A fővároshoz közel, alig nehány mértföldnyire egy csinos útszéli csárda
áll, utolsó stációja egy azon az uton rendesen közlekedő társaskocsinak.
A csárdában a nagy ivón, nagy konyhán és a két lakószobán kívül még egy
kis hátulsó szobácska van, melynek ablaka a nagy udvartól elágazó kisebb
udvarra szolgál. A szobácska butora egyszerű és kevésből áll. Egy
szekrény, egy ágy, egy kis asztal, három szék s a falon egy szent kép és
egy kis tükör. A kisded ablak előtti udvaron egy üresen álló tágas
sertésól van, az ól előtt s a kerítés mellett árnyas bodzafák
virágoznak. A kerítésen nagy rés van dülve, a résen át a szabad mezőre
jutni s mintegy ötszáz lépéssel egy bükkös erdőbe. A táj nem változatos,
de fris és a szemnek kellemes, inkább azonban szinei, mint formái által.
A vidék szépségei mégis csak kevéssé vagy épen semmit sem érdeklik azt a
kis lányt, a ki a kamarában az asztalka mellett ül s egy levél irásába
van elmerülve. Azt hiszem, ha hátamögött állanál s a vállán át előre
hajolva elolvasni iparkodnál levelét, észre se venne. Papirja első lapja
már tele van írva, el is van fordítva s a bús szemű kisasszony, mert
egyszerű ruhája mellett is annak látszik, buzgón irja a második lapot.
«… úgy van, kedves jó nénikém, én már el vagyok tökélve. Ha egyszer se
atyám se bátyám nem volt, se semmiképen rokonának el nem ösmert, isten
nevében megyek a sorsom elé, de soha többé, a míg eszemet és erőmet
birom, semmije után nem akarok élni. Ennek okáért magához se megyek
vissza. Hálát adok az istennek, hogy annyira mégis volt, hogy magát nem
hagyta, hű ápolóját, semmi nélkül. De én ebben sem akarok magával
osztozkodni. Kegyetlenségével elérte az az ember, hogy testvéremmel
eltévesztetett egymástól bennünket, de az isten majd csak összevezérel
bennünket, ha javunkra valónak tartja. Én eddig itt voltam, itt laktam
ennek a csárdának jó gazdáinál, ide vártam, itt kaptam is meg a levelét
is, de most már a kis megtakarított költségem nagyon fogyatán van, alig
van annyim, hogy eltartson, a míg ujra kenyérhez vergődöm, hát indulok
is még ma istennel tovább. Ne búsuljon értem, ha jó dolgom lesz, megint
adok magamról hirt. Imádkozzék értem kedves jó nénikém, a maga régi
kisasszonykája – Ida.»
És Ida, mint a ki nagy munkát végzett, megtörülte homlokát, könyező két
szemét és sietve hajtogatta össze levelkéjét, melybe meg volt irva, mit
határozott magáról. Nem kis dolog volt ez ő reá nézve, de mégse nagyon
nehezen végezte. Nehezebb volt, a mi ezt megelőzte.
Ida semmit sem tudott magáról. Nem tudta se nevét, se származását.
Fölvette egy ember, a kinél nem mindig volt. Ki volt rá nézve ez ember,
ma kevesbbé tudja mint valaha. Mi oka volt Ida születésének,
származásának titkát sírba vinnie? Se szeretet, se bizalom, az igaz,
soha se volt köztük. Örömük egymásban nem volt. A mit az egyik
szeretett, azt a másik gyűlölte, a vége az lett, hogy Ida világgá ment.
Ábránd, egy ideális szív álmai és a szeretetlenség üzték, melyet otthon
tapasztalt. De azt nem gondolta soha, hogy az, a kit majd atyjának, majd
rokonának tartott, a ki azonban mindig zsarnoka volt, kegyetlenségét
annyira vigye, hogy még csak neve tudását, származása titkát se hagyja
rá örökségképen.
A senki volt és a senkié szegény Ida, kinn a világban, magára bízva,
sorsára hagyva. Rokona senki, se közeli, se távoli, barátja senki, jó
embere, ismerőse senki.
Egy öreg asszony kinálta meg sovány falatja felével, néhai nemes
Adorgyán János özvegye, de ez a falat attól a szivtelen embertől maradt
az öreg asszonyra: ezzel a falattal az éhenhalástól sem mentené meg
magát a maga jó szántából az elkeseredett kis leány. E pillanatban
legalább azt gondolta.
