Aligha szidtak ez este tiz óra körül valakit sűrübben és cifrábban, mint
a rosz időt, mely az előadásról haza térő közönségnek utját állta. Oda
menet föl se vették. Akkor jó formán mindenki külön birkózott meg vele s
arra nem volt kénytelen. Mert hisz nem kényszerítette senki se, hogy
szinházba menjen. De már szinházból haza okvetlen el kellett menni.
Akkor mindenki külön ment, most mind egyszerre veszik igénybe a keskeny
járt utat a hóban és sokkal többen kerülnek melléje, mint rája. Akkor
mindenki szépen lassan és jól felkészült rá, gondosan bepólázta magát
otthon, most félig se készen, megizzadva, fogyatékosan kapkodván magára
a meleg ruhafélét, alig fordult egyet-kettőt s észre se vette hogyan, a
többiekkel együtt ottkün volt a kényelmetlen időben. Kinek a kalapját
kapta el a szél, az asszonyoknak a fátylát, ennek lerántotta válláról a
panyókára vetett mentéjét, amannak a szeme közé vágott egy összemarok
havat, az emberek is taszigálták egymást és a szél kacagta valamennyit
és fütyörészve állt odább. Mi csoda, ha a tragikai hatás egy
tragikomikus káromkodó karba olvadt fel.
Borcsa néni, a süket veterán, jól begöngyölgette Pipiske kisasszonyt s
ők is indulóban voltak kifelé.
A mint kiléptek az öltözőből az immár elnéptelenesedett folyosóra, a
folyosó egyik homályos zugából egy férfiú, egy fiatal ember lépett
elejbök.
– Bocsánatot kérek, – szólt, s kalapját könnyedén megérintette, – kegyed
nemde Pipiske kisasszony?
– Az vagyok.
– A ki ma Kordeliát játszta?
– Az vagyok.
– Mi tetszik? – kiálta Borcsa néni, a ki természetes okoknál fogva
persze eddig egy szót sem hallott.
– Még egyszer bocsánatot kérek, hogy ilyen időben, ily helyen ekképen
megszólítom. Az okát elmondom, ha egy negyed órára szives lenne
meghallgatni.
– Kérem uram, kicsoda ön?
– A nevem Persze Celesztin. Örvedről való vagyok.
[Illustration: – A nevem Persze Celesztin…]
– Örvedről?
– Igen, a hol két hónappal ezelőtt játszottak.
– Úgy tetszik, láttam már, alkalmasint akkor. Miről akar velem beszélni?
A fiatal ember körültekintett.
– Csak igen röviden, nagysád legszemélyesebb érdekében.
Pipiske kisasszony egy pillanatig habozott. Azután intett Borcsa
néninek, a ki e beszélgetés alatt nyitott szájjal, hol az egyik, hol a
másik beszélőre nézett a nélkül, hogy egy szót is megértett volna.
«Özvegy Hirtelen Borcsa, az én lakótársam», mond ismét a fiatal emberhez
fordulva s a fiatal ember illedelmesen meghajolt özvegy Hirtelen Borcsa
előtt. «Ha önnek nincsen ellenére, visszamehetünk hárman az öltözőbe, a
hol már senki sincsen; ott elmondhatja, a mi mondani valója van. Borcsa
néni igen nagyot hall, miatta egészen nyiltan beszélhet ön.» S ezzel rá
is tette ismét kezét a kilincsre s mindhárman beléptek az öltözőbe, a
hol egy faggyúgyertya haldokló üszkemaradékán meggyújtottak egy
fenmaradt szál gyertyát s minekutána Pipiske kisasszony valami olyas
módon, a mit suttogó kiabálásnak lehetne mondani, özvegy Hirtelen
Borcsát megnyugtatta volna, kérdőleg nézett a fiatal emberre.
