A nap ide süt a piacra, a borbély jó reggelt kiván és én járok-kelek,
mint azelőtt. Beülök a kávéházba, biliárdozni a tiszt urakkal, délfelé
eldiskurálok a tűzoltó-főparancsnokkal és nevetgélni fogunk: Hehehe!…
Éjjel, a Metropoleban, nagyokat iszom s ha igen elfog a csömör, kimegyek
megnézni a birkáimat, oda, ahol Te orgonát tűztél a kebledre. Aztán,
jövőre, új emberek jönnek, új mulatság kezdődik s én megint csak
udvarolgatni fogok az új szinésznőknek, utóbb már csak álmodok rólad,
amikor nagyon sokat ittam s néha azt kérdezem magamtól, hogy: én
vagyok-e én, vagy már régen letettek jó mélyre, a földbe (akkor, mikor
Téged elszakítottak tőlem) s már csak a sírban álmodom mindezt: a
borbélyt, a tűzoltó-főparancsnokot s az új szinésznőket?!… És mégis így
lesz, mert úgy látszik, ez a végzetünk. Elméssz, vissza se jössz s én
összekulcsolom a kezem, mintha máris el volnék temetve. Elveszítelek
örökre s talán jobb is lesz, ha soha se látjuk egymást többé, mert ha
esztendők multán véletlenül találkozunk, meglehet, el se hisszük, hogy:
„Ez az, akit szerettünk s akinek megholt mását szeretjük és szeretni
fogjuk per saecula saeculorum, az örökkévalóságon keresztül!…“
Elveszítelek, pedig földemet és birkáimat, ezt a sok embert mind, az
egész világot, a napsütést és a föld minden orgonavirágát, meg az egész
hosszu lézengést, ami rám vár, odadnám érte, hogy egyszer, egyetlen
egyszer a karomba zárhassalak!
S a lány odaadó, meleg tekintete szomoruan felelt:
– Négy nap és meghaltam neked! El fogod feledni kis Mirádat s a világ
tovább forog. Azután is fel fogok kelni reggel hét órakor, mint
engedelmes jó leányhoz illik, elmegyek a próbára, benézek a varrónőhöz s
tanácskozom vele, milyen szövetből csináltassam az új princesse-ruhámat,
este előveszem a bécsi rongyot s felöltözöm spanyol szobaleánynak, aztán
énekelek, néha jól, néha rosszul s közben nyájasan beszélgetek a városi
tanácsos és szerkesztő urakkal… Éjjel, Rád gondolok s csak sokára alszom
el; de korán ébredek fel s reggel felé előveszem a kézi tükrömet: nem
fogytam-e meg, rám ismernél-e még? Aztán, egyik városból a másikba
vetődünk, keresem a dicsőséget, de nem találok egyebet, csak: új arcokat
s a régi küzködést… Egyszer egy hervadt arcu szinésznőt látok a
tükrömben, egy pillanat alatt megértem, hogy az élet milyen rettenetes,
milyen igazságtalan, milyen ostoba s ha véletlenül egyedül leszek,
keservesen megsiratok egy Mira nevü kis leányt, akit jól ismertem s aki
a forró ölelések egy egész világát hordta kicsi szívében. Óh mint fogom
siratni gömbölyü kis karomat, ragyogó szememet s egész elveszített
életemet!… És mégis így lesz, mert, úgy látszik, ez a végzetünk.
Elválunk, soha se is találkozunk többé s talán jobb, hogy nem
találkozunk. Elveszítelek örökre, pedig az álmodott dicsőséget, ezer meg
ezer asszony irigy tekintetét, a gyémántcollier-kat s királynők kegyes
mosolyát, a jólétet s a teljesített kötelesség öntudatát, hercegek
hódolatát s a szívek mélyéről feltörő lelkesedés mámorító zaját, az
egész világot, mindenemet odaadnám érte, hogy egyszer, egyetlen-egyszer
magadhoz szoríts!
