A halálra – hiába minden filozófia – soha sincs elkészülve az ember s
legkevésbbé akkor, mikor rákerül a sor. Persze, erről a válságos
pillanatról senki sem számolt még be. Sokszor pokoli gyötrelmek segítik
át az embert a nehéz küszöbön. Csak egy pillanatra villámlik el szeme
előtt a rémítő lehetőség s ilyenkor görcsösen kap ott virrasztó
kedveseinek keze után s üveges szemmel, síri hangon, a rémület sárga
szinével arcán kiáltja: meg kell halnom, meg kell halnom! Szerencse,
hogy nem ér rá ilyenkor a dolog mivoltán gondolkozni. Máskor a kéretlen
vendég a reménység köpenyével takarja el bús jelvényeit. A beteg úgy
érzi, mintha állapota jobbra fordult volna. Gyógyulást remél, pihenő
álomra hajtja fejét s az ágyánál leselkedő «halál koma» loppal nyújtja
ki száraz kezét s csörgő ujjaival alattomosan nyomja le örök álomra a
reménykedő szempilláit.
Csak egy van, a mi túlsegít e szörnyű dolog nehézségein bennünket. A
tudat, hogy meg kell lennie, okvetlenül, elkerülhetlenül,
megrendíthetlen biztossággal, előbb vagy utóbb, de mindenesetre; hogy
senki semmiféleképen magát alóla ki nem vonhatja. Senki! senki! A
legerősebb nem kevésbbé, mint a leggyöngébb, a legbátrabb nem kevésbbé,
mint a leggyávább. Kérlelhetlensége teszi elviselhetővé. De azért még
senki sem mondta meg, miképen viselte el a döntő pillanatban, s ebben
van rémes eredetisége. Másolni nem lehet. Mindenki a maga módja, a maga
embersége szerint hajtja végre. Aminek az élet forgalmában becse volt,
annak itt nem lehet hasznát venni. Sőt ami ott legfőbb becsű volt, az
itt a leghaszontalanabb, ha nem a legterhesebb. A legfőbbet az tanulta
volna meg, a ki megtanult volna öntudatosan meghalni. A meghalás
tudományára eddigelé jóformán csak a vallás tanította az embereket. A
dolog nem veszti gyakorlati értékét azzal, hogy csak a vakhitért cserébe
adhatta e tudományt a vallás is. A kik hittek igazán, azok «üdvözűltek»
is. Napjainkban, midőn az emberek vallásos hite apadóban, a filozófia
magával harcban van, a természettudományok pedig, bárha nem lehet is
mindazokat, a kiknek a sorsa meghalni, tudósokká tenni, ismét csak annak
nyújtanak némi megnyugvást, a ki a hit, a rajongás, a vallás egy nemével
csügg e tudományokon: napjainkban nem marad más hátra, mint hogy az
egész emberiség egy karthauzi egyesületté legyen. Memento mori – lesz a
jelszó. A törvényhozás s az iskola föladata lesz a halál kényszerűsége
elvére alapítani az életet. Az élet ne legyen – vallás nélkül – egyéb,
mint a halál iskolája. Valamint a pillanattól fogva, hogy megszülettünk,
elkezdjük a meghalás processzusát, azonképen el kell kezdenünk a
készülődést is rá, gondolatát soha sem szabad távol tartani magunktól.
Az egész életen át folytatjuk a küzdelmet a halál ellen. Ha nem vagyunk
az isten lehéből vett halhatatlan lélekkel ellátott lények, akkor egy
pillanatra sem szabad felednünk, hogy gép vagyunk, amely a szerint jár
le, a mint gondját viseljük, balesettől óvjuk. Bizonyos időn túl nem
járhat, de tőlünk függ, hogy mentül tovább járjon, s békével kell
elvennünk, ha lejárásához értünk. A ki nem vigyázott, vessen magára,
nincs joga zugolódni, térjen vissza az anyaföldbe, melynek szüksége van
az ő anyagára, hogy az életrevalóbbakat táplálhassa. Szó nélkül,
csendesen, lehetőleg észrevétlen kell kotródnia. Idő előtt meghalni
szégyen. Megérdemli, akin megesik. Ott áll minden iskola, minden
középület, sőt minden ház homlokán: vivendo discite mori: az élet a
halál iskolája.
