Különféle bolondokról lesz ebben az elbeszélésben szó, de tartok tőle, a
szerző intenciói ellenére is eldöntetlen fog maradni, melyik a sok közül
a legnagyobb bolond. Mert ez is csak relativ fogalom s többé-kevésbbé
voltaképen mindnyájan bolondok vagyunk, a kik itt lent bolyongunk ezen a
maga is bolygó vakcsillagon. Nincs talán szó, melyet itéletképen
sűrűbben használnánk, mint ez a szó «bolond». Lear király mindenét
elajándékozta, címeit, rangját, királyságát. Ez az egy cím, mely
veleszületett, rajta is tapadt s a «bolond» mondta meg neki, hogy
mindenéből csak erre a szóra való jussa maradt meg. Nincs jobb
kifejezés, mint a magyar nyelvé, a mely a passziót úgy fejezi ki, hogy
«bolondja vagyok» (a lónak vagy az asszonynak, vagy a bornak stb.). A
legboldogabb emberek a világon pedig a «jó bolondok», mert valóban
ezeknek vannak legkevesebb «bolondságaik». Iparkodjatok tehát, hogy erre
a sírversre tegyetek szert: «Jó bolond vala. Őrködj’ fölötte béke
angyala.»
Pipiske kisasszony épen Kordelia szerepét játszta a próbán (egy
kisvárosi szinpadon) s rendkívül megindító módon szavalta a következő
sorokat:
«Jó uram,
Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
A tartozást én úgy rovom le, mint
Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
Mért mennek férjhez nénéim, ha mondják,
Hogy csak téged szeretnek? Én ha egykor
Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
Jegyet váltottam, bírni fogja fél
Szerelmem’, gondom’ s tartozásomat.
Úgy mint nénéim, hogy csupán atyámat
Szeressem, férjhez nem megyek!»
Szép kék szemei ihletesen égtek, egyet cikáztak s midőn új felelete
következett, melyben bizonyítja, hogy úgy beszél, a mint érez, a
villámot eső követte s két nagy csepp gurult végig lágy vonalakkal
rajzolt arczán. Lear hiú, leánya pedig büszke. Pipiske kisasszony úgy el
volt telve Kordelia lényével, hogy ostoba Learje sem tudta megzavarni
ihletében. Az igazgató egy szinfal mellől nézte a próbát s elégedetlenül
hallgatta Pipiskét. Nagyon szépen játszik, nem nekünk való. A szeméből
könyek folynak alá s mégsem pityereg. Jeles szinész lesz belőle
valamikor, de kétlem, hogy ma este megindítsa a mi publikumunkat.
Rettentő érzéke van az igazság iránt s nem tud komédiázni.
A míg a direktor így monologizált és gyakorlati eszével egy igen
talpraesett tapasztalati igazság körül járt, addig Pipiske kisasszony
befejezte jelenetét és elhagyta a szinpadot. De a szinpadi játék
hangulata nem hagyta el őt. Szeme mélységes vizeinek kék tükre meg volt
zavarva. Nehezen árnyékolták be pillái e vizeket. Szép száját félig
nyitva felejté. Nyilván érezte, hogy egy-két sóhaj pici szivéből
vándorútra kél, s nem akarta a légi utasokat tartóztatni. Hova szálltak
a sóhajok? A poezis hatalma uralkodott-e rajta, a melynek mint szinész
szolgálatában állott? Avagy szerepének van-e valamely vonatkozása magára
Pipiskére?
Pipiske még nagyon fiatal s nem régen állhat Thália papi szolgálatában.
Keserű Jónás igazgató úr társaságában alig nehány hónapja játsza az
«első szendéket». Neve nincsen más, csak Pipiske. Rokonairól soha
senkisem hallott. Magaviselete kifogástalanabb, mint a milyennek az
igazgató urak a magok igazgatói érdekében kivánni szokták. A
magafajtájabeli iránt rendszerint nyájas, a maga körében vidám, szives,
beszédes, mindenkor szorgalmatos és pontos volt. Az igazgató nagy
figyelemben részesítette, a mi egyrészt ellentétben állt a véleménynyel,
melyet magának a publikumra teendő hatásáról alkotott s ezért méltán
feltünt, s másrészt Pipiske kisasszonynak nem sokat használt
pályatársainál, kik nemcsak a közönség, hanem az igazgató kegyében sem
szerettek mással osztozkodni. Keserű Jónás úr társaságával vándorol egy
siket vénasszony, a ki mindenféle, egy kollektiv név alá össze nem
foglalható szolgálatokat teljesít a szinészek s a társaság körül, a mért
valamely szerény fizetésben részesül. Az igazat megvallva, ez ócska
asszonyságot nem is a szolgálatokért tartják, melyeket jelenben tesz,
hanem multjáért. Szegény feje kiszolgálta a szinészéletet.
