– Az se volna csoda, ha így gondolkoznám. Fiatal volnék, vagy mi. De
íme, szóba állok veled.
– Fogadd elismerésemet. Látom, hogy csupa jó szándék vagy. Egy egész
poklot lehet kikövezni a jó szándékaiddal.
– Ne beszélj nekem pokolról. Kiben esett valami kár?
– Azt hiszem, mind a kettőtökben. A lány már elveszített mindent. Te még
ennél a mindennél is többet veszíthetsz.
– Hogy holnap mi fog történni, azt sohse tudja senki. Egyelőre nem látok
semmi bajt. Mit veszített a lány? A nyugalmát nem veszítette el; nem
nehéz a szíve, mint Gretchennek. Rólam meg éppen nem lehet szó. Én csak
nyertem. S nem is olyan keveset. Az életem legédesebb óráit.
– Ej, be rózsásnak látod a világot! Pedig a kilátásaid nem a
leggyönyörübbek. Szép, szép, az édes órák; de a javán már túl vagy.
Akkor is, ha lemondasz a mámor öröméről; még inkább akkor, ha nem tudsz
lemondani róla. S hogy mit veszített a lány? Elveszítette a szívét, mert
oda adta neked, akinek nem való egyébre, mint hogy eltedd emlékeid
múzeumába. Ezt a különös portékát pedig csak egyszer lehet
elajándékozni. Másnak már nem adhatja oda. Annak a becsületes embernek,
aki nem tudom hol keresi őt, a még ismeretlent, már csak szegény lelket
vihet hozományul. S ez nemcsak annak a vesztesége, az övé is.
– Mindez nem olyan tragikus, mint amilyennek fested. Nem hiteted el
velem hogy a szerelem: aranypohárban méregital; régente úgy lehetett, a
mai világban nem félünk ettől az aranypohártól. Egyszer, sokára mind a
ketten el fogjuk felejteni a regényünket, de mindig örömmel fogunk
emlékezni rá, mint legszebb napjainkra.
– Alig virrad, máris alkonyul? Már is csak a végére gondolsz a
regénynek? Akkor a te szerelmed igazán nem méregital, csak limonádé.
– Nem hinném. Gyűlölöm a frázisokat, de ma nem tudnék belenyugodni a
gondolatba, hogy ne lássam többé, hogy ne halljam a hangját, hogy ne
legyek mindig mellette.
– És hogy képzeled ezt? Elveszed feleségül? Ugy-e, nem?
– Nem. Azt már nem.
– Meg tudnád mondani: miért?
– Miért? Mert, teringettét, száz kitünő okom van rá, hogy ne vegyem el!
Miért?! Mert… hogy is lehet kérdezni ilyet?
– No, no, azért ne haragudjál meg!
– Nem volna csuda. A kérdésed bosszantó. Mi jogon téssz föl rólam
ilyesmit? Már te magad is házasítasz, nemcsak az asszonyok? Az
asszonyokat értem. Ők a velök született ösztönnek engedelmeskednek. Ha
nem is tudják, érzik, hogy minden megházasított férfi az asszonyi,
úgynevezett gyöngeségnek egy-egy ujabb diadala. Egy-egy ujabb elesett
katona a két nem között örökletes, immár hatvanezer esztendős háborúban.
A gonoszabbik hadviselő fél guerilla-csapatainak egy-egy ujabb
bosszúállása, vendettája. Őket értem. De hogy neked is ez jár az
eszedben, az már fölháborító.
– Úgy látszik, téged nem nagyon lelkesít ez az ősrégi, tisztes
intézmény.
– De nem ám.
– Okosabb akarsz lenni őseidnél, a múlt elföldelt munkásainál, akiknek
jóvoltából kényelemben kocsizod végig ezt a palotákkal, villámos
lángokkal és rózsa-ligetekkel ékes, szép világot.
– Okosabb és különb. Tisztelem őket, hálás vagyok irántuk, de másképpen
gondolkozom, mint ők. Megházasodni nemcsak oktalanság, gyöngeség is.
