Alig két hét alatt nagyon megváltozott. Az arca megfakult, a tekintete
elbágyadt s olyan csüggedten járt az utcán, mint egy kis öreg. Mintha a
hangja is veszített volna a csengéséből. Szótlanul végezte a dolgát,
készségesen engedelmeskedett a rendezőnek, a karmesternek, Lolának,
egész környezetének, de mint egy szomoru, jó kis gyermek, aki az intézet
komor falai közt folyvást az elhagyott rétre gondol. Otthon naphosszat
elüldögélt valami kicsinyes női munka mellett, „igen“-nel és „nem“-mel
felelgetett, ha kérdezték, szeliden, mint azelőtt, mikor még nem vették
el az eszét, de végtelenül búsan, mint aki kötelességből elhatározta,
hogy el fog viselni valamit, ami megmásíthatatlan.
Olyan bánatos, olyan fakó és olyan hangtalan volt, mint egy beteg
kanári.
– Ez a lemondás időszaka, – szólt magában Lola, aki igen sok angol
regényt olvasott s emberismeret dolgában tizennégy esztendős kora óta
tekintélynek tartotta magát. – A kriziseknek már vége; következik: a
csöndes megadás. Két hét mulva már mosolyogni fog. Eleinte egy kicsit
szomoruan fog mosolyogni, de ne legyünk türelmetlenek. Egypár jókedvü
ember ismeretsége nemsokára befejezi a kúrát s őszre majd csak
elfelejtjük a berényi Céladon kackiás bajuszát…
De Lola korán örült.
Egy este, mialatt Mira a _Rip Van Winkle_ Lisbeth-jét énekelte, Lola a
szinfalak között beszélgetett az igazgatóval.
– A kicsi teli házakat csinál, – örvendezett az áldozatra kész
vállalkozó, akinek már jó ideje nem kellett megválnia aranyórájától.
Nézzen csak ki, milyen zsúfolt házunk van!…
Lolát érdekelte ez a nem mindennapi ujság s fölvonásközben kitekintett a
függöny kukucskáló-lyukán.
Pillantása legelőbb is egy üres páholyra tévedt. Köröskörül nagy
közönség ült. A zenekar már visszaszólította a folyosón sétálókat;
némelyik rekeszben hatan is szorongtak.
– Csak egyetlen üres páholyt látok, – szólt az igazgatóhoz.
– Nem, ott is ülnek, – felelt a vidéki opera megteremtője, – eladtuk
valamennyit.
Lolát, maga sem tudta miért, kiváncsivá tette ez az üresség. Tekintete
harmadszor is visszatért oda s egyszerre észre vette, hogy a páholy
mélyén egy magas férfialak emelkedik föl.
Egy magános férfi, aki elbúvik a közönség elől! Nem láthatta a
rejtőzködő arcot s mégis megrezzent. Valami olyanformát érzett, mint aki
a tengeren csónakázva, hirtelen fekete árnyékot pillant meg a vízen,
első jelét ama viharoknak, melyek váratlanul törnek ki.
Mikor előadás után megindultak hazafelé, az utcára érve körültekintett.
És úgy rémlett neki, mintha vagy húsz lépésnyire, a legközelebbi
utca-lámpásnál, ugyanazt a sötét férfi-alakot látná.
– Eh, bolondság! – szólt magában.
Másnap a férfi-alak nem mutatkozott, de harmadnap, délután három órakor,
Mira próbára ment és többé nem jött vissza.
Hogy mi történt ezen a napon, Lola soha sem tudta meg egészen.
XIII.
Ez történt:
Vidovics, két nappal előbb, este hét óra tájban szállt le a vonatról.
Behajtatott a _Nemzeti Szálló_-ba, átöltözött s aztán lesétált a
főtérre.
Hamarosan megtalálta, amit keresett. A legközelebbi utca-sarkon ott
vereslett a szinlap, mely tudtul adta mindeneknek, hogy a nyári
szinkörben ma _Rip Van Winkle_, vagy: _a hétalvó szabad vadász_ adatik,
közkivánatra és bérletszünetben.
Átfutotta a szereplők névsorát s megtudta, amit tudni akart. Ott állott,
hogy Lisbeth-et s a kékhegyek szellemét Haller M. adja. Vidovics valami
ütés-félét érzett a szíve táján, mikor ezt az M. betüt meglátta.