Gyermekszerepeken kezdte, azután lett «naiv», azután «társalgó», majd
«drámai szende», az évek gyarapodtával «fiatal anya», végül «kómika».
Mikor a «matrónák» szakmájára került a sor, elhagyta az az érzék, mely
szinészre nézve legfontosabb: a hallás. Így jutott mostani sorsára.
Pipiske jónak látta az öreg asszonynyal szövetkezni. Egymásnak ekképen
kissé gyarló, de szerény igényeikhez képest elégséges támasza voltak.
Kettejök fizetéséből jobb konyha, jobb szoba telt, a mi az öregre nézve
fődolog volt, s Pipiske nem lakott egyedül, a mi megint Pipiskére nézve
volt a fődolog.
Pipiske kisasszony, kinek szivét Kordelia sorsa kissé összefacsarta, a
szinpadról az öltöző szobába ment. E szoba ablakai – levén a szinpad a
nagyvendéglő nagytermében fölállítva – a kis városka nagypiaczára
szolgáltak. Pipiske az ablakdeszkára könyökölt s megnedvesült szemei
tekintetét az ablakon át az utcára eresztette, melyen piros orral
szaladgáltak az emberek dolguk után. A hó szaporán esett. A téren a
csókamadarak bátrabbjai le-leszálltak, ha találnának valami csipkedni
valót. Kordelia elmerengett ezen a mindennapi látványon… Úgy nézte a
csókát, ha minden alaposabb ok nélkül rátévedt a szeme, mintha soha se
látott volna ilyen madarat. Azután meglátta egy átellenes ház kéményét,
melyből sűrű füst gomolygott égfelé. Azt is megbámulta. Ez épenséggel
nagyon is tetszett neki. Hogy tódul ki az a bolondos füst. Mi hajtja?
Abból támad, hogy vizes a forgács, melyet a tűzre vetettek. Eltölti a
házat, megmarja a gazdasszony szemét, azután iparkodik ki a kormos,
fekete uton; úgy kóvályog, mintha csak volna is valaki vagy valami,
pedig hát hol erre, hol arra hajlong a szerint, a mint a szél szárnya
meglebbenti, aztán egyszerre csak semmi sincs belőle. Csak a kémény
száján legénykedik, hol mindig meg van, mintha mindig az volna, pedig
sohasem ugyanaz, mert mindig más meg más karika tódul elő. És Kordelia
elkezd lassan hajlongni, s valahányszor új füstkarika gomolyodik ki a
kéményből, mindannyiszor biccent a fejével és szinte segít a kéménynek
füstölögni. Csak biztatja, csak biztatja, s a kémény sem veszi tréfára a
dolgot. Az is elkezd integetni (legalább Pipiskének úgy tetszik), két
fekete szemét (füstlyukak) barátságosan mereszti a vendéglő ablakára s
Pipiske integetése tempójában elkezd valamely rég hallott dalt dudolni,
s csak integet a kéménynek, mely szörnyű kedvét leli a dologban s járja
a táncot Pipiskével. A füst kavarog, le-lecsap a ház hóval takart
fedelére s ilyenkor Pipiske nagyobbat kiált s biztatja táncosát: ne
hagyja magát! Hajlong is erre a füst s szinte át-átugorni látszik a nagy
téren Pipiskéhez; táncra szilajodik, már-már a sarkantyúja is pereg.
«Cserr-cserr-cserr-cserr» hangzik előbb halkan, majd hallhatóbban.