De ez egy későbbi kor vívmánya lesz. Ma még szörnyű kontárok az emberek
e tudományban. Mindenkit, ha tizszer csinálta is meg testamentumát,
nagyon korán ér a katasztrófa; mikor kopogtat, akkor látjuk be, hogy
teljes életünkben mindenha olyan volt minden törekvésünk, úgy találtuk
rendezni minden dolgainkat, hogy mentül jobban megnehezítse halálunk
óráját, mentül keservesebbé legyen az örök megsemmisülés.
Az életet, a bizonytalant szeretjük; a mi bizonyos, a mit el nem
kerülhetünk, arra nem készülünk el. És, különös, mentül jobban szeretünk
élni, annál serényebb munkásai vagyunk a halálnak. A flegmatikus ember,
a szenvtelenebb, a kevésbé érdeklődő s élvező lassabban ér el a sírhoz.
A táncosnak sokszor csak egy keringőjébe kerül, az inyenc egy ebéden
nagy gyönyörrel szürcsöli be mint egy osztrigát. És végzetesen neveli,
táplálja magában. A mellbeteg rendszerint bőbeszédű és buja. Úgy hajtja
maga-magát a sírba, mint a hogy a kő a hegyről saját súlyával mind
jobban kergeti magát le a völgybe…
Nehéz beteg hajlékába lépünk. Az ember, a ki útja végére érkezvén
birokra kelt a végzetes mesgyén a halállal, azok közül való, a kik
koruknál, eredeti egészségöknél fogva még jó sokáig elkerülhették volna
e kellemetlen találkozást. Volt még élni való ideje, élni való ereje; de
valamely vigyázatlanság, valamely gondatlanság – mit tudom én –
leterítette s most ott vivódik kemény ágyán s maga sem reméli, hogy
fölülkerekedjék a birokban. Helyzetének körülményei, nevezetesen a
tudat, hogy más véget is érhetett volna még a dolog, hozzájárulván élete
tanúlságaihoz, egy irigy halálos filozófiát tettek urrá beteg agyában,
valamely kegyetlen, kiméletlen hangulatot, melynek élét a látogató,
súlyát környezete kinosan érezte.
Persze, környezete nem sokból állott, látogatója pedig alig volt az
orvoson kívül, a kit hozzá nem is maga hivatott magához. Mikor eszébe
jutott, hogy orvosra volna szüksége, érezte is, hogy későn van. Mikor
másnak is eszébe jutott, tudta, hogy már nem segíthet rajta.
Ergerberger Flóriánnak hivták a boldogtalant. Ezt a hangzatos nevet,
világos, hogy nem ezen a vidéken szerezte, hanem magával hozta idegen
országból. De nemcsak az idegen nevet, magával hozta az idegen országot
magát is romlatag keblében. Hozott azután magával két kiskorú gyermeket.
S hozott végre magával valamely vagyont is, melyet ki többre, ki
kevesebbre becsült, de annál jobban szeretett nagyítani, mentül
kevesebbet tudott róla.
A gyermekek nincsenek a háznál. A vagyon szintén a házon kívül van. Az
idegen országból is semmit sem látni a házon sem belül, sem kívül. Egy
öreg asszony, félig paraszt-, félig uriasféle kisért a ház szobáiban,
iparkodik úgy a hogy rendet tartani, ellátja a beteget, parancsol a
külső cselédségnek és a mi ideje fönmarad, nagy betűs imádságos
könyvével tölti el. Künn tél van, gonosz idő, mely se mezőn se kertben
nem ád dolgot. Fonni minek fonna, varrni minek varrna a jó asszony. A mi
ruhája van, beéri vele holta napjáig, másra meg nincs se kire varrjon,
se kire fonjon. Beszélget istenével, a kitől nyugodalmas halált ohajtana
magának kieszközölni, ez immár ő rá nézve a legfontosabb.