Szinte áhitatosan betüzte végig a bolond szinlapot; hátha megtud még
valamit, ami érdekli. S csakugyan, a szinlap alján a következő sorokat
találta:
„Szombaton, e szinpadon először, új diszletekkel és bengáli tűzzel:
_Hoffmann meséi_, vagy: _az ördöngös hegedüs_ adatik. Ez alkalommal
Olympia, Antonia és Stella hármas szerepét Haller M. domborítja.“
Visszament a szállóba s elküldte a szolgát jegyért. Jobban szerette
volna, ha nem a szinpadon találja meg kis Miráját, de már nem tudott
várni másnap reggelig.
Lolával tudniillik semmi áron nem akart találkozni.
E történet nótáriusa nagyon óhajtaná, ha a türelmes olvasó nem itélné
meg tulon-tul szigoruan elbeszélésünk hősét. Azért ehelyütt, különös
tekintettel a következőkre, sietve jegyzi meg, hogy Vidovics úr, a
vásáros-berényi szabad vadász, nem rossz szándékokkal kereste föl énekes
kis Lisbethjét. Hetek óta lázban volt; nem tudott meglenni tovább
édesszáju szerelmese, a szép kis szűz nélkül, aki neki virágzik s érte
hervad, nem tudott meglenni nélküle és maga se tudta, mit fog csinálni.
Hanem azért nem ment el egészen az esze s azzal tisztában volt, hogy ha
nem akar Miráról végképpen lemondani, Lola előtt nem szabad mutatkoznia.
Bebujt tehát egy páholymélyedésbe, hogy legalább messziről láthassa
kicsi madarát. Hogy hallja a hangját, kövesse a tekintetével minden
mozdulatát, hogy lássa: igen, még megvan, él, mozog, szól s trillázik,
ahogyan a pacsirta, az a lény, aki minden érzékével, minden
gondolatával, egész szívével csak neki virágzik, egyedül neki.
S mikor már ott volt, elfogta a bűnös kiváncsiság: ám hadd lássa, milyen
hát olyankor, amikor nem sejti, hogy ő is jelen van?!… Pedig tudhatta,
hogy e vétkéért mindenki kegyetlenül bűnhődik; tudhatta például a szép
Meluzina tanulságos történetéből.
Vidovics ritkán látta Mirát a nézőtérről; csak nagy kérésre hallgatta
végig egy-egy nagyobb szerepét, amelyet Mira mindig neki játszott.
Ilyenkor is bántotta, hogy a szinpadon kellett látnia, ahol mindenki
gyönyörködhetett a mosolygásában s ahol Mira mást mondott, mint amit
gondolt. Ezt a zavaró érzést Vidovics soha se tudta teljesen leküzdeni s
azért, ha Mira énekelt, rendesen ő is a szinfalak között volt. Itt azt
hallhatta tőle, ami csak neki szólt s ami ennek az édes kis leánynak
jutott az eszébe, nem pedig valami verselő pimasznak; s ha közben Mira
egy párszor kiment a szinpadra, Vidovics ebben csak egy kellemetlen
kötelességnek a teljesítését látta, amelybe bele kell törődni, de
amelyet megszokni nem lehet.
Ez magyarázza meg, hogy most, amikor hosszabb idő multán a szinpadon
pillantotta meg azt, kihez annyi édes emlék fűzte: Mira másnak, újnak
tünt föl előtte. A párját várta, aki szenved, mint ő s egy mosolygó,
bájos operette-alakot talált, aki igen sokat foglalkozott egy szabad
vadászszal. Bánta is ő, hogy mindez komédia! Ez a komédia most
rettenetesen izgatta s meg tudta volna fojtani a fajankót, aki úgy
kivánta, hogy Lisbeth lenge ruhát öltsön s átváltozzék a kék hegyek
szellemévé.
Óh, mennyire nem volt igaza! Sohase volt tündér, aki olyan hosszu és bő
pantallóban jelent volna meg a szinpadon, mint a kék hegyek e szemérmes
szelleme. És látva Lisbeth-et, azt kellett volna mondania magában: Óh,
irigylésreméltó Rip Van Winkle, akit ilyen édes kis asszony vár haza!
Óh, menyecskék gyöngye, óh, feleségek ideálja!
De ingerelte a gondolat, hogy Mira mosolyog, mikor ő szenved s
fojtogatni kezdte a féltékenység, a leggonoszabb valamennyi közül, mely
ellenséget lát mindenkiben, mindenben.