Persze Celesztin úr, a ki eddig igen bátran, elszántan és biztosan
cselekedett és beszélt, most némi lámpalázt érzett a szivében. Helyzete,
környezete, szándéka s mondanivalója, mind és minden kissé szokatlan
volt. Meglehet, igen fontos szolgálatot tesz egy rendkívül
szeretetreméltó kisasszonynak, de meglehet, hogy nevetségessé teszi
magát előtte. Ő végre is «csak kereskedő», ennek sem a maga gazdája még.
De bizonyos, hogy a szándéka jó és egészen önzetlen. Hasznos
olvasmányokon értékesre köszörülte izlését s midőn Keserű Jónás uram
vándor társasága Örved városában játszott, Persze Celesztin egy
pillanatig sem habozott az örvedi többséggel szemben nem Apolloniának,
hanem Pipiskének adni a koszorút, kiben a «hazai művészet» hivatott
apostolát látta. Érdeklődésében a szép apostol iránt el is ment addig,
hogy Pipiske kisasszony magánéletéről magának biztos tudomást szerzett,
de tovább nem. Ez is elég volt azonban arra, hogy azt, a kit mint
művészt tisztelt, mint asszonyt becsülje. Mindez és még több efféle már
órák óta járt Persze Celesztin agyában keresztül kasul s végre is úgy
tetszett neki, hogy a mire vállalkozott, az kötelessége. Meg is kezdte,
a mint láttuk, bátran, de a «folytatás» nem minden zavar nélkül
«következett.»
– Kegyed reménylem nem fog félre érteni, – így kezdé beszédét. – Vegye
úgy, mintha régi barátja volnék, s igazság szerint az is vagyok minden
igénytelenségem mellett. Meglehet, egy igen nagy bolondságot fogok most
elkövetni, de meglehet – meglehet, hogy nem. Mindenkép csak arról legyen
meggyőződve, hogy sem megsérteni, sem megszomorítani, sem bármely
dolgába betolakodni nem jut eszembe. Igen hő tisztelője vagyok kegyed –
a kegyed művészetének s ha e tiszteletem félrevezetett, jó indulatom
megérdemli a bocsánatot. Szüleimet voltam meglátogatni (végre!) s
hazatérőben Örvedre. Az út hosszú és rosz, s hogy megtudtam, hogy Keserű
társasága itt játszik, elég okot tudtam arra, hogy megháljak Dárdáson.
Itt a vendéglőben szobát nyittattam s az idő nagyon viharos levén,
szobámban vártam az estét, az előadás idejét. Magam voltam, csöndesen
voltam; de annál hangosabb volt a szomszéd szoba, melyben két férfihang
beszélt fölváltva. Üvegajtó volt a két szoba közt, melyet a másik
szobában egy nagy almáriom takart el. Az üveg azonban két helyen ki volt
törve s én a két beszélgetőnek majd minden szavát megértettem. Sokáig
kegyedről volt a szó. Kérem, nem tudom ismeri-e kegyed ama férfiakat.
Pipiske tagadólag rázta a fejét. Persze Celesztin könnyebb lélekzettel
folytatá.
– Az egyik, mint beszélgetésükből megértettem, már több hét óta
látogatja rendesen mindazokat az előadásokat, melyekben nagysád játszik.
Pipiske úgy tett, mintha valamit mondani akarna, de voltaképen nem akart
semmitsem mondani.
– Sőt mi több, mindenkor megveszi és kiosztja mindazokat a jegyeket,
melyek ily napokon esti hetedfél óráig el nem kelnek. Ez némi
gazdagságra mutat.
Pipiske kisasszony nem jól játszta szerepét, mert egyáltalán nem
álmélkodott, nem mutatott meglepetést, a mint illett volna (s tán Persze
Celesztin várta is) hanem izgatott figyelemmel leste a fiatal kereskedő
beszédét.
– Kegyed, drága kisasszony, egy alávaló ármány áldozatául van
kiszemelve. Kegyed egy becstelen fogadás tárgya. Engedelmet kell kérnem,
hogy tovább mondhassam.