Kitipeg, meg betipeg a beteghez, ki a legbelső szobában nehéz
lélekzettel vivódik. A verejték gyöngyözik csontjára tapadt sárga bőrén
s ollót rég látott haja mint gazdag koszorú szürkén ágaskodik fel
homlokán. Szemei kétszer akkorák, mint mekkorák egészséges korában
voltak. Lázas fényben égnek és nyugtalanul gördülnek ide s tova. Pillái
néha befüggönyzik, de a nyugtalan golyók a rájok tapadó függöny alatt is
forogni látszanak. Száraz ajkai mozognak, de a kiégett torkából kihörgő
hangot nem képesek artikulált szóvá szabályozni, s csak a vén asszonynak
e látványhoz hozzászokott szemei képesek a hörgésből kiérteni e szót,
hogy: «vizet». Megenyhíti a beteget egy korty citromlével.
És a beteg, a benne munkáló halál szolgálatában siet a kis erőt, melyet
az ital adott neki, gyorsan elhasználni.
– Mit jár körülöttem ilyen imádságos ábrázattal? Úgy sopánkodik, mintha
engemet akarna sajnálni. Gondoljon magára. Ha igazság szerint menne, már
odakünn várna engemet a temetőben régen, nem ólálkodnék itt körülöttem
száraz köhögésével. Azzal is engem akar ölni. Számlálja meg, hány szál
haja hullott el, hány ránca támadt a képiben. Sirassa el a diót, melyet
fölharapni nincsen már foga; tapogassa meg tetemét, és jajgasson érte, a
minek híját érezi rajta. Azután ha mindezzel készen lesz, kezdjen el
máson sajnálkozni. Ha az a kutya volnék, a mely ott kinn tutol a
hidegtől, magát marnám el ettől az ágytól. Egy akasztott embert láttam
ebben az életben, ott libeg-lebeg most is, kiölti a nyelvét és jókedvűen
veri össze a bokáját. Bár én lettem volna! Bár én lettem volna! Bár én
lettem volna!
– Uram Jézus! mormogta az öreg asszony, ki egyébként e kifakadásokhoz
már hozzászokott s csak vigyázatlanságból ejtette a Jézust hangosabban.
– Ismerem a ficzkót, – vágott vissza hagymázos feleselő kedvvel a beteg.
– Sokat emlegették egész életemben. Csak azért kerülte el az akasztófát,
mert akkor még más volt a divat, nem az a száraz fa, mely olyan furcsa
gyümölcsöt terem. Harminc ezüst pénzt adtak érte. Minek állja az
embereknek szándokaikban és cselekedeteikben az útját kétezer esztendő
óta? Mért nem lehet, hogy az ember egymaga elég legyen férfiú voltában
magának? Teli vagytok babonával. Emlegetitek a Jézust, a poklot, a
hazát. És az ember küzd és fárad és verejtéke gyümölcse semmi egy-egy
puszta babonás szóhoz képest. Jobb lett volna kölyked nyakát kitekerned,
mintsem hogy fölneveld s azután egy babonás szót állítson örök
válaszfalnak közzéd és maga közé. Mit ér a szíved, mit ér az elméd, mit
ér az erőd, mit ér a bátorságod? Semmit. Semmit sem ér mindaz, a mi a
magadé. Valamennyi fölött uralkodik az, a mi mindenkié: az ostobaság, a
babona, a balhit, trónra tett hiú fogalmak, megistenített akasztott
emberek. Pápaszemmel nézitek az imádságos könyv betüit, elmétekben pedig
az örökséget forgatjátok. Én voltam a legbölcsebb. Aztán jött a nyári
napra éjszakról a hirtelen förgeteg hideg szél szárnyán. Azon lovagolt a
halál. És végig kaszált a levegőben, hogy csak úgy sivított benne tüzes
kaszája. És rám öntötte az egyik felhőt, melyet csontos lábával
felrugott. Mit tehetek én róla, hogy a nyári nap meleg, a víz meg hideg.