Pipiske keresi a kémény tetején a csengetyűt is, mely e pengésbe
bele-beleszól, de nem látja. Pedig jól hallja, sőt mindig jobban. Arca
pirulni kezd, integető feje már-már az ablakot éri, szemei a füst
groteszk kavargásait kisérik, s a muzsika («cserr-cserr-cserr-cserr»)
egészen közel szól, a csengetyű egyre csilingel… Aztán egy erős kavargó
szél támadását látja Pipiske, mely egyenesen feléje tart s egyszerre
megállítja boszorkányos táncát a kéménynyel; de mire a füst
magaslataiból szeme leesik a földre, addig el is robogott ablaka előtt a
csilingelő négylovas szán csörgő kakasharangdíszével, be a vendéglő
udvarába. Itt aztán lett a jövevények miatt lótás-futás, és a
lótók-futók közt vala Keserű Jónás is, ő tudja miért.
Pipiske kisasszony minden valószinűség szerint kissé mélázó volt, talán
épen érzelgős is, a miért aztán megesett rajta, hogy érzékei ilyen
káprázatos játékba keverték, ha – nem is annyira gondolatainak, mint
inkább hangulatának adta oda magát martalékul.
Felocsudván kábultságából, a játéknak utána eresztette utolsó sóhaját s
kezébe vette szerepét. Keserű Jónás úr pedig jó kedvű ábrázatát bedugta
az öltöző ajtaján s meggyőződvén, hogy senkit sem háborgat, beeresztette
többi tetemét is. Egy párszor végig ment a szobán, kipirult kezeit
dörzsölgette, egyet-egyet kanyarított a bajszán, köhentett s
mindenféleképen szeretett volna beszédbe eredni Pipiske kisasszonynyal.
Nem állásában, nem is szokásaiban, még kevésbbé érzelmeiben volt az ok,
mely mintegy tartózkodóvá s félszeggé tette, hanem nyilván abban, a
miről beszélni óhajtott.
– Ugyan ne tegyen úgy Pipiske kisasszony, szólt végre, mintha még nem
tudná a szerepét.
– Maga szokta mondani, direktor úr, hogy az ember a szerepét soha sem
tudhatja elég jól.
– De nem magának ám! Tudja lelkem, a szereptudás a mi művészetünk
alapja; ellenben mesterségünknek egyik főtámasztója a szerep nem-tudás.
Az a sok nyögdécselés, szemforgatás, az a kétségbeesett kaszálás
kézzel-lábbal: az mind hézagpótló komédia, a míg a sugót meg nem értjük.
Közönségünk pedig, már mint a mienk itt Dárdáson, csupa művészetnek
veszi. Ez neki az igazi. Azért, lássa, soha sem tudunk vígjátékkal oly
nagy hatást csinálni mint tragődiákkal. Mert a vígjátékba könnyű
fürgeség, vidám gyorsaság és független, szabad természetesség kell.
Honnan vegye ezt az olyan ember, a ki egy gyönge cérnaszállal van a
sugólyukhoz kötve, s nem csak hogy nem szabad ezt a cérnaszálat
elszakasztania, hanem állandó rettegésben van, hogy valamely gyorsabb
fordulatnál magától szakad el a szál. A tragődiában egy pár
Hamlet-lépés, egy sóhaj, egy ah s több eféle szerencsésen pótolja a
hézagot és hozzá tetszik is. Ezért jobb szeretjük játszani mink, a
közönség pedig jobban szereti nézni.
Pipiske kisasszony elkomolyodott. Nyilván nem először hallotta ez
igazságokat, melyek azonban eddig nem fogtak rajta. Világos, hogy e
szerint őt a művészet helyes utjára vitte ösztöne; de diszkrét,
egyszerű, tartózkodó játéka nem versenyezhetett társainak tragikus
tolakodásával s könnyen arra kárhozik, hogy föltünés és hirnév nélkül
fusson meg egy tövises pályát, mely ama kettő nélkül rosszabb az epesztő
szomjúságnál.
– Maga igazán jó ember, direktor úr, hogy javíthatlanságom mellett is
nemcsak el nem csap, hanem még hozzá igen lekötelező figyelemben is
részesít. Ne haragudjék rám. Nem tudok másképen játszani. Igazán
természetem ellen van. Sokszor föltettem már magamban, hogy rálicitálok
Apollonia kisasszonyra, de mindig ki fog rajtam s aztán meg is bántam,
valahányszor megpróbáltam.