Az alávalóságoknak nincs nagyobb mestere, mint ez a hitvány, pici démon.
Ő gubancolja össze sok asszony élete fonalát olyan gonoszul, hogy
Atropos, türelmetlenségében, hamarább vágja el az összebogozott szálat,
mint hivatása követelné. Ő teszi poltronná a hősöket és silánynyá a
félisteneket. Ennek a démonnak minden szava aljasság.
Vidovicsnak ez a silány kis démon egy igen bolond gondolatot vert a
fejébe.
– Vajjon szeret-e igazán? Vajjon nem kacérság volt-e, amit szerelemnek
képzeltem? Vajjon nem azért mosolyog-e rám, mert úgy találja, hogy
férjnek elég elfogadható vagyok? Aki így tud komédiázni, meglehet, velem
is csak komédiát űzött. Hogy szível, elhiszem; de vajjon úgy szeret-e,
ahogy én szeretem őt: minden csöpp véremmel, minden gondolatommal, egész
lázas lelkemmel?! Nos, meg fogom tudni, hogy igazán szeret-e!
Eddig soha se jutott eszébe ez az őrültség; most egész éjszaka nem
tudott miatta aludni.
S makacsul ismételgette magában:
– Meg fogom tudni! Igen, meg fogom tudni!
Nos, hát megtudta.
Akkor este megvárta őket, hogy még egy pillanatig hallja Mirának a
hangját, de nem ment közelükbe; most már tudta, hogy Lolával nem
találkozhatik többé soha. Másnap nem volt szerencséje; csak együtt látta
őket. Harmadnap végre leselkedő helyéről észre vette, hogy Mira egyedül
megy be a szinházba.
Ide s tova másfél óráig kellett rá várakozni.
Már vagy tíz lépésnyiről látta, amint kilépett a kapun s csöndesen
közeledett arra felé, ahol ő, nagy ideje, őrt állott. Elgondolkozva
haladt előbbre; nem nézett sehová. Mintha megsoványodott volna. Viseltes
fekete ruha volt rajta; kacérság ez is, vagy igazán nem akar tetszeni
senkinek?
Egyszerre elébe állott valaki.
A sápadt arcocska koráll-pirosra vált. S mintha, ami élet volt benne,
hirtelen mind a szemébe szökött volna.
Amint megállott, egy önkéntelen mozdulatáról észre lehetett venni, hogy
majdnem a karjai közé szaladt a vele szemközt álló hosszu embernek. És
Vidovics újra látta a boldogságnak azt a kápráztató mosolyát, melyet e
gyönyörü szempárban a jó Isten csak az ő számára fakasztott.
Hogy még kételkedhetett!
– Eljött! Eljött! Eljött! – suttogta Mira. Egyebet nem tudott mondani.
Vidovics olyan sárga volt, mintha vagy húsz esztendeje első segéd lett
volna egy nagy droguistaüzletben s azóta most kerül először szabad
levegőre.
– El kellett jönnöm, – szólt. – Nem tudtam el nem jönni. Haragszik?
– Nagyon boldog vagyok, – felelt a lány.
– Igazán? Igazán? – dadogott amaz.
Olyan hosszan néztek egymás szemébe, hogy a mellettök elsántikáló öreg
úr rájok bámészkodott. Egy kis paraszt szolgáló pedig, amint futva
haladt el közelükben, visszapislantott, vajjon ott vannak-e még? Csak
most vették észre, hogy az utca közepén állnak.
– Nem maradhatunk itt, – szólt Vidovics. – Meglátnak bennünket, pedig
senkinek se szabad tudnia, hogy itt vagyok. Jöjjön velem.
– Megyek, – felelt Mira s nem kérdezte, hogy hová vezeti.
Természetesnek találta, hogy messzire mennek, minél messzebbre. Már
hozzá szokott ezekhez a szentimentális utazásokhoz; egész szerelmi
regényük csupa sétából állott.
Vidovics a nagy sétatérre igyekezett, abba a nyilvános parkba, mely a
városból a vasuthoz vezet. Úgy gondolkozott, hogy ott a napnak minden
órájában találhat egy búvóhelyet, ahol tanuk nélkül mondhatja el, ami a
szivét szorongatja.