Vannak, akiknél főképpen oktalanság. Akik elérik huszonötödik,
harmincadik vagy negyvenedik évöket és még sem tanultak meg: látni; akik
sohasem fogják megismerni az életet s meghalnak sejtelme nélkül annak,
hogy tulajdonképpen mit műveltek, amikor megházasodtak, néha másodszor
vagy harmadszor is. Ezek a házasságtól csupa boldogságot várnak s
rendesen igen elcsodálkoznak, mikor a házasság sokkal több bosszusággal
szolgál nekik, mint széppel és jóval. Ilyenkor többnyire a másikat
vádolják, ritkábban magukat és sohasem – magát a házasságot. Vannak
aztán, akik nem várnak többet a házasságtól, mint amennyit a házasság
adhat s tudják, hogy a férfi, mikor kimondja a pap előtt a
visszavonhatatlan szavakat, mindig igen rossz vásárt csinál, mert azért
a szépért és jóért, melyet, megengedem, csak a házasság adhat meg,
túlságos nagy árt fizet. Mert lemond a függetlensége, a szabadsága, az
akarata nagyrészéről; lemond cselekvőképességének a teljességéről s
arról, hogy maga legyen sorsának a kovácsa: ami az embernek a legnagyobb
kincse. És ha kimondta az elhatározó szót, bizony lemond róla, legyen
zsarnoki vagy lágy, mint a viasz, gondtalan vagy idegesen aggodalmas,
gazdag vagy szegény, a társadalomban független avagy a kapaszkodás és a
vagyonszerzés rabszolgája; ha lelkiismeretes ember, az a megkötöttség
mindig sokat, bosszantóan sokat fog parancsolni neki… hogy csak a
legenyhébb esetről beszéljek. Vannak, akik tudják ezt és mégis elmennek
a paphoz, meglehet egy olyan leánynyal, aki maga is rossz vásárt csinál.
Tudják, hogy többet fognak veszíteni, mint amennyit nyerhetnek és mégis
megházasodnak, jobb meggyőződésük ellenére, gyöngeségből, mert nem volt
elég erejök ellentállani az alkalomnak, mert nem ügyeltek eléggé
magukra. Néha egy parányi jellemtelenség is járul ehhez a gyöngeséghez;
az ember föláldozza a legnagyobb kincsét, könnyelműségből, a
legközelebbi napok örömeiért; hogy ne kelljen lemondania az óhajtott
mámorról vagy a megszokott gyöngéd érzésről; gyávaságból, mert nem akar
szenvedni hónapokig, talán évekig; lágyságból, mert nem akar szenvedést
okozni a másiknak, esetleg mindezért együtt véve… S könnyelmüen eladja
egész jövőjét azért, ami abban a pillanatban a kisebb rossznak látszik.
Aztán szép szót talál a gyöngeségére és azt mondja, hogy a szerelme
nagyobb volt, mint a bölcsesége. Notabene csak azokról beszélek, akik
tisztesen házasodnak s nem azokról, akik kúfárkodnak és a házasság
formái között csak az üzletüket cikkelyezik be az állam közege előtt.
Azokról, akik csak azért házasodnak meg, hogy házasságban éljenek s nem
azokról, akik hozományra, összeköttetésekre, protekcióra s nem tudom
mire spekulálnak.
– E szerint a hány férj: annyi bolond vagy gazember szaladgál a világon?
– Ne vedd olyan szigoruan a szavaimat. Mindezzel csak azt akartam
mondani, hogy megházasodni a legjobb esetben is: gyöngeség s hogy nem
szeretném elkövetni ezt a gyöngeséget.
– Azért a gyöngeségért, amelyet milliók követnek el, téged se fognak
nagyon megitélni.