Mégis ezért meg kell halnom. Mért voltam bölcs? Vakmerő mért voltam? Mit
használt minden? Egyszer csak el jön az idő, a mikor az ember nem elég
magamagának. Jaj akkor annak, a ki mássá tette magát, mint milyennek a
többi emberek. Bölcsesége őrült bolondsággá lesz. De én rajtam ki nem
fogtok. Inkább elpusztulok a magam módja szerint, mintsem hogy
vénasszonyok által istenben megboldogultnak csufoltassam magamat.
Gyülöllek, utállak benneteket. Nem hiszek mennyországot, nem hiszek
poklot. Jóságtok önzés. Vallástok elmétek lustasága. A természet
kötelékei gyarló megszokás. Állatok vagytok. Rosszabbak az oktalanoknál,
melyeket ösztönük biztosan vezérel. Titeket bolondít elmétek, bolondít
szivetek, bolondít véretek hóbortja. Mindig elég voltam magam magamnak.
Most is az vagyok. Hordd el innen sziszegő lélekzetedet. Fuss innen a
Gellértre. Ott a helyed, boszorkány. Hozzám ne nyulj! –
És magára rántotta paplanát, eltakarta verejtéktől fényes képét. A
vénasszony pedig legyezte tovább a szerencsétlent, ki a paplan alatt sem
hallgatott el. Kidülledt szemei keresztül láttak a szöveten, keresztül a
falakon, keresztül a földön a sír fenekére, a hol kiéhezett férgek
vártak elaszott földi maradványaira. Keresztül a multon, a hol az az
egyetlen, a kit látott, összeverte a levegőben a bokáit. Rémes tánca az
akasztott embernek. Varjuk muzsikálnak hozzá, meg a szél. «Mit használ,
mit használ minden!» mondogatja százszor is. «Az ember szab magának
törvényeket. Azok szerint él, cselekszik és mulaszt. Ha van hozzá esze,
boldogul is. De mit használ, ha törvényei csak magának tetszenek. Mások
elfordulnak tőlök. Mások más törvényeket tartanak. Ezt is elbírja addig,
a mig a teste bírja. De ha nem tőle függő erő az ágyba dönti, a hol egy
pohár vizet sem tud segítség nélkül meginni: akkor ellene fordulnak
törvényei, kinozzák, üldözik, nem tudják megvigasztalni. Egy korlátolt
vén asszony türelme ki fog rajta. A buta, babonás boszorkány lesz a
megrendíthetetlen bölcs a legnyomorultabbal szemben.»
Az ajtó csikorgás nélkül fölnyilik s halk lépéssel közeledik az ágyhoz
az orvos.
A beteg ember elcsöndesedett. Csöndesen veszik le arcáról a paplant.
Szeme be van hunyva. Nehéz verejtékcsöppek ülnek megfeszült bőrén. A
lélekzet gyorsan röpül ki s be félig nyitott keskeny ajkain.
Az orvos megfogja sovány jobb kezét, s a beteg ember mellére teszi
fülét.
A beteg nem mozdul.
– Úgy tetszik, alszik.
– Az isten enyhítette meg édes álommal. A lelkének jobban kell, mint a
testének.
– Nem kell háborgatni. A holnapi napot úgy sem éri meg.
– Uram s én istenem!
– Nem kell izgatni. Igen csöndes halála lehet.
– Egy rokonát várom haza, egy fiatal leányt, kinek írtam: minden
pillanatban itt lehet. Nagyon nagy jó volna, ha életben érhetné.
– Akkor még az éjjel kell megérkeznie. Nincs annak szere, hogy
megtoldjuk az elfogyott fonalat. Isten áldja meg. Vigyázzon rá.
A doktor elment s az öreg asszony elfelejtette kikisérni. Könnyei
kezdtek hullani, de rémület fogta el abban a pillanatban, midőn az orvos
maga után betette az ajtót, a beteg pedig nagy karikára nyitotta fel két
szemét.
Mindent hallott.
