est sikerei iránt, de egyben megegyeztek: ezen a fránya
direktoron ugyan már nem lehet kifogni, mert ennek minden szakmára van
titokban egy-egy jelöltje in petto.
Két és fél órára biztos helyen volt Pipiske. Mentől több szem nézi s
gyönyörködik benne, annál biztosabban. A kis levélkét magával vitte a
szinpadra. Helyzete pedig segítette szerepében. Schiller rezignált
hősnője nyugtalanabb lett az ő kezei közt s asszonyibb. A közönség, mely
fényes, nagyobbrészt hivatalos volt, roppant elragadtatással fogadta a
játékát s a mint hatása mind fokozottabb, a közönség tetszése
tüntetésesebb lett s persze az előadás is vége felé közeledett, úgy
kezdett nyugtalankodni Pipiske. Ő remélte, hogy tisztességesen, a
megszorult direktor megelégedésére viszi ki föladatát s magának ezzel
azt a szolgálatot teszi, hogy egy pár órai biztosságot élvez, tán egy
pár napit is, ha a direktor hajlandó nagy szolgálatát egy kis
viszontszolgálattal elismerni; s ime ő feltűnést kelt, gratulációk,
ovációk tárgya lesz. A szinfalak mögé sereglenek a szinház habitüéi, a
főherczeg leküldte szárnysegédét, az igazgató szerződési ajánlatokkal
ostromolja, az egész szinház róla beszél, holnap már az egész város
figyelmének ő lesz a központja. Erre nem számított, sőt épen ennek az
ellenkezője volt minden óhajtása.
Egy másik aggodalom is meglepte. Épen mikor Erzsébettel kelle
szembeszállania, akkor veszi észre a gyűrűs asszonyt és a mesterlegényt
a kikkel utazott, egymás mellett egy-egy zártszéken. Az asszonyság több
figyelmet látszott ugyan fordítani a mesterlegényre mint a szinpadra, a
mesterlegény pedig kissé mintha álmos lett volna, de mégse lehetetlen,
hogy ez a két ember őt felismerje s akkor vége mindennek. Eddig se sokat
vizsgálta Pipiske kisasszony a közönséget, ezentúl még kevesebbet mert
oda nézni. Alig várta, hogy már végre vérpadra hurczolják s még mielőtt
elmondta volna utolsó szavát, egy félénk tekintettel fölkereste a kövér
asszonyt s a mesterlegényt, aztán rohant az öltözőbe. A direktort, a ki
útját állta, elhárította maga elül, az öltöztetőnét valami képtelen
kommisszióval (hogy a harmadik emeleten van egy veres szakállú doktor,
azt kéreti ide le) elküldte, lehányta magáról Stuart Mária gyászi
ékességeit s felszedte a Pipiske-ruhát – ami gondolhatlan gyorsasággal
történt meg – úgy hogy a szinpadon még az utolsó változásra készültek s
a direktor azt hitte, hogy egy félóra mulva is jókor lesz, ha kopogtat
az öltöző ajtaján – és huss huss! észrevétlen künn volt a szinpadról,
künn a szinházból, megint az utcán…
Ott egy egylovast lát közel a szinházhoz. Jó lenne beleülni s a Griffbe
hajtatni. De száz eset jut eszébe, mikor a menekülőknek ép azáltal
akadtak nyomára, hogy nyilvántartott szállító eszközt vettek igénybe.
Aztán a Griffbe is most már bajos menni, a rendőrség számon tartja az
érkező s távozó vendégeket. Ott akadnának rája legkönnyebben. Mégis csak
az igazgatóhoz kellett volna fordulnia. Azzal nagy jót tett,
kétségbeesett helyzetéből szabadította ki, ha német is és ha bármi
loyalis is, legalább tanácsot adott volna neki nagy bajában. Menne is
már Pipiske vissza, de már az ötödik utcában jár s tanácstalanul tekint
jobbra-balra, hogy merre került ide, melyik utcán jutna ismét vissza a
szinházhoz. A hosszú utcán senkit sem lát, pedig most jó volna, ha
valaki jönne, attól megkérdezné az irányt. Hiszen itt oly rémes tömege
lakik együtt az embereknek, valamennyi csak nem kém, sem nem rendőr, sem
nem ellenséges indulatú! Mért ne kerülhetne egy olyan ember az utcába, a
ki gyanútlanul nézné őt s jóindulattal igazítaná útba! Ilyen megnyugtató
gondolata még nem volt, mióta bejött e háztömegbe, ezt jó angyala súgta
a fülébe: de meg is szólítja, a ki most jön, mert azt is ugyan az az
angyal vezérli… S ni lám, nem is késik, ott fordul be egy mellékutcából
egy férfi, kalapja be van húzva a homlokába… épen erre tart, egyenesen
erre…
Pipiske összeszedi magát.
– Bocsánatot kérek uram –
– Kisasszony?
– Jézus Mária, édes anyám! – kiált fel Pipiske és zokogva az előtte álló
fiatal ember nyakába borult.
– Pipiske kisasszony! Az istenért, hogy kerül kegyed ide.
– Ne kérdezzen, vigyen el valami biztos helyre –
– Az édes anyámhoz –
– Az isten minden jó órájában kegyedre gondoljon és édes anyjára: vigyen
el hozzá, de hamar, mert itt halok meg felindulásomban az utcán.
És Persze Celesztin úr, mert ő volt, karjára fűzte Pipiske kisasszonyt
és vitte édes anyjához.