– Nem arról van szó, hogy mit szólnak hozzá a többiek; ezzel nem
törődöm. Különben ne hidd, hogy megbocsátják a gyöngeségeidet, mivel
hogy nem beszélnek róluk… A világ hallgatag mindig rovásodra írja azt a
kisebb fajta morális csatavesztést, amelyet közönségesen házasságnak
neveznek; rovásodra írja és nem felejti el. Nézz körül s észre fogod
venni, hogy a házas ember mindig, mindenütt nehezebben boldogul, mint a
másik; nem számítanak rá úgy, mint a legény-emberre, nem várnak tőle
annyit, mint előbb, nem bíznak benne olyan föltétlenül, mint
annakelőtte. Valami hiba esett benne. S a roppant lépcsőn az a férj,
akit nem a felesége vonszol fölfelé, – ne irigyeld tőle, szegénytől,
parányi szárnyacskáját! – el-elmaradozik a többi gúlamászótól; a
felesége és a porontyai, akiket magával cipel, vissza-visszatartják.
Persze olyan férjről és olyan családfőről szólok, aki komolyan
megházasodott, a boldogtalan. Mert vannak, akik csak addig férjek és
családfők, amíg kilépnek az utcára; kinn már legényemberek, akik vígan
járnak-kelnek a világban s minden leánynyal törődnek, csak a tulajdon
leányaikkal nem. Ezek a valójában garçonok el tudják felejtetni a
többiekkel, hogy egy gyönge órájokban elég oktalanok voltak
megházasodni… de ha az ember ilyen házaséletet akar élni: talán még
fölöslegesebb, még poltronabb s még esztelenebb dolgot művel, mint aki
egyszer s mindenkorra, végképpen megházasodik.
– Az ember azt hinné, hogy egy válókeresetet hall. S a szegény Friquet
Rózsi tefeléd fordul, mikor azt énekli, hogy: „Szép vőlegény,
szerelmesen köszöntlek!“…
– Jobb, ha ma beszélek így, mint ha tíz év mulva mondanám ugyanezt.
– Eh, az ördög nem olyan fekete, mint amilyennek festik. A házasság sem.
– És mégis mindenkit káröröm fog el, amikor a másik megházasodik. Többet
mondok. A lány maga is érzi, hogy gyöngeséget követsz el, amikor
elveszed. Attól fogva, hogy kiléptetek a templomból, nem imponálsz neki
úgy, mint az előtt. Már csak a férje vagy.
– Nem tudom, miféle asszonyok tanulmányozásából szűrted le az
életbölcseségedet. Van asszony, aki maga az istenáldás.
– Millió ember közül egy mindig megüti a főnyereményt. Azért ne
játszszál a lotérián; ha játszol, veszíteni fogsz.
– Felelj őszintén. Ha ez a kis lány véletlenül a te világodból, a te
körödből, a te rendes társaságodból való, ha nem a szini-iskolából jön,
hanem a kolostorból, ha az édesanyád élne s unszolna, hogy vedd el,
akkor sem vennéd el?… semmi esetre?
– Nem tudom.
– Ohó, már kezdjük megérteni egymást. E szerint még sem magában a
házasságban van a legnagyobb hiba. Beszéljünk hát róla, a leányról. Azt
hiszed azok közül való, akiket nem lehet feleségül venni?
– Ha azt hinném, akkor nem szeretném.
– Mi hát a kifogásod ellene?
– Semmi. De nem veszünk el mindenkit, akit szeretünk s akit elvehetnénk.
– Különösen, ha szinésznő, ugy-e?
– Különösen, ha szinésznő.
– A régi előitélet.
– Ez az előitélet nem alap nélkül való. A szinésznő, akármilyen tiszta,
nem olyan, mint más lány. Sem a hajlandóságai, sem a neveltetése, nem
arra predesztinálták, hogy feleség legyen és semmi egyéb.
– Van köztük, akit csak a szükség sodort a deszkára s nincs más
óhajtása, mint hogy feleség legyen és semmi egyéb.
– Meglehet. Mindenre akad példa.
– Ha az ősrégi előitéletből csak ennyi marad benned…
– Maradt még több is. Megvallom, jobban szeretem a kolostori nevelést,
mint a szini-iskoláét. S jobban szeretem, ha a menyasszonyom eddig csak
szürkenénékkel érintkezett, mint ha, akármilyen kevés ideig, csepürágók
között élt.
