– Kivánja ügyvéd úr, hogy én menjek el?
– Menjen el, barátom. A gróf családjának ügyvéde vagyunk. Végezze a
dolgot jól. Ez a legény elkiséri a gróf úr lakására.
Csongor Béla köszönt és elindult a gróf inasával, a ki megmondta gazdája
lakását s nyomban követte Béla urat az utcákon mindenütt. Az idő
délelőtt volt, nem sokkal több tíz óránál.
Elemér gróf reggeli pongyolában volt még, midőn az inas Bélát
bejelentette. – Ezüst szamovár párolgott az asztalon, – mellette jó ízű
hideg reggeli, szivarféle, édes szesz s több eféle volt felhordva s
legalább idegen elemmel tarkította az asztal rendes rendetlenségét. A
szoba legénymódra volt berendezve. Fő ékessége fegyverek, vívó szerszám,
egy pompás Vénusz-kép és egy felséges tükör valának. A padlót puha
szőnyeg takarta. A levegő rózsavíz illatával volt deszinficiálva,
melylyel enyhe csibukfüst vivódott az elsőbbségért. Elemér könnyedén
terült el egy heverőszéken. Aludt-e az éjjel, nem-e, nem tudom, de arca
feltünő halványsága álmatlanságra mutatott. Valószinű, hogy ez a rendes
színe. Ajka színe friss és piros. Állán gyenge szakáll csak árnyként
emeli arca fehérségét. Szemei bágyadt fénynyel unottan, nehézkesen
néznek a világba.
Béla úr ilyen színben s ily helyzetben találta a grófot, midőn belépett
s meghajolván, üdvözölte őt.
– Jó reggelt, – mond a gróf, s jobb kezét a heverő szék válláról
leejtette. – Tessék ott az íróasztalnál helyet foglalni. Engedje meg,
hogy ülve maradhassak – tevé hozzá, midőn látta, hogy az ügyvédsegéd
furcsának találta a fogadtatást.
– Kérem, nem a magam nevében vagyok itt. Principálisom küldött, őt
képviselem.
– Jó, tehát majd bocsánatot kérek a principálisától.
Béla elpirult, nyilván a bosszúságtól, de válasz nélkül hagyta a dolgot.
Leült az íróasztalhoz, kezébe vette a tollat, megfogta a papirost s a
grófnak hátat fordítva szólt:
«Készen vagyok.»
Gróf Elemér erre egyet hallgatott, Béla pedig segített neki.
Végre is megszólalt a gróf.
– Kedves barátom, nem innék velem egy csésze theát?
– Köszönöm.
– Vagy egy szivart.
– Köszönöm.
– De megengedi, hogy én reggelizzem?
– Kívánja a gróf úr, hogy később jöjjek el?
– Tessék kérem itt maradni.
Béla megült a helyén, csak a már bemártott tollat tette le. Elemér gróf
pedig theát szűrt magának s elkezdett sonkát csemcsegni. Szörnyen
terhére volt a dolog, az bizonyos. Jó idő telt bele, hogy újra
megszólította vendégét.
– Ön – ön nem tudja nemde, mi végből kérettem ide.
– Nem tudom.
– Végrendeletet akarok csináltatni.
Béla fogta a tollat s elkezdte írni a végrendeletek szokásos bekezdését.
Elemér gróf nem szólt, amíg Béla abba nem hagyta az írást. Ekkor ismét
ekkép fordult hozzá:
– Nem talál a dolgon csodálkozni valót?
– Nem.
– Sok végrendeletet írt már életében?
– Már írtam néhányat.
– Régen van már principálisánál?
– Régen.
– Mit nevez ön annak, hogy régen?
– Az ügyvédi segédkedésben két esztendőt.
– Két éve, hogy Varhonyay úrnál van?
– Annyi.
– Ön úgy látszik, nem igen szeret beszélgetni.
– Nem.
– Megsértettem önt?
– Csak principálisomat.
– Fogadjon el kérem egy csésze theát.
– Köszönöm.
Elemér gróf ismét megpihent egy kicsit s aztán ujra kezdte:
– Olvasta ön azt a levelet, a melyet principálisának írtam?
– Olvastam.
– E szerint Varhonyay úr igen szép ajánlatával jött ön ide.