– Apollonia jó szinész, nagyon jó szinész. Apollonia ritkítja párját.
Senki sem tud az országban úgy kézzel lábbal játszani, mint Apollonia.
Apollonia szánalomra indítja az erdei vadat is. Persze, egy műveltebb
izlésű – Keserű Jónás uram hirtelen kitekintett az ajtón, aztán
visszahuzta a fejét s biztosabban folytatta – műveltebb izlésű közönség
persze vonakodnék Apollonia kisasszonyt megkoszorúzni. De nekünk, már
mint dárdási igazgatóknak, Apollonia kisasszony kincs. Ez pedig végre is
a fődolog. S az igazat megvallva, – bár nem vagyok épen szivtelen ember,
de tudtommal nincs a világon szinház, ha legjava művészek játszanak is
benne, a mely ne pénzért mérné a művészet isteni italát – az igazat
megvallva, nem csupa jóságból és emberszeretetből van, ha Pipiske
kisasszony úgy tapasztalja, hogy külömb figyelemben részesül nálam.
Végre is, valahányszor játszik, a nézőtér mindig teli van s itt léte
nincs a pénztárnak semmi kárára. Mért-mért nem: minek hánytorgatnám. A
dolog úgy van, s nekem nincs ellene kifogásom. Meddig lesz úgy s mikor
változik: ismét nem keresem. De mert semmi sincsen állandó, annál fogva
szeretek példálózni arról, hogy nem ártana, ha lelkem Pipiske is
leszállana a dárdási izlés szinvonalára. Mindenféle megkivántató
tulajdonsága a nagy hatásra – az eltökélt akaraton kívül – meg van.
Hódítson ott, a hol személy szerint senki sem formál magának jogot a
hódításból; a tömegben, mert ez a biztosabb.
Pipiske kisasszony figyelme némi megrettenéssel szaladt Keserű Jónás
megeredt nyelve után. Arczán egy hirtelen láng csapott fel. A mit Keserű
beszélt, azt csak félig értette, de félig is csak tökéletlenül, csak
sejtésképen. Hogy a szinház megtelik valahányszor játszik, de hogy nem
az ő játéka tölti meg, hanem mégis valami, a mi ő rá vonatkozik s hogy
ennél biztosabb és maradandóbb az Apollonia komédiás hatásával
bilincselni magához egy értelmetlen közönség kegyét. A kérdések egész
sora támadt föl agyában e dolgok hallatán, de hirtelen az utolsón
találta kezdeni:
– Ma is megtelik a szinház?
– Legyen nyugodt, megtelik ma is.
– Hajlandó nekem a dolgot bővebben megmagyarázni?
– Egészen bőven magam sem tudom. Csak annyit tudok, a mi közvetlen
érinti az érdekemet is és ezt körülbelül el is mondtam.
– Pipiske, Pipiske lelkem, – hangzott e pillanatban az ajtón kívül s a
süket Borcsa néni rájok is nyitotta az ajtót. – Kezdődik a jelenésed
Pipiske, gyere-gyere szaporán.
Pipiske ösztönszerűleg – a kötelesség ösztönénél fogva – indult a
szinpadra. Midőn a keskeny folyosón át egyik ajtón ki, a másikon
belépett, szeme egy pillanatra az udvarra tévedt, a hol két legény
jártatott két pár párolgó lovat, melyek szerszámán tompán csörgött a
kakasharang. Az udvar közepén pedig ott állt a szép mívű úri szán.
A csöndesen, de szaporán havazó idő estére kelve viharossá vált. A
kavargó szél föl-föl kapta a már földre hullott havat s ujra
megtáncoltatta a levegőben. Itt tisztára söpörte az utcát, ott halomra
hordta benne a havat. A jó dárdásiak azonban, úgy látszik, hozzá voltak
szokva az ilyen mulatsághoz s hét órára jól megrakodtak a szinház
nézőterének különben kissé szűken mért helyei. Ha nem is volt épen ember
ember hátán, Keserű Jónás uram meglehetett elégedve, mert «a ház tele
volt» tisztességesen tele volt a terembeli levegőnek nem valami nagy
hasznára.
Az ütött-vetett zenekar elvégezte úgy, a hogy a maga mondókáját s a
függöny felgördülvén, a kiváncsi közönség elé tárta Lear király
országosztó első jelenetének képét.