– Mondja kérem, mondja tovább, – rebegé Pipiske kisasszony s félve
tekintett Borcsa nénire, mintha attól tartana, hogy ezt a süketnek is
meg kell hallania. Az aggodalom alaptalan, mert özvegy Hirtelen Borcsa
arra használta az időt, hogy egy kissé elszunditson.
– Ama két úr közül az egyik, nyilván az, a ki minden előadására eljár, –
folytatá a fiatal kereskedő leeresztett hangon és lesütött szemmel, –
egynémely hozzá illő társával fogadás tárgyává tette a kegyed erényét.
(Pipiske merészen egyenesedett fel ülő helyén.) Bocsánatot kérek, hogy
olyan dolgot hall tőlem, milyenről eddig kétségkívül még nem is hallott.
A véletlen tett a két úr beszélgetésének tanújává. Kegyed iránt való
tiszteletem s azt hiszem a közönséges becsület is, kötelességemmé tette,
hogy nagysádat figyelmeztessem helyzete veszedelmeire.
Pipiske kisasszony felszökött ülő helyéről.
– Kicsoda ön? – kérdé. S ki biztosít engemet arról, hogy nem cinkosa ama
két úrnak, hogy nem épen a másik?
Pipiske nyilván nem tudta – vagy legalább is hirtelen meg nem fontolta,
– mit beszél. Mert igazában semmi helyes oka nem volt ez inszinuációra.
Persze Celesztin úr oly töredelmesen beszélt előtte, hogy töredelmessége
miatt bizvást lehetett volna a kettő közül valamelyik, de bűnebánva.
Hanem a mellett jámbor szemei, részvéttől lágy vonásai, megindult hangja
mind oly hirnökei voltak igaz őszinteségének, miket Pipiske kisasszony
csak rendkívül felizgatott állapotában ismerhetett ennyire félre.
– Bántó kérdéséből, – monda szeliden a fiatal ember, – azt látom, hogy
az egyiket ismeri. (Pipiske lesujtva ereszkedett székére.) Én – gondolom
már egyszer mondtam, – kereskedő vagyok. Szüleimet voltam meglátogatni.
Holnap innen tovább utazom haza Örvedre. Kegyedet látom is még és nem is
ez életben. Még egyszer bocsánatot kérek azért, a mit a legtisztább
szándékból tettem. Egyet bizonyosan mondhatok még, hogy azt, a mit most
elmondtam, kegyeden kívül soha senkinek sem mondtam volna el. Bocsánatot
kérek még egyszer s ha megengedi, most el is távozom.
Pipiske kisasszony felállt s végig simítván képén, meglehetős
nyugalommal szólt:
– Maradjon kérem. Köszönöm nagyon hozzám való jóságát. Igen nagy jót
tett velem. Soha sem fogom elfelejteni. Számítson lekötelezettjei közé s
őrizze meg rólam való jó véleményét. Az isten meg fog segíteni. Nekünk
vándorló népségnek sok mindenfélére el kell készülve lennünk. Sokan
vétkeznek közülünk s a következményeket egyetemlegesen viseljük. Ne
távozzék haragban tőlem. Adja kérem a kezét.
– Oh kisasszony, hogy mondhat ilyet! (Ennél nem tudott Persze Celesztin
úr okosabbat mondani, de legalább megcsókolta Pipiske kezét.) Pipiske
folytatá:
– Mit fogok tenni, még nem tudom. Mit is tehetek? Én nem ismerem ama két
úr közül egyiket sem. Semmit sem tudtam mindarról, a mit ön beszélt,
egész maig. Kérem, a nevöket?
– Nem tudom, csak azt tudom, hogy ma déltájt érkeztek ide csöngős
szánon.
– Ő tehát az egyik. Látásból ismerem. Feltünt, hogy az előadáson van,
valahányszor játszom. Egyebet nem tudok róla. Igen, igen köszönöm önnek
a szolgálatot.
– Ha az isten szeret, ad is rá módot, hogy visszaszolgáljam. Most el
kell válnunk. Jó éjszakát. Tartson meg barátságában és el ne kerüljön
soha. Hiszen könnyen rám találhat. Mi mindig trombitaszóval járunk.