– Fösvény kutya! Kár hogy többet nem ugattál itt arról a kevés időről.
Holnapig. Úgy hát holnapig. Milyen jó, mikor az ember tudja. Holnap
éjjel már csak egy szál lepedőben járhatok haza a magam házába. Végig
kisértek valamennyi ágyon. Rémes dolgokat beszélek a poklok kinjairól,
melyeket holnap szemtől-szembe fogok látni. Minden éjjel mást ejtek
közületek kétségbe. Számíthattok rá.
– Szent arkangyalok! Minek kisérti az istent! Gondoljon lelke üdvére!
Gondoljon azokra, kiket világgá üzött! Gondoljon véreire, a kik
szegénységben járják a havat! Gondoljon vétkeire, szálljon magába és
béküljön ki a mennyországgal, ne tetézze esendő fejét még több
káromlásokkal.
A beteg szemei szikráztak, melle zihálva hullámzott fel s le. Jobb
könyökére támaszkodott s száraz balját kinyujtá a levegőbe.
– Nem hiszek se az imádságban se az átokban. De ha csalatkoznám, inkább
szálljak testestül lelkestül a pokolra, mintsem hogy ez órában azokra
gondoljak, kiket emlegetsz. Érje utól szerencséjük megrontására,
sanyarúságuk tetézésére veszendő lelkem átka, amen!
A vén asszony kővéválva állt az ágy előtt s iparkodott keresztet vetni.
– Most pedig hozd ide azt a papirost. Ott van a fiókban. Öt pecsét van
rajta, öt név alatt. Hozz ide téntát és tollat. Úgy. Tedd ide azt a
könyvet alája. Gyujts gyertyát, hozz pecsétviaszkot is. Úgy. Egymásután.
Egymásután. Holnap már későn lenne. Holnap már hallgathatnám odalent
ocsmány vihogástokat. Én pedig azt akarom hallani, hogy estek kétségbe.
Úgy. Most már jól van.
Nehéz kézzel írt a fehér lapra néhány szót. Azután összehajtogatta a
papirost, borítékba tette s öt pecsétet ütött rá.
– Most szaladj el a papért. Gyorsan járjatok, tudjátok, hogy nem érek
rá. Az este közeledik. Nekem már nem lesz holnap is nap. Mindent el kell
végeznem.
A lenyugvó téli nap talán csak azért birkozott már a fellegekkel, hogy
lehanyatlása előtt benézhessen még egyszer a beteg emberhez. Sárgás
fénynyel ült rá két orczájára. Sárgás színt vetett a falra, az ágyra. A
levegőben röpködő porszemek megremegtek varázsos érintésére s az ember
láthatta, mint röpködtek be a beteg ember nyitott ajkán lélegzetével.
Segítettek a halálnak. Ezek sokszorozzák a beteg köhécselését.
A két szemgolyó mereven fordult az ablaknak. Kínosan vonaglott a beteg
arcza. A megsemmisülés érzete járta be idegeit a gondolattal, mely
agyában keletkezett.
Holnapig! Csak holnapig!
Mire az a nap az ellenkező oldalon ismét fölkel, akkorra ő már örökre
lenyugodott.
Örökre!
De boldog, a ki azt hiszi, hogy nem örökre. Aki hiszi, hogy «ott túl»
kedveseivel találkozik!
Igen, a kinek kedvesei vannak!
Neki se hite, se embere, a kit szeretne.
Nincs, kiért éljen, nincs, kivel ott túl találkozni óhajtson.
Az az egyetlen akasztott ember, a kit életében látott, szinte jó, hogy
nem várakozik rá a túlsó parton. Nem kérhet számon tőle semmit.
Minek élt az ember? Mi oknál fogva és mi végből?