És fejében cikázó gondolatai által üzve, a mint a levelet ellátta, régi
szokása szerint oda állt az ablak elé s kiereszté szemeit a szabadba. A
verőfényes égről káprázva menekült le tekintete a földre s a közeli
erdőbe menekült. Jaj, de jó is a szemnek meg a madárnak a zöld erdőbe
menekülni a nap elől, meg a vadász elől, az egész világ elől!
Csicseregve éli világát ott a füttyös rigó, a szeles pinty, bugva a
gerle, csörögve a szarka. Biztos fészket rak a ringó ágon, biztos
eledelt talál a mezőn, egész nap dicséri istent; ellensége elől megvédi
a falevél, vihar elől a kipárnázott fészek. Ni, hogy reszketnek, hogy
szállongnak, hogy fecsegnek az erdőben; mulattatják, boszantják,
kergetik egymást játszva; és a nagy bükkfák rázzák lombos koronájokat,
ágaik pattognak, kérgök nevetve meghasad, mint egy nagy száj s gyökereik
kikandikálnak a földből kiváncsian arra a zsongó életre, mely fölöttük
tanyázik vigan. Aztán jön a szél a sikságról, megkeresi a réteket és
besurran a sűrűbe. Megkavarja az ágakat, rázza a levélfürtös fák fejét,
sipol az odukban s a madárnép elhallgat, mikor a hatalmasabb veszi át a
szót. Pedig a szél semmi, csak levegő, egy tolakodó, a ki beront
megbontani az erdő szép otthonának játékait, – ne hagyjátok magatokat,
ne engedjétek – így biztatja a madarakat messziről Ida s integet kezével
az erdőnek. De a madarak csak annál jobban bujnak, a szél pedig derékon
kapja az erdőt, földig hajlítja ágait; zsarnoki vesszője suhog a
kegyetlen sehonnainak s az erdő csak bókol, bókol, bókol, (Ida feje is
egyre utána hajlong) s már helyéből is kimozdul, mintha jönne is, ide;
Ida már hallja dübörgését; már közel rázzák üstökös fejöket a
mozgósított fák, tompa morgás üti meg a lány fülét s a közeljött erdő
első fája arcába vág iszonyú erővel, hogy Ida sikoltva kapaszkodik a
nyitott ablakba, melynek egyik üveg táblája csörömpölve hull a földre.
Ida alig tud a káprázatos játékból, mellyel izgatott képzelete tréfálta
meg, magához térni. Mert hisz a lomb egyre csapkodja most is az ablakot,
de az egy ott álló bodzafa ága; a tompa morgás is hallik, de az ólból
jő, s a mint Ida odanéz, egy csunya lompos medvét lát, mely bevette
magát a hűvösre; az ól ajtaja előtt álló bodzafa árnyékában pedig egy
sötét szemű, fekete szakállú idegen áll, kezében a medve láncával s
barátságosan néz Idára.
– Istenem, valami baja van kisasszonykám?
– Köszönöm, nincs, csak egy kissé elgondolkoztam.
– Láttam, már jó ideje nézem, gondoltam, nagy bánata van.
– Kegyed már régebben itt van?
– Oh még akkor a kisasszony írt. Abból a kis erdőből jöttem, valamit
enni szerettem volna, de a mint megláttam, akaratlanul megálltam és
néztem.
– Egy kissé el voltam gondolkozva; gyakrabban járok így; képzeletem erőt
vesz rajtam s olyan furcsa játékot üz velem. A mit ilyenkor meglátok,
megelevenül s beleszövődik gondolataimba. De csakhamar vége szokott
lenni. – Most is úgy volt, mintha az a kis erdő jött volna ellenem.
– Beteg, beteg, – mond a talián.
– Oh dehogy, semmi bajom sincs.
– A kedélye beteg. Látom arcáról, szemeiből. Ide való ebbe a házba?
– Oh nem, utas vagyok, még ma tovább is utazom, csak a gyorskocsit
várom.
– Hogyan, egyedül?
– Egyedül.
– Az nem nagyon bátorságos a mostani világban.
– Miért? Mit keresnének rajtam? Én ugyan békét hagyok mindenkinek, csak
engem ne bántsanak.
– De bocsánatot kérek, hogy megszólítottam.
– Kérem, inkább még megköszönöm. Barátságos részvéte szinte
megnyugtatólag hatott rám. Kegyed nem ide való.
– Nem, olasz ember vagyok.
– És milyen jól beszél a nyelvünkön!
– Az ám ni! – mond némi zavarral a talián.
Kegyeddel szemben egy pillanatra elfelejtettem, hogy talián
medvetáncoltató vagyok.
– Istenem, – mond a leány ijedten, – az ám, én is most veszem észre.