Özvegy Hirtelen Borcsát felrázták csöndes álmából s az asszonyok
elhagyták a vendéglőt, Persze Celesztin pedig szobájába sietett.
A hóvihar kiadta mérgét s a két asszony könnyen eljutott a közönség
által letaposott utakon a kisded házhoz, melyben szállásuk vala. Az uton
egynél több okuk volt hallgatni, de elég lett volna az az egyetlen egy
is, hogy Borcsa néni süket volt. Otthon meleg szoba várta őket. Pipiske
téli felöltőjét ledobta s egy rozoga karosszékbe ült. Gondolkoznia volt
min, s ha együgyű lányos szive rózsaszinű ábrándokba szőtte volt azt a
«fejér férfi-arcot,» a mely oly állandósággal kisérte föllépéseit s ma,
midőn megzavarta, gyorsan ki is segítette (az általa indított tapssal),
a zavarból: most már ennek a dolognak vége s Pipiskének volt elég esze
arra, hogy a dolgot (tekintve exponált szinészi állását) generalizálja s
határozatképen kimondja, hogy hasonló bolondságok nem fognak rajta többé
megesni. Ámbár egészben véve kár érte. Az a fejér férfiarc igen vonzó
jelenség vala. Egész lénye bizonyos előkelőséget mutatott. Figyelme
hizelgőbb volt a tömeg tapsánál. Magaviselete igen diszkrét. Mindent
lehetett volna tőle inkább várni, mint a mit a fiatal kereskedő (be
furcsa neve van) róla mondott. De másrészt az igazgató beszéde,
Apollonia fulánkos fecsegése: minden összevágott (a furcsa nevű)
előadásával.
[Illustration: Gondolkoznia volt min…]
Borcsa néni nyelvén sok kérdés égett, de a kérdések nem szoktak
megkozmásodni, a mit arról a paradicsomos ételről, mely alatt a tűz
szintén égett, nem lehet állítani. Minden emberi bölcseség tehát akkép
kénytelen a sorrendet megállítani, hogy előbb biztosítani kell a
paradicsomos ételt, ezután következnek a kérdések. Ekkép tett Borcsa
néni is, és e pillanatban azért fordul ismét az asztal felé, hogy
megterítse. De az asztalon egy kis levélke fekszik Pipiske kisasszony
számára.
Pipiske a levél láttára megfelejtkezik a mai nap izgalmairól, felszabja
a fakult papirost és olvassa a mint következik:
«drágo kisasszon!
«Az onkli Nagyon Beteg És azt sem Tudom hol ál a fejem. Mert pappot sem
kiván meg egész nap Nyög és se eszik se Iszik hanem ha drágo ida
kisasszon meg szánná hát nékem is Jól esnék mert biz isten el Kárhozik
és csak gyüjön haza mentül előbb ha élvén látnyi Akarja Hűséges
szolgállója
Néhai Nemes Adorgyán János özvegye gazdasszon.
És csókolom a kezit Jól bétakarózzék, mert nálunk Nagy a hidegség és
mindgyárást induljon külömben Későn lesz.»
Pipiske, kit a levél Ida kisasszonynak nevez, annyi izgalmon ment már
által e napon, hogy e levél és tartalma hatása szinte meg sem látszott
már rajta. Egész nap kisérte az érzés, hogy ő nem olyan lány, mint a
többi lányok, a kik, ha bajok van, anyjok vagy más valakijök keblére
borulnak s pityeregve várják, hogy parancsolják meg nekik, a mit tenniök
kell és illik, hanem a maga gazdája, a kinek magáért gondolkoznia is,
tennie is kell. Ez az érzés estére kelve, mire a levelet megkapta, már
egészen urává lett s most sok habozás nélkül, kevés gondolkozás után
mondá: «Elmegyek úgy, hogy meg se tudják, hova mentem. Veszítsék
nyomomat, hogy utánam se jöhessenek. – De hogyan? A legközelebbi vasuti
állomás Örveden van. Megvan!»