– Ez kényes téma, amelyről a bölcsek sokat vitatkozhatnának. A kolostor
se kezeskedhetik érte, hogy menyasszonyodnak csak olyan gondolatai
voltak, amelyek óhajtásod szerint valók. E tekintetben mindig
misztériummal állsz szemben. Mi az érzésed, mikor ennek a leánynak a
tekintete találkozik a tiéddel? Azt gondolod, hogy a tanuló és a
vándorló évek foltot hagytak a lelkén?
– Nem, nem gondolom, a világért se. Ha ezt gondolnám, most nyugodtan
aludnám s nem diskurálnék veled. Különben ne beszéljünk vándorló
évekről, csak vándorló hónapokról.
– Látod, most értelmesen beszélsz. Folytasd így.
– Jól van, folytatom, mert még nem vagyok készen. Ha szinész volnék, nem
jutna eszembe, hogy az, akit feleségül ajánlasz, az egész világ tapsát,
tehát az egész világ gráciáját kereste, kedvesen mosolygott olyanokra
is, akiket ocsmányoknak talált s abból élt, hogy nemcsak az éneke, hanem
a megjelenése is kellemes hatást tett. De nem vagyok szinész s mindez
eszembe jut. És ha azt, amit előitéletnek mondasz, nem is teszem a
magamévá, az bizonyos, hogy arra nézve, aki maga nem szinész, nem éppen
különös szerencse, ha szinésznőt vesz feleségül.
– Mit törődöl vele? Nincs szükséged rá, hogy a boldogulásodat keressed;
nem törekszel sehová: a házasságod nem fog akadályozni semmiben. S azt
mondtad, nem érdekel, hogy ahhoz, amit téssz, mit szólnak a többiek, a
tisztelt publikum, Szilas-Bodrogmegye és az egész világ.
– Azért a konvenciókat tiszteletben tartom. Ez magam iránt való figyelem
s nem hódolat a világnak. A konvenciók: századok bölcsesége; arra nézve
tehát, akit köt valami a multhoz: a törvény egy neme. Már pedig én nem
vagyok sansculotte.
– Nincs több ellenvetésed?
– Dehogy nincs. Aki meg akar házasodni, gondoljon a holnapra is. Nem
vehetem el ezt a lányt, akármilyen tiszta s akármennyire szeretem, mert
nem hozzám való. Nem hozzám való, mert az ő világa nem az én világom és
megfordítva. A nő a házasságban az élet teljességét keresi, tehát – a
társaságot is. Ezt én nem adhatom meg neki. Ha volna hozzá lelki erőm,
hogy le tudjak mondani érte arról a világról, amelyben születtem,
nevelkedtem, élek, akkor talán lehetne beszélni a dologról. Az őrült
lordot, aki egy cirkuszleányért beállott pojácának, értem és bölcs
embernek tartom. De nekem ehhez sem kedvem, sem erőm. Maradna, hogy ő
áldozza föl értem az egész világát. Meglehet, hajlandó volna rá; de az
én világom sohasem lesz az ő világa. Bizonyára tiszteletet tudnék
szerezni a feleségemnek, minden viszonyok között; de a tisztelet neki
kevés volna és méltán. Rám volna utalva teljesen, mert ha néha elvinném
azok közé, akik eddig hozzám tartoztak: sírva jönne velem haza. Sohasem
értené meg a hozzám tartozókat, sem azok őt. Lassankint egy kis Péntekké
változnék át, egy néha kedvetlen Robinzon szomoru kis Péntekjévé, aki
idővel elfelejtené, hogy egyszer olyan szépen tudott mosolyogni, aki
csak sírna, egyre sírna. S ki biztosít róla, hogy e sok sírás közepette
nem sírná vissza a multat, a boldog, exotikus multat, amikor a kis
Péntek a vadonban élt s vígan ugrált a fákon mókusok és bőgő majmok
között?!… Aki meg akar házasodni, gondoljon a holnapra is. Én nem akarok
megházasodni.
– De hát mi fog történni? Megmondod neki, hogy nem veheted el?
– Nem, erre nem lesz semmi szükség. Ő érzi mindezt; homályosan, nagyon
homályosan, de érzi. S nem fogja kérdezni tőlem, hogy: „No hát, mi
lesz?“
– És aztán?