A leány nem tudta merre jár; nem is törődött vele. Sejtelme sem volt
róla, hogy utóljára megy végig ezeken az utcákon. Alig vette le a szemét
kisérőjéről s nem ügyelt rá, hogy a járókelők utána néznek.
Az úton csak egy pár szót váltottak, halkan, hogy senki se hallja.
Mintha attól tartottak volna, hogy a hangos szó, a közömbös mondat,
melyet akárki hallhat, megtöri a szentségét annak, amit gondolnak.
Talán mindössze ennyi volt a beszélgetésök:
– Mikor jött?
– Tegnapelőtt.
– És még csak nem is tudatta, hogy itt van!
– Nem akartam Lolával találkozni. Ha találkoztunk volna, most nem
lehetnénk egyedül.
– Mért nem írt?
– Nem akartam papirra tenni, amit gondoltam. És nem tudtam olyat írni,
ami akárkinek a kezébe kerülhet. Várta a levelemet?
– Mindennap. És hiába. Soha egy sor se!
– Édes!
– Mit csinált azóta?
– Őrültségeket! Folyton lázban vagyok azóta.
– Mondja, hogy szeret. Olyan boldog vagyok, ha mondja!…
Ez, vagy valami efféle, volt az egész. Mert a szerelmesek mindig
ugyanazokat a gyermekességeket, ugyanazokat a hiábavalóságokat beszélik.
A szerelemnek mindössze huszonhat szava van, mint az ábécének huszonhat
betüje. De azért ebben a huszonhat szóban benne van minden.
Tíz perc mulva a sétatéren voltak. Letértek a nagy allée-ról, elhaladtak
egy sereg labdázó gyermek mellett s végre, a park hátulsó részén,
Vidovics megtalálta a szerelmeseknek szánt, elhagyatott helyet.
Az orgona-bokrok közé rejtett padot, ahová leültek, nagy hársfák
árnyékolták s közelükben valahol, a legmagasabb ágak egyikén, énekes
madár csattogott. Az is olyanforma szándékkal lehetett, mint az a
sápadt, suttogó ember odalenn.
– Mira, édes Mirám, nézzen a szemembe és hallgasson rám.
A lány szót fogadott.
– Ha maga nem szeret engem úgy, mint ahogy én szeretem magát, akkor
őrültség az, amit most teszek. Mert akkor, ebben az órában, örökre
elveszítem magát s elveszítem még az emlékeimet is, azt a vigasztaló
tudatot, hogy akit szeretek, nem gyűlölettel, nem megvetéssel, hanem jó
szívvel gondol rám. Ha nem szeret úgy, mint ahogy én szeretem magát,
akkor, ebben az órában, meg fog gyűlölni s ezentúl nem úgy fogok eszébe
jutni, ahogy eddig, hanem mindig úgy, ahogy ma, ahogy utóljára látott…
Mert, meglehet, utóljára beszélünk egymással, édes kis Mirám, életem,
szerelmem!
A lány rémülten tekintett rá. Egy órával előbb még reménye se volt rá,
hogy látni fogják egymást. Most, a váratlan viszontlátás órájában, csak
egy gondolata volt hogy: újra elveszítheti.
– Utóljára! Miért? – dadogta inkább, mint kérdezte.
– Mert ez nem tarthat így tovább. Mert ez nem élet. Mert ha nem lehet az
enyim, inkább szakadjunk el örökre.
Mira lecsüggesztette a fejét.
– Azért jött, hogy még jobban elszomorítson?
– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, amit még nem kérdeztem meg soha. Hogy
megkérdezzem: úgy szeret-e engem, ahogy én szeretem magát?
– Azt nem kell kérdeznie.
Vidovics közelebb hajolt a lángoló arcocskához s megfogta Mirának a
kezét. Olyan fagyos volt az, mintha a hideg lelte volna a szegény kis
leányt.
– Értsen meg jól. Tudom, hogy maga is szeret engem egy kicsit. De nem
azt kérdezem. Ahogy én szeretem magát, az más. Nekem nincs csak ez az
egy gondolatom. Mindenre képes volnék magáért. Reszketek, ha eszembe
jut, hogy elveszíthetem; s hogy az enyém lehessen, lemondanék mindenről,
amit ember kedvesnek találhat. Az életemről is, úgy se sokat ér. Maga is
így szeret engem?
A lány a szemébe nézett szerelmesének, úgy felelte:
– Igen. Így szeretem magát.
