Sokan voltak akkor, a kik Elemér gróffal tartottak s azt hitték, hogy a
nemzet eljátszta szerepét s egy utolsó konvulzivus harc után, melyet
lételéért vívott, dicstelen enyészetnek indult. Többen voltak azok, a
kik rendületlenül hittek a nemzet győzhetlen voltában. Csak is «árulás»
dönthette meg a hazát! Sajátságos, hogy a tábor, a mely a bukás okát az
árulásban látta, viszont a fölemelkedést nem a nemzet belső erejétől,
hanem «kivülről» várta. Legkevesebben voltak azok, a kik sem
reménytelenül le nem mondtak, sem külső segítségre nem számítottak,
hanem a nemzet testében rejlő életbeli erőben hittek. Ez az erő él,
elevenen munkál, ha nyomják, reagál és szivósabb minden rendszernél,
kibőjtöl nemzedékeket. Ha nem táplálja is a jelen, szítja a mult és
mentől jobban elfojtják, annál jobban növekszik feszítő ereje.
De azok is a kik hittek, azok is, a kik vártak, azok is, a kik se nem
hittek, se nem vártak: mind – mind – mind – – hallgattak. Viselték a
békés alattvaló álarcát, szántottak, vetettek, adtak, vettek és –
hallgattak. Mentől jobban el voltak telve keserű gyűlölséggel, annál
jobban tudtak hallgatni. A hatalom idegen elem kezében volt s minthogy a
hazában sokféle idegen elem találtatott, annál fogva e bus időben a
nemzeti faj el volt merülve mintegy az áramló vizek fenekére. Ha valaki
a fővárosba jött idegen földről, minden nemzet fővárosának előbb nézte
volna, mint azénak, a melyé valóban volt. Kereskedés, mulatság, hivatal,
isteni tisztelet, polgár és katona – semmi sem nemzeti. A címer, a
színek, a hova festve voltak, idegenek voltak. Az iskolák – idegenek
voltak. Sehol semmi, semmi nemzeti, csak a szívek legrejtettebb fenekén
– talán! Csak egyes házakban este, ha a kapu be volt zárva, az ajtók el
voltak reteszelve, az ablaktáblák be voltak rakva: akkor is vigyázva,
óvatosan (ha már bizonyos, hogy a cseléd füle nincsen a kulcslyukon) ott
járt, de ott is bátortalanul a szó.
Nehéz idők voltak ezek. A kiket a nemzet vezéreiül követett, jóformán
mind külföldön bolyongtak. A kik otthon maradtak, békés visszavonulásban
iparkodtak ártalmatlanságukkal tüntetni. A lángszavú költőt elsodorta a
nemzeti vihar, a lángeszű államférfiút emésztette a maga kétségbeesése,
melylyel a tébolyodottak bús házába menekült. Ez egy borzasztó tragődia
katasztrófája volt, de sajátságosan oly tragődiáé, melyben halomra
hulltak a statiszták, kóristák, kisebb és nagyobb szerepek vivői. A
természetes tragikum csak annak a sorsából hiányzik, a ki a nagy
szinjáték első és főhőse vala.
De ne tovább erről.
Estére járt az idő. A főváros – akkor természetesen csak tartományi
főváros volt a birodalmi főváros mellett – e főváros utcáin nem sok
ember járt. Alig jutott egy-egy rendőrnek mindenik szemére egy-egy
járó-kelő. Nem igen volt mit keresni az utcán. Jó, ha akkor az embert
nem keresték. A kávéházak is néptelenek voltak s e tekintetben nem volt
kivétel az sem, mely egy kis rövid kereszt-utca egyik oldalán a
«kávéforrás»-hoz volt címezve. Utóbb több volt ebben a kávéházban a
pincér, mint akkoriban a vendég. Pedig a ritkamívü kasszatrónuson K.-né,
a kávés felesége ült, egy kellemes asszonyság, asszony voltának bájos
kezdetén, barátságos mosolygással arcán, ritka tűzzel fekete szemében. A
négyszegletes terem egyik szögletén volt az ajtó, innen a diagonális
vonal végén a kassza; szemben vele a sarokban egy hosszúkás asztal. Erre
fordul ezuttal a figyelmünk, nehány fiatal emberre, ki ott
ujság-olvasással, beszélgetéssel, kávézással van elfoglalva.
Ezek a fiatal emberek igen komoly fickók. Suttogva beszélnek, elmélyedve
olvasnak, sőt mintha az evést-ivást is komoly foglalkozásnak tartanák.
Ne is várjuk, hogy ki- és mi- voltuk beszélgetésükből derüljön ki,
szemük közé kell néznünk, ha némileg megismerni akarjuk őket.
Egy uj nemzedék néhány tagjával találkozunk itt, a nemzeti ifjuság egy
osztályával. Olyan fiuk ezek, kik közül alig egy-kettőnek sikerült
valahogy magát a forradalom hadseregébe belopnia. Nagyobb része akkor
még nem birta el a puskát. Fiatalok tehát, de jóformán mindennapos
vendégei ez asztalnak. Napi foglalatosságukat elvégezvén, ide sietnek
egymással találkozni. Hallgatagon élvezik egymás társaságát, a míg
idegen van a kávéházban, vagy közömbös dolgok körül megélénkülnek,
vitatkoznak, nevetnek bölcs mértékkel, hogy a rendőrség atyai
gondoskodását föl ne idézzék magokra.