– Az az isten, a kit a vallások tanítanak, képtelenség. Körül van véve
dolgokkal, a melyeket tilt hinnem az elme, a legfőbb adomány, melylyel
az az isten más teremtmények közül kitüntetett. De hát hol keressem
másutt? Nem nyilatkozott-e, nem kellett-e nyilatkoznia oly formában,
hogy kétkedés ne férhessen hozzá? Világos, hogy nincs. De minek voltam
hát én itt a világon, és hová megyek holnap? Érzem, hogy egészen nyugodt
vagyok. Akárhová megyek, attól, a kit ott látok, nem félek. Mert nem
magam szerint jöttem ide. Lettem bizonyos anyagból, bizonyos körülmények
közt. Egyikről sem tehetek én. Egyikért sem én vagyok felelős. Az az
isten, a ki sötétségben, létünk okának és céljának tudatlanságában, a
bennünk támadt és táplált indulatok által hányva léteznünk enged, joggal
nem bíráskodhatik felettünk. Az voltam, a mi voltam. Azzá kellett
lennem. Ha más lettem volna, nem én lettem volna. Nem tudom miért
voltam. Nem tudom, kit átkozzak azért, hogy voltam, kit áldjak azért,
hogy holnap nem leszek. Jó éjszakát. Jó éjszakát! Soha többé! Soha
többé!
És elkezdett az ablakon át a vörös fényben leáldozó napnak integetni s
az est és bozontos hajának árnyéka ereszkedett le arcára. Nehéz pillái
ráborultak szeme golyóira.
– Így fogok feküdni holnap. Ez a babonás vén asszony keresztbe kulcsolja
majd a két kezemet. Azután jönnek más vén asszonyok és beföcskendeznek
szentelt vizzel. Koporsóba szögeznek. Egy ökörszekér kidöcög velem a
temetőbe a hol a sírásó tíz garasért megássa gödrömet. Oda beletesznek.
Ott fogok feküdni nyárig, addig nem rothadok el. Nyáron aztán kibujnak
gubóikból a férgek. Kibujnak gubóikból a férgek…
A beteg ember homlokán hideg verejtékből gyöngykorona támadt. Ajkai
tovább mozogtak.
– Ha Krisztust a kőkoporsóban megették volna a férgek, nem támadhatott
volna fel harmadnap. Egyszer láttam a muzeumban egy mumiát, az kifogott
rajtok. Ha én most felakasztanám magamat, én is kifognék rajtok. Mért ne
tenném? Ugyis holnap vége van mindennek. Egy, kettő, három. Egy, kettő,
három. – Egy kettő három. Kakast hallok kukorékolni. Hajnalodik. Három
óra van reggel. Most van az ideje. Nagyon jó lesz. Mikor aztán holnap
értem jön a halál, fölakasztva talál. Vicsorogsz fickó? Kifogtam rajtad?
Pokolba veled! Mindig elég ember voltam magamnak. Soha sem féltem a
sátántól, sohasem dicsértem az istent. Sohasem dicsértem…
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
A pap lépett be. A beteg rémülten meresztette rá két szemét. Nem
valószinű, hogy ekképen emésztvén magát a holnapi napot is megérje. Maga
is a mint bódult elméje és csalfa érzékei játszottak vele, azt hitte,
hogy itt van a túlvilág küldöttje. Csak a vén asszony láttára tért
magához, a ki a pap után a szobába lépett.
Néma remegéssel kisérte a beteg a pap mozdulatait, ki két, az
öregasszony által beállított viaszgyertyát gyújtott fel. Rezegve futotta
be a sárga fény a homályosodni indult szobát. A pap egy fris arczú,
fehérhajú öreg ember volt. Kegyszereit s a feszületet, melyet magával
hozott, a gyertyák közé tette s a beteg ember ágyához lépett.
Két kezét föléje tartotta s lehunyt szemekkel egy kis imádságot s áldást
rebegett el.
«Az atyának, a fiúnak s a szentlélek istennek nevében! Az Úr fordítsa
felénk engesztelő arczát. Megmérhetetlen malasztja szálljon le ránk.
Senki sincs vétek nélkül ezen a földön. Irgalmadért kiáltozunk,
könyörülő atyánk! Könnyítsd meg testünket, enyhítsd meg lelkünket, adj
erőt, adj megnyugvást cserébe a mi hitünkért a bünök megbocsájtásában,
ámen!»