Akkor bizonyára kegyed lesz az, a kit kerestek.
– Kerestek? Kik kerestek?
A leány körülnéz és fokozott aggodalommal s fojtottabb hangon mondja:
Zsandárok!
– Zsandárok? Az meglehet, sőt valószinű, és nem tréfaság!
– Egy jó órával ezelőtt voltak itt s én az ajtón át hallgattam a mint
kérdezősködtek. Egy olasz medvehajcsárt kell elfogniok, a ki már egyszer
volt a kezükben.
– Az én vagyok!
– De istenem, akkor ön itt veszedelemben van!
– Valósággal abban vagyok, és épen nem szeretnék még egyszer visszamenni
kedves barátom Bőkéndy elé, – mondja az olasz s nyugtalanul keresi, hogy
mit lesz tanácsos tennie.
– E szerint ön nem olasz?
– Nem vagyok olasz.
– Istenem, istenem!
– A kisasszonyon szinte meglátszik, mint szeretne rajtam segíteni, –
mond mosolyogva a medvehajtó.
– Már hogy ne szeretnék, ha tudnék.
– Dejszen, majd megtréfálnám én a mackómmal ezeket a zsandár uraságokat,
csak –
– Csak –?
E percben nyilik az ajtó.
– Kisasszony jön a gyorskocsi.
– Kedves barátom, vigye ki a málhámat rögtön megyek én is.
A vöröshajú szolgalegény felkapta a málhát, egy gyanakvó pillantást
vetett ki az ablakon át a taliánra s kiment.
Ida kikisérte s betette utána az ajtót.
– Mennem kell, – mondja az ablakhoz visszatérve.
– Igazán sajnálom, hogy megszólítottam, – mond mosolyogva a talián.
– Ej uram, miért?
– Látom az arcán, hogy nehezebb szívvel megy, mint a nélkűl ment volna.
– Isten bizony igaza van, – mond a leány.
– Most már az én gondomat is viszi a magáéival.
– Mi haszna, ha a kegyedé egész marad, akármennyit is viszek belőle
magammal.
– Isten bizony odaadnám a felét, ha csak gond és nem egyszersmind
veszedelem is volna.
Ida kinyujtá a kezét az ablakon.
– Adja ide, ha megosztható.
– Kisasszony!
– Nézze, egy félórával ez előtt a legelhagyottabb teremtésnek éreztem
magamat. Most már csak a gondolat is, hogy valakinek becses szolgálatot
tehetek, fölvillanyoz, életkedvez, s bizalmat kelt bennem. Az ember nem
tudja az isten végzéseit. Adja ide azt a félgondot s a fél veszedelmet.
Érzem, szinte jót tesz velem. De gyorsan, mert nem érek rá.
A talián megfogta a kinyujtott jobbot és megcsókolta.
– Egy körülmény határoz. Oktalan voltam, midőn vállalatomban kezdvén, a
medvehajtó szerepét vettem fel. A medvehajtó feltünik mindenütt. Azt
hamar meglátja mindenki s ha üldözik, biztos, hogy el is fogják. Engem
már elfogtak, de papirjaim rendben voltak s ujra elbocsájtottak. Most
okom van hinni, hogy nem viszem el szárazon, ha megint elcsipnek.
Nyilván gyanakszanak és megvallom nem ok nélkül. Egy levél van nálam.
– Kisasszony! kisasszony! – hangzott kívül.
– Ide hamar azzal a levéllel.
A talián egy görbe pengéjű kést vett elő s felhasította nadrágját a
combja táján a varrás mellett s egy hosszú, vékony, füző módjára
összehajtogatott papirdarabot vett elő.
– Magam is hiszem már, kegyednél biztosabb helyen lesz – adja át.
– Kisasszony, a kocsi nem vár tovább, – szól a belépő korcsmárosné.
– Megyek már, – mond Ida keblébe rejtve a papirt, felkapja kalapját,
mantilljét, napernyőjét, míg a korcsmárosné egy kis kézi táskát készül
utána vinni.
Ida körül néz a szobában. Egy pohárban egy kis szegfű csokor volt.
Felkapja a csokrot.
– Isten veled kis virág!
És az ablakon kihajolva ledobta a virágot egy búcsúzó pillantást vetve a
taliánra, a ki az ablak alatti falhoz lapult, hogy a korcsmárosné az
ablakon át meg ne láthassa.
A medvehajtó felkapta a virágot, megcsókolta s eltette.
Az útszéli csárdát egyszerre hagyták el: a nagy kapú felé Ida kisasszony
a gyorskocsin, a kerítésbe ütött résen a talián és medvéje a kis erdő
felé.