Midőn Borcsa néni a párolgó paradicsomos ételt, kettejök mai vacsoráját,
behozta a paraszt konyháról, Pipiske kisasszonyt írva találta. Gyorsan
telt meg egy kis levélpapiros néhány sorral s Pipiske összehajtogatta,
borítóba tette s Borcsa nénihez fordult.
– Borcsa néni lelkem, kérlek szépen, vidd el ezt a levelet a vendéglőbe
annak az uriembernek. A nevét ráirtam a cimlapra. Hozz róla választ.
Borcsa néni hol a levelet, hol Pipiskét nézte.
– Annak, a ki az öltözőben volt velünk?
– Annak.
– Persze Celesztin?
– Az.
– Hát a paradicsom?
– Visszateszem a tűzre.
– Mit mondjak neki?
– Semmit sem.
– Semmit sem?
– Nem.
– Ejnye! Aztán mindjárt?
– Azonnal.
– Hm! Megbolondult ez a leány? – dörmögte a vén asszony olyan formán,
hogy rajta kívül mindenki meghallotta volna, ha még annyian lettek volna
is a szobában. Azt gondolta a jámbor, hogy csak gondolkozik. Azonban
fölszedte a sátorfáját és már indulóban volt.
– Hátha már lefeküdt?
– Költesd föl.
– Nojszen ha olyan jó füle van, mint nekem, akkor dörömbölhetek az
ajtaján akár holnap reggelig is.
Ezzel kilépett az ajtón.
Pipiske kisasszony pedig egy fordulóra tűzre tette ismét a paradicsomos
ételt, azután oly hirtelen, a mint csak telhetett tőle, összeszedte
minden szerte heverő holmiját és jól, rosszul belegyömöszölte egy
pléhsarkos vásárosládába. Mire özvegy Hirtelen Borcsa megfordult a
fogadóból, akkorra Pipiske kisasszony már ismét a karosszékben ült.
Borcsa néni azzal a magyarázattal, hogy «juj be hideg van» egy borítékba
zárt névjegyet adott át Pipiskének, a ki a jegyről e szókat olvasta le:
«Örülök, hogy szolgálatára lehetek. Reggel négy órakor.»
Azután mindketten vacsorához ültek, azután mindketten lefeküdtek.
Másnap reggel azonban nem mindketten keltek fel a szokott órában, hanem
csak maga Borcsa néni, a ki csodálkozott azon, hogy Pipiske ágya üres.
Még jobban csodálkozott azon, hogy Pipiske ládájának a helye is üres.
Legjobban csodálkozott azon, a mit a ház népétől hallott, hogy t. i.
kora hajnalban egy kocsi állt meg a ház előtt, a melyen a kocsison kívül
még valaki volt, s hogy Pipiske kisasszony ezen a kocsin elutazott.
Özvegy Hirtelen Borcsának nem volt szüksége süket füleire, hogy rettentő
gyanú támadjon benne. A kocsi kerekeinek nyomát követte, egész a
fogadóig s ott rögtön világossá lett előtte, hogy az ő ártatlan (most
már világosan alamuszi) Pipiskéje megszökött azzal a fiatal emberrel, a
kinek a nevét «uram Jézus Krisztus «persze» hogy elfelejtettem!»
A szenzácionális eseménynek természetesen gyors hire keletkezett, mely
szerencsésen még épen jókor érkezett két uri emberhez is, a kik abban a
pillanatban ültek fel egy cifra uri szánra.
– Hallod, hallod ez nagyszerű!
– Terringettét! – mondja a másik, a kinek arca finom fehérsége dacolt a
csipős téli hideggel, – pedig istenemre becsületes lánynak tartottam.
Büszke, Csillag! – kiálta a tüszkölő két első lóra, kieresztette hosszú
ostorát s egyet durrantott.
– Kár érte! Gyi!
S nagy csilingeléssel, csengéssel, bongással vágtatott ki a szán a
fogadó udvarából.