– Varhonyay úr elküldhette volna akármelyik segédét.
– Valamennyi megfelel a kivánságoknak, melyek ama levélben foglaltatnak?
– Megfelel valamennyi.
– Nem tagadhatja, ön igen jó véleményben van maga-magáról.
– Mért? Mert azt mondom, hogy nem vagyok különb többi kollégáimnál?
– Mert azt mondja, hogy okos, megbízható, becsületes és hallgatag.
– Ennyit méltóságod nem merne magáról elmondani?
– Én nem vagyok ügyvédsegéd, kit valahova testamentomot fogalmazni
küldenek.
– Ezek nem egy ügyvédsegéd kvalifikációi, hanem legnélkülözhetlenebb
tulajdonságai a férfiúnak. Mért nem fogalmazza meg méltóságod a
testamentomát maga.
Elemér gróf el nem pirult, de egyet emelt a felső testén s vendége
provokált impertinenciáját kissé nehezebben nyelte le, mint a
sonkafalatot, a mely útmutatónak előre indult volt. Semmi esetre sem
valószínű, hogy Elemér gróf helyesen meg tudja fogalmazni az okmányt,
melyről szó van. Csakis egy pillanatnyi szünet után válaszolt:
– Hát mire valók volnának az ügyvédek és ügyvédsegédek? Azt gondolja ön
fiatal barátom (a gróf fiatal barátja tán egy évvel volt idősebb a
grófnál), hogy én nem volnék képes megtanulni a szabómesterséget? De
mért venném el szabóm kenyerét, kivel még hozzá meg is vagyok elégedve?
Csongor Béla úr mosolyogva válaszolt:
– Remélem, én velem is meg lesz méltóságod elégedve.
A válasz nem tette a grófra azt a hatást, melyet Béla tán szivesen
látott volna. Az ügyvédsegéd nem tudta mire vélni az egész
szószaporítást, mely egyébként mulattatta. Ide küldetett valamely munkát
teljesíteni s vele s idejével a gróf rendelkezhetett. Principálisán fog
állni ez időt – az expenz-lajstromban – osztrák értékre redukálni. A
gróf bizonyos egykedvűséget tanusított. Arcát egy pillanatra sem hagyta
el elegáns halványsága, szemei halvány fényben égtek változatlanul, mint
jól moderált lámpa, a reggelire felhordott holmi csak lassan fogyott
előtte.
Elemér gróf ismét csak szünet mulva vette fel a beszéd fonalát.
– Megvallom, kissé unom ezt az egész dolgot.
– Csak a gróf úron áll, húsz-huszonöt évre elhalasztani. – Azt hiszem,
akkor sem lesz későn.
Elemér gróf nagyot ásított. Terringettét! Még huszonöt évig élni! Mennyi
unalom! Eddig sem élt még huszonöt évet, s ebből tizenöt az ártatlan
gyermekségre esik, csak a többi eshetik beszámítás alá. És most élni még
huszonötig! A gondolat kiveszi egykedvűségéből s megedzi a munkára.
Lássunk hozzá. Az okmány feje meg van. Következik a vagyon kimutatása.
Itt egy uradalom ennyi ezer hold; amott az a másik, és egy harmadik.
Másfél millió vagyon. Utolsó sarja a családnak Elemér gróf. Senkije a
világon, csak egy kedves agara, egy kedves paripája és egy pár megúnt
kedvese. Se barátja, se rokona. Az élet nem szolgál néki a gyönyör oly
poharával, melyből még nem ivott volna. Ellenben tele van
követelésekkel, melyek untatják. Lettek volna ambiciói, politikai,
társadalmi téren; de «nem érdemes.»
A nemzet eljátszta szerepét.
Idegen kézben van. Meghódítva, megkötözve. Általános érzülete a
nemzetnek tiltja, hogy fiai a napi politikában részt vevén, így
próbálják visszahódítani konfiskált jogait. A semmittevés hazafiui
kötelesség. A hallgatást az okosság parancsolja. Tehát élni a nappal,
élvezni és várni. Meddig? Senki sem tudja. Könnyű annak, a kit elfoglal
mindennapi kenyere, gondja. De a ki megunta a gyönyöröket, melyek
örökségeül valának már biztosítva? Szétnézett osztályosai közt. Nincs
ember, a ki kételyeire választ, vágyainak célt adni tudna. Csak élni s
élvezni. Ezen már túl van s most meg van töltve a pisztoly, a mely a
többin is hamar túlsegítse.