– Nem tudom.
– Aki igazán szeret, nem okoskodik ennyit, nem gondol minden
elképzelhető bölcs dologra, hanem egyszerűen beleugrik a hullámokba,
mint Leander. Te nem szereted őt igazán.
– Nem tudom.
– Azt sem tudod, hogy mit akarsz holnap, holnapután?
– Azt sem tudom. És nem törődöm vele, amit még mondhatnál… A gálya
megindult és csöndesen halad a vízen lefelé, nem tudom hová.
Behunyta a szemét s egy pillanatig nem gondolt semmire a világon. Mire
föltekintett, a másik eltünt.
A lelkiismeret diszkrét látogató; nem alkalmatlankodik sokáig.
X.
Délben mindenek megbotránkozására, úgy haladtak végig a Fő utca
aszfaltján, mintha kettőjükön kivül senki se volna a világon. Akár csak
a császárok az ischli promenádon, nem vették észre a járó-kelőket,
nyugodtan beszélgettek és sehová se néztek, csak egymásra. A férfi nem
igen vette le a szemét a leányról; néha az is föltekintett hozzá a
kalapja alól.
És ez a tekintet ilyenforma dolgokat mondott a férfinak, őszintén,
nyiltan, az egész sétáló Berény előtt, fényes nappal, délben
tizenkettőkor:
– Tudom, hogy nem vehetsz el feleségül. Kár. Nem járnál velem rosszul.
De, te nem tehetsz róla, az élet mást parancsol. Az élet ostoba. Mért,
hogy azok a jó fiúk, akik készek nekünk adni egész szerelmöket, egész
sorsukat, a nevüket, meg mindazt, amijök van és amijök nincs, ezek a jó
fiúk furcsa, félszeg, bárdolatlan és izléstelen, a legjobb esetben:
közönséges lények, akikhez élettársul nem szegődhetünk anélkül, hogy meg
ne alázkodjunk a hozzánk hasonlók s főképp magunk előtt?! Mért, hogy
ezeket a jó fiúkat, ha érdemesek rá, tiszteljük és megbecsüljük, de
szeretni nem tudjuk, soha, egy pillanatra sem, nemhogy egy egész
életre?! És mért, hogy a vicomte-oknak, a hozzánk való férfiaknak, több
eszök van, minthogy megházasodjanak?! Mért, hogy a vicomte-ok csak
enyelegnek, tréfálkoznak s aztán tovább állanak?! De hát úgy van. Ki
tehet róla?! Te se, én se; inkább az egész világ, amelynek ilyen ostoba
a berendezkedése. Kár. Es wär zu schön gewesen; es hat nicht sollen
sein. Mindegy. Azért mégis szeretlek. És tudom, hogy te is szeretsz
engem. Elszakadhatsz tőlem, mást vehetsz feleségül, de halálos ágyadon
is eszedbe fogok jutni, mert én vagyok a párod.
Mindenki utánuk nézett, aki mellett elmentek. Egy taktusban léptek, mint
fiatal férj és feleség, akik először sétálnak végig a Márkus-téren.
Természetesen közömbös dolgokról beszélgettek. Hogyne, mikor az egész
piac hallhatta őket! De így beszélgettek akkor is, amikor egyedül
voltak.
– A szentjánosi kastély nem kastélyt csak ház, – magyarázta Vidovics. –
Még pedig nem is valami díszes épület. Ócska már nagyon s a berendezése
a régi jó időket síratja. De szeretek a verandáján ülni, az oleander fák
közé bújva, mert már a gyermekkoromban is oleanderek voltak ott…
Mira úgy hallgatta, mintha a mellette menő ember Cintra szépségeit írta
volna le szines szavakkal.
Miden érdekelte őket, amit a másik beszélt. Pedig sohase váltottak egy
szerelmes szót sem. De nem tréfálkoztak többé; mindig komolyan szóltak
egymáshoz.
Sugár Mariskának feltünt ez a nagy szolidság s egy délelőtt
megszólította Vidovics urat, aki éppen indulóban volt hazafelé.
– Feri, jöjjön be hozzám egy kicsit.