– Le tudna mondani értem a színpadról? El tudná hagyni értem a
családját? Föl tudná áldozni értem egész jövőjét? Meg tudná tenni
mindezt?
– Igen. Meg tudnám tenni mindezt.
– Akkor hát bízza rám a sorsát és jöjjön velem.
A lány úgy nézett rá, mint aki nem érti, mit mondtak.
– Azt mondtam, hogy: akkor hát bízza rám a sorsát és jöjjön velem.
Elviszem messzire, ahol senkitől se kell kérdezgetnünk, hogy: mi,
ketten, egymáshoz valók vagyunk-e?
Most már értette.
– Nem felel?
– Azon gondolkozom, – szólt a lány szomoruan, – hogy ha nem szeret úgy,
mint ahogy én szeretem magát, akkor maga a legrosszabb ember a világon.
– Nem hisz bennem?
– És ha ebben a pillanatban csakugyan elkezdenék kételkedni: már késő.
Szeretem magát.
– Rám bízod magad? Velem jössz? Mondd! Mondd hát! Te édes, te drága!
– Ha úgy akarod, veled megyek. Tégy az életemmel, amit akarsz.
Szeretlek.
Vidovics csókkal melengette a fázékony, hideg kis kezet. Aztán, mert
lépéseket hallott, fölkelt a padról és hítta a leányt:
– Jöjj hát.
– Most? Még ma?
– Most. Még ma.
– Így, ahogy vagyok?
– Így, ahogy vagy.
– Anélkül, hogy még egyszer látnám őket, anélkül, hogy egy szót szólnék
nekik?…
– Két sorból meg fognak tudni mindent.
A lány egy könyörgő pillantással kérdezte:
– Nem lehet másképpen?
– Nem lehet másképpen.
Már alkonyodott s Vidovics sietett. Egy puskalövésnyire voltak a
vasuttól, de nem itt akart fölülni a vonatra, hanem a legközelebbi kis
állomáson, ahol Mirát még senki se ismeri. Odáig kocsin jó háromnegyed
óra s a gyorsvonat nem sokkal később itt lesz.
Kimentek a parkból az állomás elé s onnan egy vasuti szolgát küldött a
podgyászáért. A _Nemzeti Szálló_ nincs messze a vasuttól; mire a leány,
a váróterem asztalán, megírta a búcsuzó sorait, a kocsi már készen várta
őket.
– Ezt a levelet kilenc órakor vigye el a szinházhoz. Kilenc órakor, egy
perccel se előbb. Értette?
– Igenis, értettem, – felelt a szolga.
Hajlott hátu, beteges, öreg ember volt; Mira arra gondolt: vajjon van-e
leánya?
Még idejekorán érkeztek meg; vagy tíz percig kellett várniok a vonatra.
Mialatt le s föl sétáltak a perronon, egészen besötétedett.
Mira félig lehunyt szemmel, boldogan hallgatta a fülébe sugott
őrültségeket s mikor az állomáson csilingelni kezdett a vonat
közeledését jelző villamos készülék, föltekintett szerelmesére s azt
kérdezte tőle:
– Most már hiszed, ugy-e, hogy szeretlek?
Vidovics szánalmas mondatokkal válaszolt. Talán soha se volt olyan
ostoba, mint életének ezen a nevezetes napján. Mert lehet valaki
akármilyen nagy gavallér, elegánsabb, mint a csizmás kandur és
diadalokhoz szokott, mint egy alkirály, lehet valaki kemény legény,
márványlelkü, mint Don Juan Tenorio: mikor annak a lánynak az ajkáról
hallja a szerelem szavát, akiről látni, hogy neki él és miatta fog
meghalni, akkor még ez a kivételes valaki is megilletődik, mint ahogy a
vaskarú Goetz von Berlichingennek is megremegett a térde az oltári
szentség előtt. És ilyenkor nem csoda, ha a kivételes valaki elveszti a
fejét.
A vonat berobogott az állomásra. Vidovics karonfogta Mirát, megkereste a
vonatvezetőt s kérte a sürgönynyel rendelt külön szakaszt. A kalauz nagy
reverenciával nyitotta ki a kupé ajtaját s mialatt besegítette a
podgyászt, lopva rátekintett a leányra. Nem volt azon még csak kiskabát
se, csak egy közönséges fekete ruha.