A dolog elég jó benyomást tett. Learnak (aránylag) hosszabb volt ugyan a
szakálla, mint királyi palástja, de annál rövidebb volt a lélekzete, a
mi azonban öreg szinének hasznára vált. Apollonia kisasszony mint
Goneril uszályos vörös bársonyruhát viselt s midőn két kezét két mellére
tette s teste e részét megmarkolván, megrázta egész többi tetemét, hogy
megmutassa a királyi apának szeretete rendkívüli voltát: igen
szerencsésen sikerült a dárdási közönség érdeklődését a jövendők iránt
fölkeltenie. Pipiske kisasszony Kordeliára szeretett volna valamely
szines ruhát felvenni, ha csak gyenge barackfavirág szinüt is. Úgy
érezte a próbákon, hogy valahányszor Goneril és Regán elkezdenek
csalárdul hizelkedni s nagy szeretetekről áradozni, de kivált mikor ez a
gonosz tettetés Learnak jól esni látszott, hirtelen harag támad fel
benne s röstelte, hogy le nem szólhatja álnok nyelvű testvéreit rögtön
(mert nincs benne a szerepében.) Így némán várván aztán, hogy ő reá
kerüljön a beszéd sora, lassan valamely dac keletkezett benne, mely
hangját is merevebbé teszi: olyanná, a hogy indulatának s nem olyanná, a
hogy apja iránt való szeretetének megfelel. Röstelte tehát a martíriumi
ártatlanság szinébe öltözni, mert nem érezte magát olyan egészen
ártatlannak. De már ebből Keserű Jónás, kivel a dolgot közölte, nem
engedett. Kordéliának fehér ruhában kell megjelennie. Így jelenik meg
mindenütt az egész országban, sőt egész Európában, mint ártatlan
szenvedő.
Pipiske tehát a szinészi hagyomány szerint öltözött. De már azt nem
tudta megakadályozni, hogy lángba ne boruljon az arca, a mikor gonosz
testvérei elkezdték az öreg Leart «szeretni.» Az a kis méreg csak
felforrt benne megint, szeme szikrázott, ajka szólásra nyilt, de persze
– szerepében nem volt ezen a helyen szöveg. Tehát nem szólt ugyan, de
igen szerencsésen járult az akcióhoz. És ezenkívül is sikerült neki
valami: önkénytelen nagy sikerrel licitált reá Apollonia kisasszonyra.
Goneril nagy szavú páthoszát az ő sértődött lényének vigyázó, szóban
fukar, hangban kissé kemény egyszerűsége követte. Szavait nem Learhez,
hanem inkább testvéreihez intézte, a mi élöket fokozta s az által, (ő
találta ki ezt is) hogy nem mellettök, hanem velök szemben, atyjától
jobb kézre foglalt helyet, szembetünőbb és sujtóbb volt. A dolog a
dárdásiakat is sziven találta. Megértették s igazat adtak neki. Igaz,
hogy szegény Pipiske e kis diadalt (teljesen el levén a játékkal
foglalva) nem vette észre, de Keserű Jónás ott állt a szinfalak mögött s
csöndesen susogta magában: «Semmit nem értek a dologhoz, ha nagy szinész
nem lesz belőle». S a mint a játék tova haladt, rá-rá ütött a fejével.
Meg kell azonban vallanunk, hogy a direktor úr néma biztatgatása is
kárba veszett Kordeliára nézve, a kinek sem a szinfalak, sem a nézőtér
közönsége számára nem maradt figyelme, mindent elfoglalt belőle a játék
s a darab.
Következett a mondat, mely már a próbán is «megpróbálta» egy kissé:
«Jó uram!
Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
A tartozást én úgy rovom le, mint
Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
Mért mennek férjhez nénéim, ha mondják,
Hogy csak téged szeretnek? Én,…»
Pipiske kisasszony megakadt. Mint valamely varázsos érintésre fölkapta
fél kezét szívéhez. Arcát erős pír borította el s szeme nyílsebességgel
szökött a szinpadról a közönség közé, a hol meg is állt mereven egy
fejér férfiarcon. A szerepben ez következett: «én, ha egykor tán férjhez
mennék.» Ama fejér férfiarc tulajdonosa ebben a pillanatban – mert az
egész csak egy pillanat műve, – elkezdett tapsolni s a közönség
érdeklődése már az előző szavaknál annyira az okos Kordelia pártjára
állt volt, hogy a tapsba mindenki szivesen beleugrott.