Minden héten egyszer valamelyikök szállásán van a találkozó s ott azután
más dolgokról folyik a szó. Az ország sorsáról, érdekeiről, jövőjéről,
mely az ő vállaikon van, az ő szívökben őriztetik.
Ezek azok közé tartoznak, a kik se le nem mondtak, se mástól nem várják
a mentést. Ők magok a mentők. Az ő kezök, az ő elméjök, az ő szívök az ő
fegyverök, a melylyel a diadalt mulhatatlanul ki fogják vivni. Van
közöttük szinész, van közöttük pap, van közöttük ügyvéd, van poéta, van
még hivatalnok is.
Az a hosszúkás képű, nagy szemű, csupaszállú ember fekete hosszú
hajával, az a szinész. Nincsen a nemzetnek jelenben szerény
csöndességben működő, a hatalom veres ónja által zabolázott első
szinpadán, bárha tehetségének ott volna méltó helye. Az ő feladata ott
lenni, a hol zsenge vidéki erők nem képesek a soknemű nehézségekkel
megküzdeni. Ő az igazi apostol. Vándorol helyről-helyre, sikert
hordozván vándorbotjában oda, a hol fogyatán van a küszködő erő. Keble
teli van keserűséggel és – tervvel a jövendő számára. Végletes
gyermeklélek, kinek arcán a sirás és nevetés egy vonalon himbálózva
játszik. A legelkeseredettebb ember, a legvérmesebb reménylő. Teli termő
fantáziával, erővel a tettre és kitartással. Mester a nélkülözésben és
mester az élvezésben. Elméleti műveltség nélkül, de vele született
kitünő izléssel, melyet a gyakorlat s a gazdag tapasztalás nagyon
értékesre művelt. Itélete ezen és helyes ösztönén fekszik s bárha soha
sincs tudós okokkal támogatva, ritkán vét. Nem ajánlható követendő
példának, mert nem lehet követni. Ilyennek lenni kell. Látszani ilyennek
nem kell.
[Illustration: A szinész.]
Mellette ül egy másik csupasz áll, nálánál fiatalabb. Haja kurtára van
nyírva, szürkés szemei mélyen feküsznek üregeikben s alig világítják meg
kiálló két arcacsontját. Füle előtt egy kis szakállmaradék van. Merész
homloka mint egy címertábla van képe fölé téve: tág műhelye belül a
gondolatoknak. Ez pap. Egyik vármegye jeles fia, kit az odavaló
papnevelőből mint legjelesebbet küldöttek fel a fővárosi központi
szemináriumba. Itt nevelődnek jóformán a püspökök. Ez a fiatalember
előljárója engedelméből minden héten egyszer kijön a szemináriumból,
hogy barátaival töltse az estét.
Egy másik fiatal ember, tán a legfiatalabb a társaságban, egy deli
Apollo, egy hódító Alexandros, egy szemgyönyörködtető alak, az
egészségtől duzzadó, fiatal életerővel gazdag, massziv tetemével is
kecses a mozdulatokban, izmos, ruganyos, ha beszél nyugodt, szavaiban
fukar és találó, beszédében kiméletes, itéletében egyenes, mint a repülő
nyil, gondolkozásában rendszeres és kérlelhetetlen mint logikus: e
pillanatban sakk-feladáson töri a fejét.
Egy negyedik, a ki részeire szedve csupa kifogás, összeségében merő
kedvesség s kinek minden tulajdonsága megköveteli e jelzőt «kissé,»
kinek tehát: alakja kissé zömök, feje kissé nagy, orra kissé tömpe,
szemei kissé bandzsik, nyaka kissé kurta, ajkán a szó kissé selypes,
ujjain a körmök kissé vakok, de a ki mind ez apró tökéletességeket egy
nervózus nyugtalanságával s egy ártatlan kedvesség és sugárzó jó kedv
derüjével viselvén, kellemes harmoniában mutatja be, mely mindenkit
megveszteget és rászed. Minden ember csinos fiúnak tartja s
csodálkozásra gerjed, ha részeire szedi szét s a részekkel nem lehet
megelégedve.
Az érzékiség minden ingerével van egy ötödik felruházva. Kacérul a
homlokba függő hajcsiga, hosszú pillák alatt epedőn nyugvó szemek,
vékony sötét bajusz árnyékában szép metszésű ajkak; mindezek egy
tökéletesen ovális fej keretében; hozzá szép arányos középtermet, erős
vállakkal, erős mellel és telt kerek tagokkal: veszélyes látvány az
érzéki kivánság szemeinek. Hozzá a könnyed hanyagság, a kaczér
rendetlenség és az álmatag bágyadtság, mely egész lényén elömlik,
megannyi szándék nélkűl hódító fegyver, persze, inkább a «gyöngébb» nem
ellenében. Álmélkodva hallja mindenki e fiatal ember rendkivüli
munkássága, szorgalma s termékenysége hirét. «Azt gondolom, mond
önkénytelen az ember, hogy a henyélésre van teremtve.»