– Értem, – szólt magában a tapasztalt vasutas. Visszaadta Vidovicsnak a
jegyeit, eltűnt s nem mutatkozott többé.
Pedig bátran mutatkozhatott volna. Míg kifizette a szolgát, aki a
podgyászt utánuk hozta, Vidovics észrevette, hogy Mira vacog a hidegtől.
– Fázik? – kérdezte, mikor magukra maradtak.
– Nem, csak fáradt vagyok. Aludni szeretnék.
Vidovics nem felelt, hanem kibontotta a holmiját s elővett egy nagy
utazó-plaidet. Aztán kijebb húzta a bársony-divánt, egy kis vánkost tett
a vasuti párnákra s bebugyelálta Mirát a plaidbe, mint egy kis
gyermeket. Mira ápoltatta magát, lefeküdt s behunyta a szemét.
Vidovics leült mellé a szőnyegre s megfogta a kezét.
– Hová megyünk? – kérdezte Mira egy pár pillanat mulva, de azért nem
nyitotta föl a szemét.
– Velencébe, – felelt Vidovics.
– Akkor hát sokáig alhatom, – szólt Mira. – Ugy-e, nem fog felkölteni,
ha szépen megkérem?
– Pesten föl kell ébresztenem, mert ott átszállunk egy másik kupéba.
Onnan már kényelmesen utazunk.
– Óh, nagyon jól vagyok itt is! Jó éjt, édesem.
– De a kezét itt hagyja a kezemben ugy-e?
Csak intett, hogy: igen. Egypár perc mulva igazán aludt.
És Vidovics reggeli hat óráig ott ült a szőnyegen.
*
Lola csak este felé kezdett nyugtalankodni. De hamarosan rájött, hogy
valami rendkivüli dolognak kellett történnie, mert mióta Berényből
eljöttek, Mira sohase ment máshová, csak a szinházba; még sétálni se
járt. A szinháznál pedig csak annyit tudtak róla, hogy a délutáni
próbáról egyedül ment ki az utcára s azóta nem volt a szinház tájékán.
Lolának azonnal eszébe jutott a magányos férfi-alak, aki tegnapelőtt
este, előadás után, a szinház körül ólálkodott s ez a szivarozó, sötét
alak nem ment ki többé a fejéből. Mikor késő este megkapta Mira levelét,
már meglepőnek se találta a kellemetlen ujságot.
Szó nélkül nyujtotta át a levelet Fröhlichnének; hadd olvassa az is.
Csak ez volt benne.
„Nem tudok nélküle élni; vele megyek. Kérd meg helyettem atyánkat, hogy
bocsássa meg, amit ellene vétettem. Sajnálj s ne gondolj rám
gyűlölettel. Aki szégyent hoztam rátok:
_Mira_.“
Fröhlichné nem tudott hova lenni a kétségbeeséstől.
– Hagyd el, Róza néni, – szólt Lola, – ezen már nem változtatunk
semmiféle sápítozással. Sejtettem én ezt régen, de nem akartad hinni.
Látod, a híres szerelem! Eszeveszettség és hitványság, punktum!
Fröhlichné nem mert ellentmondani, bár gondolatában pártfogásába vette a
szerelmeseket s regényes képzelete már terveket szőtt; hisz a csábító
nem rosszlelkü, csak fiatal és könnyelmü s bizony a házassággal is úgy
van az ember, hogy jobb későn, mint soha!…
Fröhlichné látott rá példákat, hogy a vagyonos csábító néha nem olyan
nagy szerencsétlenség, mint némelyik szegény kérő… Ahol pénz van, ott
még minden helyre hozható. Esküvő, családi boldogság, vagyoni és
szinpadi diadalok sora – mind e kivánatos dolgok máris szépen
elrendeződtek Fröhlichné képzeletében; egy élő álmoskönyv volt ez a
derék asszony.
– Engem már csak az bosszant, – folytatta Lola ridegen, – hogy el se
titkolhatjuk a dolgot. Holnap kellett volna először énekelnie _Hoffmann
meséi_-t s ezt az előadást itt nagyon kiváncsian várják. Egy hete
hirdetik, szó se volt róla, hogy a műsor megváltozik; semmiféle hazugság
nem segíthet rajtunk. Holnap este az egész város tele lesz a hírrel.
– Azt fogjuk mondani, hogy haza utazott atyádhoz, aki hirtelen beteg
lett.