Arról a mondatról, hogy «ha ő egyszer tán férjhez menne», önkénytelen –
esze járásának minden eddigi szokása ellenére – Pipiskének eszébe jutott
egy vonzó arc, melyet már jó régen minden előadáson előkelő helyen ott
lát. Ehhez a megemlékezéshez csatlakozott – ki tudná a gondolatok
villámjárásánál fogva az eszmebeli láncolatot ily esetekben
megállapítani! – eszébe való visszatérése annak, a mit a direktor
délelőtt az öltözőben beszélt. Van-e a kettő közt valami összefüggés? És
szeme kiröpült a nézőtérre s ott találta a fejér arcot. E fejér arc
tapsai pedig siettek a szinész zavarát leplezni.
Pipiske, ki a sértett érzelem lányos ihletével, szemérmes háborgásával
mondta volt el az előző sorokat, zavarát csakhamar szerencsésen
illesztette bele szerepébe s a taps megszüntével lágyabban s kissé
szégyenkezve folytatta:
«Én, ha egykor
Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
Jegyet váltottam, bírni fogja fél
Szerelmem, gondom s tartozásomat.
Úgy mint nénéim, hogy csupán atyámat
Szeressem, férjhez nem megyek.»
A jelenet végén rendkívül izgatottan hagyta el Pipiske kisasszony a
szinpadot. Keserű Jónás azonban nem azért igazgató, hogy mindannak, a mi
történt, a fenekére ne lásson. Kereshette is őt már Pipiske kisasszony a
szinfalak körül. Rég más helyről nézte már ekkor Keserű Jónás az
előadást. Pipiske tehát bemenekült izgatott szívével az öltözőbe, hova
azonban csakhamar Apollonia kisasszony is betérült, még pedig nem ok és
nem szándék nélkül.
Apollonia kisasszony két orcáján kevesebb, piros bársony ruhája elején
pedig több volt a rizspor, mint a hogy Apollonia kisasszony kivánságának
megfelelt. (Szertelen játéka az oka kétségkívül.) Sietett tehát itt a
felesleget eltávolítani, ott pótolni a hiányt. Ez a kis munka azonban
csak kezeit foglalkoztatta. Szájának más munkát adott a «hatásos»
művész.
– Ugyan, édes lelkem Pipiske, mi bajod volt, hogy elakadtál? Azt
gondoltam mindjárt megüt a guta, (már mint t. i. tégedet.) Szerencsére a
közönség elkezdett tapsolni (noha egyáltalán nem tudom minek tapsolt) s
ezzel eltakarta a zavart. Azt mondják, valakit megláttál a publikumban
és az hozott ki a sodrodból. No, én miattam ugyan ott lehetne első
imádóm kisértő lelke is, engem meg nem ijesztene. Nem az, ha huszszor
olyan fejér arca volna is, mint annak a gavallérnak, a ki – akár
farsangi mulatság lehetne – olyan csengős-bongós szánon csörtetett be
Dárdásra, hogy az előadást el ne mulassza. Pipiske szivem, de talán csak
nem tőle ijedtél meg? Hiszen úgy gondolom hozzászokhattál már, mert úgy
segéljen, itt látom, valahányszor csak játszol. Szép lovai vannak az
istenadtának – hova porozza még a vállamat? – de rám ugyan hijába
kacsintana. Nem tudod a nevét Pipiském galambom? Azt gondolom, ez a mi
patrónusunk, ez az édeskés Keserű Jónás sok sárga csikajába kerül. Azt
mondják – – adta fékom, elkésem a jelenetről, fogja a sleppemet Borcsa
néni.
És azzal a megnyugtató öntudattal, hogy Pipiskét vérében hagyta, kiment,
s a szinpadon sikerrel folytatta Goneril szerepét.
Pipiske kisasszony pedig se szólt se beszélt, hanem komolyan
elhatározta, hogy holnap mindent meg fog tudni az igazgató úrtól. És
végig játszta szerepét, a nélkül, hogy a fejér férfiarcot a nézőtéren
még egyszer felkereste volna.