A hatodik – nem mintha helye nem lett volna, hanem mert nyugtalan
idegessége nem engedi öt percig egy helyen ülni – három hirlapot tart a
balkezében, a negyediket olvassa, azaz tartja jobbjával maga elé, mintha
olvasná, voltaképen pedig az ötödiket olvassa, mely szomszédja kezében
van. Féllábon áll, féllába egyik székre van téve. Nagy savó szemein
szemüveget visel. Kemény szőke haja ki van fésülve csontos homlokából.
Elméje ritka tárháza az ismereteknek, melyeket részint könyvekből,
részint utazásokon szerzett, gondolkozása végletes, tolla merész és
fényes, maga – természeténél, hajlamainál fogva hivatott izgató.
Szerencse, hogy személyisége, külső megjelenése nem az, a mit rendesen
vonzónak mondanak és hogy hangja ércevesztett, szónoklásra nem alkalmas
és igy az izgató külső kellékeivel épen nem rendelkezik. Népgyűléseken
nem fogja elragadni a tömegeket képességeinek kétélű fegyvere. Tehetsége
e szerint kamatozhat a nélkül, hogy hangosabb időkben veszedelmessé
válhatnék. Ő mindenha csak tollal, vagy négyszemközt, vagy intelligens
fórum előtt fog izgatni. Ez az izgatás pedig a legtöbb haszonnal és a
legkevesebb kárral járó izgatás.
[Illustration: Alakja kissé zömök.]
Hogy mire van hivatva az, a ki felé figyelmünk most fordul: ama gyenge
alkatú, nagy, szikrázó szemű fiatal ember, a ki, a miben eddig erejét
megkisértette, a legkülönfélébb dolgokban egyaránt szerencsés volt; a ki
tetszik az asszonyoknak, noha gyenge, férfiatlan és legkevésbbé épen
szép; tetszik a férfiaknak, noha ideges mint egy asszony, gyáva (nem
mint jellem, hanem mint természet gyáva) és kényes: remélem, meg fogjuk
érni. Nagy mandula szemei rémesen tüzelnek, ha ajakán megindul a szó és
dagad és árad könnyed folyásban, színben gazdagon, formában tökéletesen.
Beszéde elmés, fordulatokban és szóbeli elmésségekben egyaránt. Esze
fürge és gyors, itélete nem kevésbbé. Egyenlően szeretik társai mind, ha
nem is egyenlő szeretettel. E szeretet titka pedig nem egyéb, mint az a
gondtalan és homálytalan jóhiszeműség, melylyel magát mindazoknak
teljesen odaadja, furfang, számítás, vigyázat és tartózkodás nélkül, a
kikkel barátságra lépett.
Folytathatnók még a bemutatást, de személy szerint e kávéházi asztal e
vendégei, kik közt Csongor Béla is van, nem mind szerepelnek e
történetben. Ellenben összeségökben igenis történetünk mozgató kerekei
közül a legjelentősebbnek küllői.
Ők azok, a kik se segítségre nem várnak, se le nem mondtak az országról
s magokról. Sőt ellenkezőleg, egy tettre s munkára készülő fiatalság
minden hitével futnak a pályán, melyre lelkesülésök vitte. Ők azok, a
kik egy percet sem akarnak elveszíteni. Ő bennök lüktet a nemzet eleven
ereje a parázs alatt. A vének, a bölcsek, kiknek ajka által a nemzet
illetékesen fog szólani, várják a jövőt, hogy szólítsa őket és alig
várják immár. Ezek megmarkolták már a jelent, hogy a holnapnak egy
óráját se szalaszszák el.
Egy sincs köztük közönséges ember. Jellem és tehetség a díszök s az
ércabroncs, mely a társaságot összetartja; mert a cél maga soha nem
elég, ha a legszentebb is.
Senki sem tudott rólok. Mindenikük más-más körben mozog. Csak este jön
el a kávéházba, hogy lássa a többit.
Mindenikben elevenen él a haza képe, nem a milyen most, hanem a milyen
lesz és pedig lesz általok.
Szegények, vagyontalanok mind a hányan vannak. De nem volt akkor ember,
a kivel cseréltek volna, mert akkor itt minden Krőzus hazátlan sehonnai
volt tényleg és hite szerint is, csak ezeknek a koldusoknak volt meg a
hazájok.
Meg volt, mert hittek benne és dolgoztak érte.
A nevöket ne kérdezzétek.
A papét tudják a szemináriumban, a szinészét a szinházaknál, a
hivatalnoké benne van a hivatali sematizmusban, az ügyvédé az ügyvédi
lajstromban.
Itt egy közös nevök van, az, melylyel mindenki felruházta volna őket
gondolkozás nélkül is, ha heti ülésöket kileshette volna, mondván
szánalmas hangon: «oh a bolondok!»