– Csak legyen, aki elhigyje. Egyelőre jó lenne, ha megkeresnéd a
szerepet. Mit van mit tenni, elénekelem próba nélkül is. Még se lesz
olyan feltünő a dolog, mint ha a műsort is meg kell változtatni.
Másnap, korán reggel, átment a szinházba, félreszólította
impresszárióját s elbeszélte, mi történt. Az igazgatónak szeme-szája
elállt a csodálkozástól.
– A kis Mira! Ugyan ki hitte volna?!
– Az M. betü helyett egy L. betüt kell a szinlapra ragasztani; ennyi az
egész.
– S maga ilyen könnyen veszi ezt a históriát?
– Tudok uralkodni magamon. Szinésznő vagyok. És pedig igazán, nem addig,
mig az első jött-ment rám veti a szemét.
– Tudja-e, mi jutott eszembe? Maga olyan jó szinésznő, hogy ha egy
kicsit utánozza Mirát, senki se veszi észre, hogy nem ő énekel. Szépen
el lehetne titkolni az egész esetet. Csupa olyan darabokat adunk,
amelyekben nem szerepelnek együtt; s ezekben majd mint Mira, majd mint
Lola lép fel. Maga lesz Giroflé és maga lesz Girofla. No, mit mond
hozzá?
– Köszönöm. Ehhez nem vagyok se elég jókedvü, se elég fáradhatatlan.
Aztán meg nem akarom sötétebbre festeni a hajam. Egyszer se, soha.
– Igaza van. Kár volna a hajáért.
XIV.
Két esztendővel azután, hogy Feri úr eltünt Vásáros-Berényből,
Joannovics Terka egy szép tavaszi reggel ezt a levelet kapta Van der
Kerkhoven kisasszonytól, aki időközben elhagyta Magyarországot, s ismét
a nagyvilágot járta:
_Páris_, Rue Royale, 3 bis.
Kedves Terkám!
Nem érdemled meg tőlem ezt a primeurt. Az északsarki éjszakák fagyos
nyugalmával dobálod félre lángoló leveleimet; már kettőre nem
válaszoltál s előre tudom, hogy ez is úgy jár, mint az előbbiek. Mais
c’est plus fort que moi; el kell mondanom, hogy: a jó Isten engem úgy
segéljen, jelen voltam – soha se találnád ki – a Vidovics Ferenc úr
esküvőjén.
Igen, igen: nem álmodol, szóról-szóra igaz. Jelen voltam, láttam, s én
soha se hallucinálok.
Hogy mikor, hol s mily eszközök által? Tegnap délelőtt tizenegy órakor,
a Madeleine-templomban. Az eszközökről szólván, meg kell vallanom, hogy:
nem voltam meghíva s csak véletlenül jutottam hozzá ehhez a váratlan,
egyetlen, északsarki látványossághoz.
Előtte való este Lord Beresforddal találkoztam, Bischofsheim bárónénál,
a kis Beresforddal, aki három-négy esztendővel ezelőtt attaché volt
Bécsben, talán nem is attaché, csak valami hátramozdító a követségnél;
mit tudom én. Nem emlékszel rá? Pedig egy időben nálatok is sokat
szerepelt az úrlovas versenyeken. Ő volt az az őrült kamasz, akit a
versenytérről minden második kedden s minden harmadik csütörtökön
hordó-ágyon vittek be a városba. Mert vagy elsőnek jött be, vagy úgy
kellett a ló alól kihalászni. Soha anya annyi könnyet nem ontott, mint a
Lord Beresford mamája; a huga se óhajtanék lenni, mert soha se mehetnék
bálba. De szeretem ezt a fiút, mert vakmerő, mint egy sark-utazó s
mindig szimpatizáltam az olyan koponyákkal, amelyek keményebbek, mint a
patkó.
Persze, mindjárt Magyarországról kezdtünk beszélgetni. Lord Beresford
egészen elérzékenyedett, a mikor Szilas-Almást említettem előtte, olyan
örömet okoztam neki, hogy a nyakamba akart borulni. Két legszebb
agyrázkódását ott szerezte. Erre fölváltva magasztaltuk a szilas-almási
szép napokat, mint Monsieur és Madame Denis a régi jó időket. Egyszerre
azt mondja nekem:
– Igaz, nem ismerte maga Vidovicsot?