– Ámen, ismétlé az öreg asszony s keresztet vetve kiosont a szobából.
A beteg ember lázasan kapta el a pap kezét.
– Nem érek rá, nem érek rá! Úgy érzem, az orvos megcsalt. Nem élek
holnapig. Ne beszéljen nekem bűnökről, bűnök megbocsájtásáról. Ön
becsületes szavahihető ember. Önre kell biznom végső dolgaimat. Ezért
kérettem ide. Itt van ez az ötpecsétes levél. Ebben van végrendeletem.
Az ön kezébe teszem le. Nem akarom, hogy megsemmisítsék az éhesek. Vegye
most ezt a kulcsot. Nyissa ki vele amaz almáriomban a második fiókot.
Megvan? – Ott van két levél. Az egyiken nincsen pecsét. Abban megtalálja
rokonaim névjegyzékét. Azokat kérem ide hivassák meg a testamentom
felbontására. Ott van egy másik levél is. Azon hét pecsét van.
A lelkész kivette a másik levelet is.
– Most adja ide azt a feszületet. Úgy. Tegye rá a kezét. Mondja utánnam
amit mondok: esküszöm!
– Nem esküszöm!
– Pokolba hát ezzel a rézbálványnyal. Csalók vagytok. Magatok sem
hisztek benne, a mibe másokat hinni ösztökéltek.
S ezzel elhajította a feszületet.
A pap felvette s megcsókolta az istenember képét.
– Istennek felszentelt szolgája vagyok. Szent fogadalmam szerint járok
el az anyaszentegyház szolgálatában. Eskű nem köt jobban mint megkötözve
vagyok. Isten megbocsájt neked, a ki nem tudod, mit cselekszel.
– Pap, ebben a levélben van az én gyónásom. Leteszem a kezedbe. Azt
akarom, hogy olyan biztos helyen legyen ott, mint az enyimbe volt. Ha
van isten: intézkedjék róla.
Ha felbontod, akár siromat bonthatnád fel.
Úgy legyen békében nálad, mint a hogy sirom békéjét nem akarhatod
megháborítani.
– Úgy lesz! Isten nevében.
– Meg vagyok nyugodva.
– Nincs több mondani valód?
– Nincsen.
– Imádkozzál ellenségeidért.
– Magamért sem imádkozom.
– Legnagyobb ellenséged magad vagy magadnak.
– Nem sokat ártok már vele.
– Békülj ki isteneddel.
– Nem ismertem meg soha.
– Ismerd meg jelen nyomorúságodban. Ismerd meg az én türelmemben és
békémben. Ismerd meg az örökkévalóságban, melynek lehelletén elszállandó
a te lelked. Ismerd meg a kényszerűségben, melyből nem menekülhetsz,
mely az ő hatalma, az ő akarata.
A beteg ember egy végső erőfeszítéssel emelkedett ágyában.
– Ide vagy szegezve, folytatá a pap. Kincseidet az én kezembe tetted le.
Az isten kezében vannak nálam. Békülj ki isteneddel.
A beteg ember visszaesett az ágyba s fogait csikorgatta tehetetlenül. A
lelkész kezébe vette a szent olajt s a rituális mondatok kiséretében
ráadta az utolsó kenetet.
E pillanatban a ház előtt kocsi állt meg. A külső szobában gyors léptek
nesze támadt. Az ajtó hirtelen feltárult s egy fiatal női alak jelent
meg rajta.
A hölgy futtában tépte magáról téli ruháját s úgy hányta el. A mint a
papot meglátta, egy sikoltással szökött az ágyhoz.
– Bátyám – atyám – atyám – atyám!
A beteg ideges rángással rázkódott meg. Kezével görcsösen kapott a
jövevényhez. Azután valami nevetésféle hörgött végig tüdeje vesztette
mellén, s halva esett össze vánkosaiban.
Pipiske kisasszony, a jövevény leány, rémült sikoltással aléltan törött
össze az ágy előtt.