Ezt logikai rendben csatolja az ügyvédsegéd úr a testamentom
bevezetéséhez.
Fel-fel kapta Béla fejét, a mint a gróf előadását ceruzával jegyezgette
az előtte fekvő papirra. Arca erősen kipirult s valamely idegesség
reszketett rajta végig.
– Logikai rendben! Hol van ebben a logika? Azt hiszi a gróf, hogy az
ürügy ok és egy gyönyörökben kimerült szervezet vágya a megsemmisülés
után már jog is arra, hogy a kire nagy beneficiumok, nagy kötelességeket
szabtak, gyáván megugorjék a munka elől, midőn az élvezéstől kifáradt?
Teremtő isten! Ez a fejérképű gróf nem tud az élettel és vagyonával mit
csinálni. Huszonöt éves alig van s már kifogyott az erőből s a
bölcsességből, kifogyott a bűnből s az erényből. Nincs már kedve se jót
se rosszat tenni. Engem hivat el, hogy testamentomát megírjam. Még
megérem, hogy kedves agarát teszi meg örökösének, mert barátja nincs,
kedveseit pedig megunta. Ugyan hány ilyen fickó szaladgál még a
fajtájabeliek között. Többen is vannak még, a kik azt vélik, hogy a
nemzet eljátszta szerepét? Ki volt az a gazember, a ki a gróf urat
nevelte? Tudja meg a gróf úr, hogy a gróf egy korlátolt tudatlan ember,
egy értéktelen jellem, egy szánalomra méltó lény, a kivel
kancelláriabeli kollégáim közül a legutolsó – a ki magam vagyok – még az
sem cserélne.
Bélának úgy tetszett, hogy erre a sértő filippikára a grófnak a
legrövidebb úton kell őt a küszöbön kitétetnie s nagyon csodálkozott
rajta, hogy Elemér gróf lefegyverző közömbösséggel nézett a fiatal
emberre, a ki kiült szemekkel, kipirult arccal s kidagadt erekkel volt a
gróf felé fordulva. Föl volt háborodva, föl volt lázadva. Lélekzete igen
élesen járt ki s be, vére erősen forrt minden testében.
– Valami baja van, fiatal barátom? kérdé a gróf.
– Bajom? Nincs. De inkább a magam testamentomát írnám meg, mint a melyet
a gróf úr akar velem iratni.
– Miért?
– Hát nem mondtam?
– Tudtommal nem. Itt ül előttem valamely extatikus állapotban, száját
nyitva felejti, szemeit rám mereszti, de szólani elfelejt.
Úgy is volt. Ama fentebbi filippikát Béla csak gondolta s úgy
elgondolkozott, hogy egészen feltüzelte magát a puszta gondolkozással.
– Bocsánatot kérek. Azt gondoltam beszéltem, pedig igen sértőn. Kérem,
mentsen fel engem e munka alól, mely egészen fölháborít.
– Jól van.
– Megfogom mondani Varhonyay úrnak, hogy küldjön mást helyettem.
– Jól van.
– Még egyszer bocsánatot kérek.
– Jól van.
– Ajánlom magamat.
– Isten önnel.
Béla indult. A gróf utána szólt.
– Kérem, hogy hívják önt?
– A nevem Csongor Béla.
– Köszönöm.
Béla féllábbal már künn volt, mikor a gróf még egyszer megszólalt:
– Ne mondja kérem a principálisának, hogy másikat küldjön.
– Nem kiván a gróf testamentomot csináltatni?
– De épen mert akarok. Már pedig ha többi kollegái is mind olyan
bolondok mint ön, akkor sohasem készülnék el velök.
– Gróf úr!
– Ej mit, én kimondom önről azt, a mit ön én rólam gondol.
– Igaza van gróf úr, bocsánatot kérek.
Ezzel meghajtotta magát és távozott.
Elemér gróf pedig becsöngette a legényét és elkezdett toilettet
csinálni.