És alighanem megértették egymást, mert sokáig meg tudtak lenni minden
szó nélkül. Így ültek szemközt, kéz kézben, az illetlenségig összebujva,
belemerülve egymás tekintetébe, nézve a másik szempár ragyogását, mely
már szomoru volt, mint az északsarki napé augusztusban, kevéssel a
harmadfélszáz napos, hideg, hosszu éjszaka előtt.
Liaisonjuk abból állott, hogy a lány ott hagyta kezét a férfiéban. De
Vidovics nem emlékezett rá, hogy szerelmi dekameronja oly gyönyörűséget
szerzett volna neki, mint az az érzés, mely most borzongatta meg, amikor
hozzáért ehhez a puha kis kézhez. Félve, szinte remegve nyult hozzá,
mint mi egy pólyás kis baba selymes pici ujjaihoz, melyeknek még
másvilági patyolatát aggódva érintjük meg öreg kezünkkel, mely
megmoshatatlan, mint a Lady Macbeth-é.
Ezt az utolsó néhány édes kettőst már a Lola engedékenységének
köszönhették. Lola, vagy tíz nappal a szezon vége előtt, megszüntette
azt a tilalmat, mely Vidovicsot számkivetette volt Giroflé és Girofla
közös hajlékából. Úgy gondolkozott: jobb lesz, ha elbujnak, mintha
örökkön az utcán látják őket. S minél közelebb jutottak ahhoz a naphoz,
melyet a szinlapok a végbúcsu napjául kiáltottak ki, Lola annál
nyugodtabban tekintett a jövő elé. Mirának a komolysága és búsongása
eloszlatta az aggodalmait s már szinte irigyelni kezdte hugától ezt a
kedves és jelentéktelen románcot.
A másik kettő élt az engedelemmel abba hagyott minden titkolózást. Nem
tárgyalták szomoruságukat a többiek előtt, de nem is törődtek vele, hogy
mit gondolnak róluk.
Természetesen csak nyitott ablakok és kitárt ajtók mellett láthatták
egymást. Jártak-keltek körülöttük, és néha beszélniök kellett, a galéria
kedvéért. Ilyenkor mindig ugyanazt a tárgyat fejtegették.
– Mondja, édes kis Mirám, – szólt Vidovics, – tegyük föl… Tudja, csak
azért kérdem, mert minden érdekel, amit gondol… Ha egy nap, nem, nem
mondom, hogy elvesztené a hangját… igen, ez borzasztó volna… de például,
ha az édesatyja így szólna magához: „Szeretném, hogy férjhez menj.
Ahhoz, akihez akarsz…“ És mondjuk, maga örömmel hallaná ezeket a
szavakat, mert vonzódnék valakihez, aki megjelennék és így szólna:
„Jöttem érted.“ De ez bolond ember volna és így folytatná: „Válassz
köztem és a színpad között…“ Le tudna-e mondani a tapsokról, a
bizonytalan vagy bizonyos jövőről, a hírnévről, arról, hogy egész
környezete imádja, arról, hogy énekelhessen, mint ahogy a pacsirta
énekel?!… le tudna-e mondani minderről valakiért, aki jobban szeretné
magát, mint egész környezete együtt véve, s akit maga is szeretne egy
kicsit?!… És hogyha igent mondana neki, mit gondol, soha se sírná vissza
a szerepeit, az öltözködés órájának édes izgatottságát, a tapsvihart, s
mit tudom én mit?
Mira szomoruan mosolygott.
– Mennyi _volna!_ – felelt. – Legelőször is nem fog jelentkezni senki,
aki így szólhatna hozzám: „Jöttem érted.“ Nem fog jelentkezni soha, mert
nem lehet az… Aztán a papa sohase beszélne így, jöhetne akárki… A papa
abban a képzelődésben él, hogy két kis Pattit nevelt fel. Maga nem
ismeri a papát; egy kedves, jó, nagy gyerek, aki igazi művész,
ízről-ízre művész. Némelyek megitélik őt, mert nem dolgozza agyon magát,
segítséget fogad el Lolától s néha hónapokig úgy tesz, mintha semmit se
csinálna. Pedig mialatt egész délutánokon elüldögél a zeneművészek
körének játék-szobájában, azalatt is gondolkozik s teremt. Remekműveket
írni nem lehet mindennap, nem igaz? S ő gyönyörü oratóriumokat ír,
csudaszépeket, amelyeket csak az igazi zenészek értenek meg, tehát igen
kevesen. Ezért nem ismerték fel soha a papa óriási, rendkivüli
talentumát; mi még nem vagyunk annyira… Ő már beletörődött abba, hogy
amíg él, csak egy kis kör méltányolja… az, hogy nem tehetett szert
világhírre, bánatossá, fáradttá tette, de nem csüggesztette el.
Kárpótlást talál abban a gondolatban, hogy mi ketten előbb-utóbb valóra
váltjuk az élethez fűzött reményeit. Ugy-e, kötelességünk: mindent
megtenni, ami tőlünk telik, hogy ha csalatkozik is a várakozásában,
legalább bennünk ne csalatkozzék?! Ugy-e nem is gondolkozhatom erről a
dologról, hisz nem okozhatok neki egy egész életre való roppant
szomoruságot?! Ha akármikor, akármiért, elhagynám a szinpadot, ez
iszonyu csapás volna rá nézve. Ne is beszéljünk hát erről. Úgy se tudnék
magának felelni. Nem gondoltam rá soha. Nem tudom. Nem ismerem magamat.
Néha olyan ellentmondásokat találok a lelkemben, amelyekre nincsen, nem
lehet magyarázat. Vannak óráim, amikor hóbortos vagyok s ilyenkor azt
képzelem: „Lám, milyen jó, hogy szinésznővé lettem!“ Máskor unom ezt az
életet s gyűlöletesnek találom a világot, amelyben élnem, halnom kell. A
siker, mint azok a szép, kék bodrogi hegyek, annál messzibbnek tetszik,
minél inkább töröm magamat feléje. S minél tovább élek ezek közt a
füstös, szennyesszáju, érthetetlenül vidám emberek között, akik
cigánytársaim, annál kevésbbé tudom megszokni őket. Nem tudom, hogy
volna jó, csak azt tudom, hogy így nem jól van. Meglehet amúgy még
rosszabbul volna. Mindössze annyit mondhatok magának, hogy irigylem
azokat az asszonyokat, akik egy embernek élnek.
Ez az utóbbi pár szó is elég volt rá, hogy szeget üssön a Vidovics
fejébe.
De elkövetkezett az utolsó nap is.
Mira csak előtte való este, a szezont befejező előadáson búcsuzott el a
közönségtől. Attól fogva már nem lehetnek egyedül. Másnap délelőtt
pakolnak s délben már indul a vonat.
Vidovics kikönyörögte, hogy az utolsó délutánt együtt fogják tölteni.
Nem otthon, Lola, Fröhlichné, Sugár Mariska és a cselédleányok előtt,
hanem az orgona-virágok között, egyedül. Délben kiszöknek Szent-Jánosra
s csak hat órakor jönnek haza, az előadásra. Mira beleegyezett.
A kocsi kinn várta őket a szőlős kerteknél. Mikor Lola haza ért a
próbáról, már kinn voltak a pusztán.
Ha rendre elmondanám, mit beszélgettek e siralomházi órákban, tartok
tőle, fölötte untatnám a türelmes olvasót. Búcsuzó szerelmesek sok
gyerekséget tudnak egymásnak mondani, ami harmadik személyek előtt csupa
együgyüségnek tetszik. Ők úgy érzik, hogy ez az együgyüség többet ér
minden bölcseségnél a világon.
Egész délután arról beszéltek, hogy írni fognak egymásnak. Mirát először
meglepte ez a kérés.
– Írni? Miért? Nem, ne írjon. Fájni fog, ha egyre ritkábban s egyre
kevesebbet ír.
– Felelni fog, ha írok? – kérdezte újra Vidovics.
Nagynehezen megegyeztek, hogy igenis levelezni fognak. Aztán egy pár
pillanat mulva észrevették, hogy idejök lejárt.
– Hajts, de gyorsan, hogy hat órára a városban legyünk! – szólt Vidovics
a kocsishoz.
És ismét nem történt semmi.
Csak akkor hajolt közelebb a lányhoz, mikor a gyertyánfa-alléeból
kiérve, megpillantotta a nagy templom s a külső város házainak
körvonalait. Pár perc óta hallgattak s csak most vette észre, hogy Mira
könnyezik.
És ajkuk összeforrott.
Néhány pillanat mulva már a városban voltak. Leszálltak s Vidovics haza
küldte a kocsist.
Elkísérte a lányt a szinházig s útközben nem tudott egyebet mondani
neki, csak ezt a pár szót:
– Mindjárt felel, ha írok?
– Mindjárt felelek, ha ír.
A szinház közelében Mira megállt s a kezét nyujtotta neki.
– Isten veled, Te édes! – szólt halkan és mosolyogni próbált.
– Isten veled, Te drága! – felelt a másik, olyan hangon, mintha
imádkozott volna.
Elváltak. A lány lassan előre ment a szinház kis ajtajáig s onnan
visszanézett. Vidovics ott állt, egy helyben, ahol elbúcsuztak s nem
vette le róla a tekintetét.
Még egyszer intett neki, még egyszer köszöntötték egymást, aztán bement
a vigasságnak szentelt palotába.
Vidovics valami affélét érzett, mintha hirtelen fejbe kollintották
volna.
A búcsu-előadás sok zaj és éljenzés között, de kivételesen minden
botrány nélkül folyt le. A Haller-lányoknak nem voltak vetélytársaik; a
szokásos tüntetésre és ellen-tüntetésre nem nyilt alkalom.
Hogy Vidovics elárasztotta a szinházat Nizzából hozott virágokkal, azt
mindenki természetesnek találta. Az egész közönség meg volt győződve
róla, hogy Mira a kedvese Vidovicsnak s azért a virágokat a
huszártisztektől kezdve a karzat publikumáig minden néző helyeselte.
Másnap, Sugár Mariska társaságában, kikisérte őket a vasuthoz. Feladta a
podgyászukat, megváltotta mérsékelt áru, másodosztályu jegyeiket,
beszámolt Lolának a visszajáró pénzzel s mikor beszálltak a kupéba,
szerencsés utazást kivánt nekik.
A vonat megindult. Még egyszer köszönt; a lányok és Fröhlichné a
zsebkendőikkel integettek Sugár Mariskának. Mira az ajkához emelte a
kezét, és Sugár Mariska mosolyogva szólt:
– Ez aligha nekem szól.
És amint arra fordult, álmélkodva látta, hogy Vidovics sápadt és komoly,
mint a halál.
– Ejnye, ejnye, ejnye, – szólt Sugár Mariska, – be komoly lett
egyszerre! Így még nem láttam magát!
– Operette-figura vagyok, ugy-e? – kérdezte Vidovics.
Sugár Mariska félig tréfásan, félig komolyan vígasztalta:
– Hagyja el, Feri, megesett ez már okosabb emberekkel is!
Amaz nem felelt.
Gyalog mentek vissza a városba s míg megkerülték a pályaház előtt
álldogáló kocsikat, mind a ketten hallgattak. A sétatérhez érve, Sugár
Mariska rátekintett a fátyola alól. Úgy hallgatott az most is, mintha az
orra vére folynék.
– Helyes kis személy volt, az igaz – merengett Sugár Mariska, olyanforma
hangon, ahogy a temetőből hazatérők beszélgetnek az elköltözöttről. –
Szép, kedves teremtés s ami nem utolsó dolog: jó, derék leány. Hanem
azért ne féljen Feri, az efféle gyász nem tart sokáig. Úgy látszik, maga
még soha sem volt szerelmes s most azt hiszi, hogy ami nagyon fáj, azt
csak sokára heveri ki az ember. Ördögöt!… Olyan ez, mint amikor jól
odavágjuk a könyökünket valahová. Az első pillanatban majd kiugrik a
szemünk a fájdalomtól s egy perc mulva már elfelejtjük, hogy az előbb
megütöttük magunkat. Ma még azt képzeli, hogy mindjárt kiszakad a szíve,
pedig dehogy! Ez csak: az ifjuság. Szinte látom magát a jövő szezonban,
egy új csillag mellett, aki remélhetőleg más fajtából való lesz. Hála
Istennek, tavaszt nem csak egyet ad a bölcs természet; az olyan
legényeknek, mint maga, ad tizet, huszat, huszonötöt is.
– Tartok tőle, – szólt Vidovics, – hogy nekem csak ez az egy volt.
– Akkor hát mért nem veszi el feleségül?
Vidovics előbb egy fejmozdulattal felelt; mintha bosszantotta volna a
kérdés. Aztán igyekezett megmagyarázni, amit Sugár Mariska nem értett.
– Mert a gyógyító szer rosszabb volna a betegségnél. Mert
kiszámíthatatlan bajoknak rohannék eléje s mert ő még drágábban fizetné
meg ezt a mulatságot. Mert neki nem adhatnám meg azt a társadalmi
helyzetet, amely a feleségemnek dukál. Mert a világrend, elég oktalanul,
nem engedi meg, hogy elvegyem. Szóval, az ember nem azt teszi, amit
szeretne, hanem azt, amit lehet.
– És ez… nem lehet?…
– Elképzelheti, hogy nem lehet.
– Lássa, már is magához tért! Egy hét mulva túl lesz a krizisen. A jövő
szezonban, ha szemrevaló soubrette-et kapunk, már elfelejtette az egész
históriát.
– Kívánom, hogy jó próféta legyen, – felelt Vidovics.
Aztán megint szótlanul haladt a szép asszony mellett. Mariska nem
zavarta; hadd álmodozzék arról, ami elmult! De gyakran rápillantott:
szinte kiváncsian nézte, mintha csak most ismerné meg igazán. Mariska
tapasztalt asszony volt; látott már egyetmást s a Berényben lejátszódó
események nem igen érdekelték. De két dolgot soha se unnak meg a
tapasztalt asszonyok. Az igazi gyémántot és az igazi szerelmest. Ha a
másé is.
Furcsa dolog ez. A tapasztalt asszony ilyenkor mosolyogva nézi a
lefőzött fiatalembert. „Szegény, ez ki van készítve!“ – szól magában,
látván, hogy amaz hiába iparkodik megőrizni a contenance-ot, mégis csak
lehorgasztja az orrát. Nincs kellemesebb, mint részvéttel nézni a
legyőzött ellenséget s a tapasztalt asszony kiveszi részét a női
gyöngeség diadalából. Szánakozni mindig jól esik; ez a büszkélkedés
legdiszkrétebb formája. De még jobb szánni azt, akit még gyötör az a
baj, amelyet mi már megláboltunk. A tapasztalt asszony tudja, hogy az
ember nem hal bele a nagy csapásokba, csak az apró nyomorúságokba, mert
mindnyájan hasonlítunk Hatto érsekhez, akit az egerek öltek meg. Tudja
azt is, hogy egy kis himlő még nem nagy veszedelem. Csak be kell takarni
a fiut s rá kell parancsolni, hogy ne vakarózzék. A tapasztalt asszony
mindamellett újra meg újra elcsudálkozik a természet rendelésén: „Milyen
furcsa betegség, Istenem! Milyen furcsa betegség!“… Ápolgatja a
türelmetlen fickót; ez asszonyi kötelesség. Biztatja, hogy feküdjék szép
csöndesen; lám, a másik jól viseli magát, a jövő héten már meg fog
gyógyulni. Magában pedig nevet mind a kettőjükön: „Milyen gyerekek!
Istenem, milyen gyerekek!…“ És irigyli, nagyon irigyli őket.
– Hol lesz ma délután? – kérdezte, mikor elbúcsuztak egymástól.
– Kimegyek Szent-Jánosra.
– Ott rá se fognak ismerni magára. Olyan régen nem látták.
Nem mondta el, hogy tegnap is kinn volt, csak azt felelte:
– Ezentúl gyakrabban fognak látni.
Úgy cselekedett, ahogy igérte. Délután kihajtatott s kint maradt
éjszakára is. Odakinn azt hitték, hogy megbolondult. Ez a gyanu nem volt
minden alap nélkül való. Olyan különös viseletet tanusított, hogy az
ispánjának Vidovics Nácit juttatta eszébe, aki mielőtt Döblingbe került,
cukrot vettetett a krumpliföldbe s mezitláb szaladgált a tanyán, azt
adván okul, hogy a cipőviselet nem egészséges. A népes
Vidovics-családban mindenre találkozott példa.
Feri úr ilyenforma ötletekkel lepte meg az ispánt. Ahogy leszállt a
kocsiról, kijelentette, hogy be akarja járni a gazdaságot. Az ispán épp
a méhesben ült s a _Religió_-t olvasta.
– Mit olvas? – kérdezte Feri úr.
– A _Religió_-t.
– Nem hittem volna, hogy ilyen szent ember.
– Nem ájtatosságból teszem, tekintetes úr. Inkább atheista volnék, vagy
micsoda. De hát a faluba nem jár egyéb nyomtatott papiros. Ezt is a
főtisztelendő úrtól kapom, aki meg akar téríteni.
– No és sikerül a dolog?
– Nem mondhatnám, de így könnyebben elalszik az ember.
– Ön bölcs férfiu, Schmied úr.
Schmied úr erre beszámolt a gazdaságban történtekkel s szomorúan lógatta
a fejét, mint káros gazda szokta. Itt is, ott is csak a baj meg a
hiábavaló vesződség.
Feri úr végighallgatta s mindenre csak azt mondta:
– Persze, persze.
Schmied úr azt várta, hogy most már bejárják a tanyát, a földesúr
azonban egyszerre mást gondolt.
– Őszintén szólván, kedves Schmied úr, úgy veszem észre, hogy mindez
engem egy cseppet se érdekel. Hanem tudja mit, jöjjön be velem az
irodába, hűttessünk be egy pár üveg szódavizet, hozassunk valahonnan egy
pakli kártyát, s játszszunk máriást.
Schmied úr eleinte azt hitte, hogy Feri úr csúfolódik, s ezzel csak azt
akarja mondani, hogy a sok kárt a Schmied úr tétlenségének tulajdonítja.
De Feri úr nem tréfált; egész komolyan elnyert tőle tizenkét krajcárt.
Aztán meghítta vacsorára s éjfélig elbeszélgetett vele a béresekről meg
a tanyai lányokról. Schmied úr majd eldűlt az álmosságtól.
Végre éjféltájban megszabadult. Búcsuzóul azonban elpanaszolta, hogy az
egész községben, de különösen a pusztán igen elharapózott a vadházasság
s már-már a próbaházasság is nagyon divatossá kezd válni. Úgy találta,
hogy a papnak igaza van; ideje volna valamit tenni a dologban.
Feri urat hidegen hagyta, hogy Szent-Jánoson az erkölcs ilyen súlyosan
megrövidült.
– Hagyja békében szegényeket, – szólt. – Úgyis elég bajuk van.
Schmied úr elment s alig hogy kiért a kastélyból, már aludt. Sejtelme se
volt róla, miképpen került az ágyába.
Hajnalban felköltötték, mert ki kellett nézni a majorba. Mikor éppen fel
akart ülni a kocsiba, egy legény állított be hozzá, aki a kastélyból
jött.
– Tisztelteti a tekintetes úr a tekintetes urat; szépen kéri, tessék
átküldeni egy kicsit az ujságot.
– Micsoda ujságot?
– Amit a méhesben tetszett olvasni.
– Hát már fenn van a tekintetes úr?
– Fenn az. Egész éjszaka kinn sétált a kertben.
– Hm. No hát, fiam, itt az ujság; vigyed.
Feri úr csakugyan ébren töltötte az éjszakát. Mikor magára maradt,
elővette kedves regényét, a _Notre coeur_-t, s olvasni kezdett. De André
Mariolle esete ez egyszer idegessé tette. Félre tette a könyvet s kiment
az orgonák közé. Ott járkált, míg egyszer csak észrevette, hogy virrad.
Úgy gondolta, hogy jó lesz lefeküdni. De már nem jött a szemére álom.
Mikor Schmied úr haza jött a majorból, Feri urat már útra készen
találta.
– Látom, – szólt, – hogy minden rendben van, s hogy én rám itt semmi
szükség. Hát Isten áldja meg, Schmied úr.
Az ispán fejcsóválva nézett utána.
– Kijött, – beszélte később a szentjánosi papnak, – elolvasta a
_Religiót_, leült velem máriást játszani, áldását adta az összes
vadházasságokra s aztán haza ment. Az öreg Náci is így kezdte, szegény.
Feri úr a városban se viselkedett logikusabban, mint a pusztáján. Az
éjszakákat áttivornyázta s egész nap biliárdozott. Máskor a
regényolvasásra adta magát, néha meg mintha agyon akarta volna lovagolni
a jámbor Calvadost. Társaságba nem járt s még az utcán is kikerülte
asszony és leányismerőseit.
– Mi ütött hozzád, hogy egyszerre ilyen asszonygyűlölő lettél? –
kérdezte tőle Cipriáni.
– Nem tudok beszélni velök, mert unom őket. Hidd el, ők sem törődnének
velem, ha egyet gondolnék s elvenném a Ditrich leányát, aki ott megy a
postaépület előtt. Pedig nagyon derék leány, a szeme szép, mert vöröses
tűzben ég, a lába rendkivül formás, mindenképpen különb, mint
akármelyikük s nem tehet róla, hogy az apja mazsolaszőlőt árul.
Két hét mulva eltünt a városból s nem látták esztendőkig.
XII.
Ahogy a vonat megindult, Lola meglobogtatta batisztkendőjét, mosolyogva
köszönt Sugár Mariskának, aztán visszaült a helyére s elégedetten szólt:
– Végre!
Csak ezt az egy szót mondta, de a hangja sokat fejezett ki. S ebben az
egy szóban benne volt az is, amit elhallgatott:
– Adieu, kedves Vidovics úr, a soha viszont nem látásra! Ön igen sok
bosszuságot okozott nekem, de megbocsátok önnek. A rossz álomnak vége;
nem haragszom tovább.
Mira nem felelt; mintha nem is hallotta volna, amit testvére mondott.
Ott maradt az ablak mellett; le se ült, úgy nézett ki tovább, mintha nem
tudná, hogy mi történik vele.
A vonat kirobogott az állomásról; elhagyta a vasuti épületeket, az
őrházat, a külső város parasztházait, a szőlős kerteket. Lola elővette
angol regényét, s olvasni kezdett; Fröhlichné sóhajtott, nem tudni
miért, aztán oda támasztotta fejét a női szakasz kopott bőrvánkosára.
Két perc mulva már aludt.
Mira csak nem mozdult az ablak mellől. A halmok és a homokbuckák rendre
eltünedeztek a szeme elől; kiértek a mezőre. Messze, dél felé, a
pusztaságban valami fekete foltot látott; egy fasornak a szélét. Az ott
Szent-János.
– Talán már leülhetnél, – szólt Lola.
Mira mozdulatlan maradt, s nem vette le szemét a fekete foltról.
Elmaradt az is. A vonat elhagyta a furcsa város határát.
Mira leült a helyére. Hátra vetette fejét a diván bőrpárnájára és
becsukta a szemét.
Az egész úton nem szólt egy szót se. Lola is csak rövid és száraz
megjegyzéseket tett, amikor a körülmények éppen megkövetelték.
Szerencsére Fröhlichné annyit sápítozott, hogy ez mindnyájok előtt
társalgásnak tünt föl.
Esti hét óra lehetett, mire megérkeztek új állomáshelyökre, egy
felsővidéki nagyvárosba, ahol más, csöndesebb élet várt rájok. Már a
pályaudvar környékén meglátszott, hogy ujra Európában vannak, ahol az
emberek nem törődnek egymással, még a szinésznőkkel se.
Egy másodrangu fogadóban szálltak meg. Toilette-et csináltak s lementek
az ebédlőbe. A szűk, homályos terem utasokkal volt tele, akik csöndes
beszélgetésökkel kevés vizet zavartak. Mira mintha egy kissé magához
tért volna. De alig evett s bágyadtan nézegetett körül, mint aki most
kelt föl valami súlyos betegségből.
Reggel kibéreltek egy sötét udvari szobát, a szinházhoz legközelebb eső,
ócska, komor ház első emeletén. Ahogy beköltöztek, Lola azonnal
zongorához ült; Lola mindig tanult. Fröhlichné, egy kis beszélgetésre,
átment a háziasszonyhoz, egy rosszképü, kancsal öregasszonyhoz, aki a
mozgása és beszédmódja után itélve, sokáig élhetett együtt egy szigoru,
de becsületes dragonyos-őrmesterrel. Az öreg hölgy a pántlikáit vasalta,
s közben megvallotta Fröhlichnének, hogy bármennyire tiszteli a
művészetet, az ő lakásán nem lehet pezsgős vacsorákat csapni. Mira
ezalatt kiválasztott magának egy kis kuckót, előszedte a holmiját s egy
viaszosvászonnal borított, sánta kis asztalra kirakta a levélpapirjait.
Harmadnap már próbára mentek. Időközben megérkezett az egész társulat s
próba után az igazgató megkezdte a félhavi gázsi kiosztását. Az igazgató
igen derék ember volt. Gyöngyvirággal kedveskedett Mirának s
kijelentette neki, hogy ámbátor Mira az elmult félhónapban négy próbáról
késett el, mindössze nyolc forintot von le a fizetéséből.
– Magára nem tudok haragudni, – szólt s nyájasan szorította meg az
átnyujtott hatvankét forintot.
Negyednap megkezdődtek az előadások. Nem játszottak, de ők is ott
akartak lenni a megnyitón. Mikor az utolsó felvonás előtt lejöttek a
szinészpáholyból, Mira beszólt a szinház kapusához:
– Nem jött levelem?
– Kitől vársz levelet? – kérdezte Lola megütközve, rideg, szinte
ellenséges hangon, melyből kiérzett a hirtelen megbotránkozás.
Mira a szemébe nézett testvérének.
– Tőle, – felelt büszkén.
De nem jött levele.
Nem jött aznap, nem jött másnap, harmadnap se jött. Naponkint kétszer is
tudakozódott; hiába. Lola nem titkolt elégültséggel nézte huga csalódott
arcát. Mira egyre levertebben tért haza a szinházból s otthon órákig
elnézte a szűk, puszta, szomoru, kis udvart.
– Hol jár az eszed? Olyan vagy már, mint a penészvirág, – szólt Lola.
Nem felelt. De azután is minduntalan besurrant a kapus fülkéjébe.
– Kérem szépen, nem jött levelem?
Napról-napra félénkebben, napról-napra halkabban kérdezte s kérdő kis
arcocskája napról-napra sápadtabbnak és kisebbnek tűnt föl a kapus
előtt. Utóbb már csak a tekintetében égett a kérdés:
– Nem jött? Ma se jött?