Feri szót fogadott és szólt:
– Parancsoljon.
– Dehogy parancsolok. Inkább rimánkodom. Hallgasson rám, Feri, maga jó
fiu. Menjen egy pár hétre a pokolba.
– Maga is jókor küld. Amikor már csak tizenhárom nap a világ.
– Ejnye, be számlálja a napokat!
– Bizony nem tudom, mit fogok azután csinálni.
– Csak addig ne csináljon valami bolondot. Remélem különben, hogy nem
fog sikerülni.
– Mi sikerüljön? Nem akarok én semmit.
– No, azt hiszem, nem ijedne meg, ha a kis lány egyszerre csak a nyakába
borulna.
– Ne féljen, ez nem fog megtörténni. S ha azt parancsolja, hogy
kibeszéljük magunkat erről a tárgyról, engedjen meg egy egészen nyilt
szót. Én nem akarom Mirát kedvesemmé tenni. Szeretem, eddig van.
Mariskát nem igen nyugtatta meg ez a kijelentés.
– Hát, tudja, ez szép. Egy cseppet sem hasonlít ugyan magához, de szép.
Hanem azért mégis jobb szeretném, ha a búcsúzás és válakozás kritikus
idejében magát valahol az ekvátor körül tudnám.
Sugár Mariska olyformán gondolkozott, hogy hasonló veszedelemben a jó
szándék rosszabb a rossz szándéknál. Millió és millió vágy kél és hal
el, kielégítetlenül. Szűzek szívének pici ajtócskája koronkint tárva van
olyanok előtt, akik ezt a titkot nem fogják megtudni soha… A férfi és nő
között való örök küzdelemben, aminek végzetszerüleg meg kellene
történnie, milliószor és milliószor nem történik meg, véletlenek miatt;
a férfi ügyetlen vagy brutális, nem tartja meg a szükséges
formalitásokat, elmulasztja a kellő időt és ezer meg ezer apró véletlen
áll útjába minden szerelemnek… A fenyegetett lány-erénynek nagy
ellensége a férfi-akarat, de milliószor megtörténik, hogy a férfi hiába
akar. De ha egy férfi meg egy leány elhitetik egymással, hogy nincs
mitől tartaniok, mert lemondottak mindenről, csak arról nem, hogy:
egymást lássák; ha a férfi azzal áltatja magát is, a lányt is, hogy ő
nem akar semmit a világon, csak szeret, punktum, eddig van: akkor a
helyzet igazán kétségbeejtő s a szegény lány-erény veszedelme nagyobb,
mint bármily donjuani akarat ostromzárja alatt. Ha ezek nem botlanak
egymás karja közé, akkor soha senki.
Sugár Mariska őszinte barátja volt a női erénynek s arra a gondolatra,
hogy az ő kis művésznője az Apor Ilonkák sorába sülyedhet, valóságos
anyai aggodalmakat állott ki.
Mira nem igen iparkodott, hogy eloszlassa ezeket az aggodalmakat.
Olyankor, amikor Lolának próbája volt – s Lola kettőjökért énekelt,
reggel, délben, este, – órákig elkalandozott Vidovicscsal, csak úgy,
amerikai leányok módjára, Fröhlichné és más enyhítő körülmények nélkül.
Ezekről a sétákról néha csak délfelé vetődött haza, de azért soha se
tartotta szükségesnek elmondani, hogy merre járt s miért késett el.
Lola, aki napokon át nem beszélt hugával, csak Sugár Mariskától hallott
egyetmást ezekről a sétákról. Rendesen a város szélén, a szőlős kertek
körül látták őket.
Egyszer, általános rémületre, délben sem jelentkezett. Csak estefelé
került elő, hidegen köszönt s Lola ijedtségtől és haragtól remegő
szavaira röviden annyit mondott, hogy: egyszer s mindenkorra kereken
megtagad minden fölvilágosítást.
Ez a harcias nyilatkozat igen megnyugtatta Sugár Mariskát. És jól
okoskodott. Nem történt semmi szörnyűség; egy kicsit kocsikáztak s Mira
megnézte Szent Jánost.
Reggel még eszük ágában se volt ez a kirándulás. A szentjánosi út táján
sétáltak s egyszerre szembe jött velők Vidovicsnak a városi kocsija. A
kocsis valami üzenetet hozott az ispántól; egyúttal haza hozta a hintót
Szent Jánosról.
Mirának eszébe jutott, hogy jó volna egy kicsit kocsikázni. Városban
nőtt leányokra az üres hintó mindig csábító látvány.
– Megtanítom magát hajtani, – szólt Vidovics. – Akarja?
Hogyne akarta volna! Elpirult a szeme fehéréig és a két mélytüzü zafir
hirtelen sötétkékre vált.
Felültek a bakra s aztán halló, halló! – repültek előre. Ketten fogták a
gyeplőt, Mira megtanult hajtani s észre se vették, Szent-Jánoson voltak.
Szó se lehetett róla, hogy ebédre haza érhessenek.
– Ma már a vendégem lesz, hiába!… s úgy néztek egymásra, mintha valami
váratlan boldogság érte volna őket.
Karon fogta s megmutatta neki a házát és a kertjét. Bevitte a legbelső,
sötétes szobába is, kinyitotta a zsalugátereket, oda vezette egy
arcképhez s így szólt:
– Lássa, ez az én édesanyám.
Mira szinte ijedten állt meg s fölnézett. Az arckép egy nyájas,
kékszemü, fiatal asszonyt ábrázolt, aki szeliden pillantott rá. Mirának
egyszerre csak megcsuklott a torka s két könnycsepp szökött ki a
szeméből. De azért tovább nézte a rég meghalt szép, fiatal asszonyt, aki
tisztességben, boldogan viselte a Vidovics nevet és amint nézte, új, meg
új könnycseppek csordultak ki a zafirkék szemből.
A másik közelebb hajolt hozzá s gyöngéden, mintha ezzel a mozdulattal
mondani akart volna valami szavakkal ki nem mondhatót, megsimogatta azt
a szép kis fejet. Most ért hozzá először.
Aztán kézen fogta és kihivta a szobából.
– Most megmutatom a kertet.
– Virágot hozunk neki, – szólt Mira.
És hoztak neki virágot. Mira értett a bokrétakötéshez s dicsekedve
mutatta virágait Vidovicsnak:
– Ugy-e, nemcsak énekelni tudok?
Aztán karonfogva sétáltak az orgonabokrok között. Vidovics megvendégelte
látogatóját, mintha Sába királynőjét fogadta volna. Majd újra kimentek a
kertbe és semmiségeket beszéltek.
Aztán, mikor észre vették, hogy ideje visszafordulniok, megint felültek
a kocsira és haza hajtottak.
Aztán: magukkal hozták az orgona-illat emlékét. Aztán, nem történt
semmi. Éppen semmi.
XI.
Ekközben rohanva közeledett az óra, amelyben el kellett válniok. Már
csak egy pár napjok volt. Számlálták: öt nap, négy nap… s aztán nem
látják egymást többé.
Egyre halkabban, egyre gyöngédebben s egyre kevesebbet beszéltek.
De minduntalan együtt voltak, amikor lehetett; s ha ajkukon megszakadt a
szó, beszélt a szemök. Úgy nézték egymást, mint ahogy a kedves
halottunkat nézzük, akire nemsokára ráborítják a koporsó fedelét. A szem
nem tud betelni az elköltöző látásával; mintha föl akarná színi, mintha
örökre magához akarná ölelni a drága vonásokat. Aztán szól hozzá: üres,
tehetetlen, hiábavaló búcsuszavakat.
A férfi tekintete ezt mondta:
– Hát elszakadsz tőlem, édes virágom? Hát igazán meg kell lennie?
Elméssz, itt hagysz s igyekezzelek elfelejteni? Négy nap s ne lássalak
többet soha!
A lányé így felelt:
– Hát vége, igazán vége? El kell búcsuznom tőled mindörökre?
Megnyugodjam benne, hogy: egyszer volt, hol nem volt?… Négy nap s azt
mondjam magamban: „eh, álom volt csupán“!?…
Amaz folytatta: