SZINES KÖNYVEK
Ambrus Zoltán
GIROFLÉ ÉS GIROFLA
Regény
MÁSODIK KÖTET
Budapest
Singer és Wolfner kiadása
1901.
Utannyomás tilos.
*
A fordítás joga föntartva.
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
VI.
A szilas-almási tó főerénye az, hogy azon a vidéken terül el, ahol hét
napi járóföldre nem hogy forrást, folyót vagy patakot nem, de még csak
egy kis mocsarat se látni. Felső-Magyarországon a szilas-almási tó soha
se tehetett volna szert valami különösebb nevezetességre, de Szilas
vármegyében megbecsülik a vizet, mert kevés van s ami van, az is rossz.
Hogy gyógyító erő dolgában az almási iszapfürdőnek rendkivüli sajátságai
volnának, azt még orvosi tekintélyek se állítják, pedig ismeretes, hogy
az orvosi tekintélyek e tekintetben éppen nem aggodalmasak. A
szilasmegyei lokál-patriotizmus kitartóan erősíti ugyan, hogy az almási
iszap vagy tízféle bajban, de kivált csúzos betegekre kitünő hatásu, de
ezt inkább csak az almási fürdőházban szegre akasztott két pár mankó s
egyéb, kegyeletesen őrzött diadalmi jelvények, meg a fürdő évkönyvei
tanusítják élő és nem szilasi illetőségü tanuk csak igen-igen elvétve.
Ártani nem árt ez a víz se s bizonyára jó hatásu, mert olyan forró, hogy
a beteg mindig pompásan érzi magát, ha kijöhet belőle.
Ezeknél a sajátságoknál fogva Szilas-Almás e század derekán előkelő
fürdőhelylyé nőtte ki magát. Igaz, hogy többen kártyáztak, mint
amennyien gyógyultak benne, de az nem ártott a hírnevének; ellenkezőleg,
lassankint odacsalta a délvidék úritársaságát s vérmesebb szilasmegyeiek
a szerény Almást már-már a magyar Wiesbadennek kezdték nevezgetni. A
magyar Wiesbaden, a környék vagyoni viszonyaira támaszkodva,
szemérmetlen drágasággal tisztelte meg úri vendégeit s ez magában véve
is érthetővé teszi, hogy a ma már elfelejtett kis tó valaha, mint
divatos fürdőhely, dicső napoknak örvendett.
Hanem a sok vasut, a gyors és olcsó közlekedés egy-két évtized alatt
véget vetett a magyar Wiesbaden fényes jövőjének. Amíg szekéren jártak
az emberek, az Alföldről bizony kevesen jártak fürdőzni
Felső-Magyarországba; de ki maradt volna hű az egyszerü Almássá
visszavedlett kis iszapfürdőhöz akkor, mikor a külföldi fürdőzés már
csak félannyi pénzbe került, mint három heti gyöngécske kúra otthon?!
A szilasmegyei urak mindent elkövettek, hogy föltartóztassák a szép, de
rövid multu fürdő rohamos hanyatlását: sajnos, hiába. Hasztalan jártak
elül a jó példával, hasztalan rendeztek a fürdő kedvéért bált,
lóversenyt, virág-korzót, galamblövést, football-match-ot, torna- és
vívóversenyeket, hasztalan csináltattak tenniszpályát, külön
bícikliutat: Almáson nem lehetett segíteni. Dicső multjából a jelen
szomoru időkre nem maradt egyéb, csak egy roppant kaszinó, fényüzés
dolgában méltó bármely világfürdőhöz, az ősi, ártatlan víz s az antik,
szemérmetlen drágaság.
A kaszinót, a versenyekre és mulatságokra való tekintettel, kora
tavasztól késő őszig nyitva tartották; miért ne? Senki sem mondhatta,
hogy Almásnak csak júliusban van a szezonja, mert júliusban se járt oda
senki. Műkedvelő Robinzonok, akik egy puszta szigeten akarnak élni, de
villámos világítás és kellő kiszolgálat mellett, messzi földön nem
lelhettek ennél pompásabb helyet.
A kiszolgálás ugyan nem volt tökéletes s idők folytán a berendezés is
meglehetősen fogyatékossá vált, de ami a kényelemből hiányzott: Van der
Kerkhoven kisasszony ezt tisztára idillnek tekintette.
Ha esett az eső s nem lehetett befűteni, ő ebben csak kalandot látott;
ha az ebédhez sehonnan se tudtak sótartót keríteni, ő ezt hangulatosnak
találta.
– Jó leány, azt meg kell adni, – szólt Vidovics Terkához.
– De milyen jó, ha maga azt tudná! – ragadta meg Terka az alkalmat. –
Mint egy falat kenyér. Nem képzeli, mennyi pénzt osztogatott szét!…
– Az ember igazán azt hinné, hogy mindez nagyobb szabásu reklám a
legjobb csokoládénak a világon.
– Ne beszéljen róla így! Mondja, mi kifogása lehet ellene?
– Először nagyon is tökéletes. Semmi hibája, ami borzasztó. Még csak nem
is hiú. Csupa lélek; mindent megért és mindent megbocsát. Én ezt
rettenetesnek találom egy leányban. S minden iránt egyformán érdeklődik.
Ha süt a nap, rajong a fákért s ha esik az eső, lerajzolja az öreg
fizetőpincért. És ugyanazzal a lelkesedéssel.
– Istenem, fiatal!… – védte a barátját Terka.
– Valami különösen fiatalnak nem találom. Sőt…
– Hallja, ne mondjon ilyeneket. Én két esztendővel öregebb vagyok nála,
és…
– És maga, titokban, még most is el-eljátszik a babáival. Új ruhát ad
rájok, leckét ad föl nekik, s ha rosszul viselik magukat, megbünteti
őket. Soha se tagadja. Esküdni merek rá, hogy egy egész baba-kaszinót
rejteget valahol. Van der Kerkhoven kisasszonyról már nem hinném el az
ilyesmit. Mert nem arról beszélek, hogy hány esztendős lehet. Óh,
Frohsdorf még ma is meglátszik rajta. De akármilyen kiskoru, fiatalosnak
nem fiatalos.
– Nem fiatalos? Ő, aki örül minden gyerekségnek? Aki mindig jókedvü,
élénk?… Ugyan ne beszéljen!
– Nem, nem találom fiatalosnak ezt az élénk érdeklődést sem, amelylyel
minden csekélységet megtisztel. Én úgy vettem észre, hogy az egészen
fiatal lányokat nem érdekli igazán a külső világ; a tulajdon kicsinyes
vágyakozásaik teljesen elfoglalják őket. Csak később, amikor már egy
kicsit kihültünk s a vágyaink szerényebbek és ingatagabbak, kezdjük
észrevenni, hogy: Lám, lám, milyen furcsa mindaz, ami körülöttünk van!…
De ennek a szép, nagy leánynak nincsenek vágyai. Sohasem is lehettek,
mert mindig mindene megvolt, amit csak kivánhatott. A milliók megöltek
benne valamit, legalább is megfosztották attól a tökéletes étvágytól,
amely az első fiatalság irigylésreméltó kiváltsága. Nincs semmi
határozott óhajtása; azért keres végtelen unalmában mindig, mindenütt
apró szenzációkat.
– Mit tudja azt maga, hogy nincsenek-e vágyai?
– Csak gondolom. Ha szórakozást talál ebben a Robinzonnak való
fészekben, ezt másképpen nem tudom megmagyarázni, mint hogy: jóllakott
mindazzal, amit látni érdemes. A Rigi, Velence, a fjordok, Cintra és
Konstantinápoly… „kéjt a föld neki már nem adhat,“ mint ahogy lord Byron
énekelte. Ha örömet okoz neki, hogy itt, a pusztaságban hiányzik ez vagy
az, ami nélkül egy kényelemhez szokott leány nem igen tud meglenni, ezt
csak egy dolog teszi érthetővé, az, hogy: már régen megunta az örökkön
egyforma jólétet.
– Kiderül, hogy maga három nap alatt alaposan megunta a mi
társaságunkat.
– Ezt nem gondolja komolyan. Tudja jól, milyen hálás vagyok érte, hogy
elhoztak magukkal. Mert ez a fürdő, ahol az egészséges ember a
nagyteremben fürdik s a vizen ebédel, ez a kaszinó, ahol csak bujócskát
vagy patience-ot lehet játszani, ez az elátkozott kastély, melyet minden
teremtett lény messze elkerül, s melyből még az éhen haló mikróbák is
sietnek menekülni: éppen nekem való hely. Először is, ide nem jön utánam
az ispánom; a gazdaságban nem tehetek kárt s ez már valami. Aztán meg
nekem gyönyörűség: így élni, kis társaságban…
– Amely eléggé válogatott, ugy-e? Mondjon már egy bókot is! Tegye jóvá,
hogy elátkozott kastélynak nevezte a rezidenciánkat.
– Egy szál udvarlót hozott magával s azzal is rosszul bánik?
– Ha az udvarló kedvetlen s bizony egy cseppet se fiatalos!
– Szigoruan itél meg. De… beszéljünk inkább Van der Kerkhoven
kisasszonyról.
– Tud még valami rosszat róla?
– Nem mondtam róla semmi rosszat. Csak nem találom kislányosnak. Nincs
igazam? Egy kisasszony, akinek nincsenek gyöngéi, nincsenek antipatiái,
akinek a gondolkozásában semmi elfogultság, aki tárgyilagos, mint egy
professzor!…
– Úgy látszik, kezd érdeklődni iránta. Lássa, ezt szeretem. Megvallom
magának őszintén, nagyon örülnék rajta, ha… hogy is mondjam?
– Ha sikerülne rábirnom a kisasszonyt, hogy maradjon itt örökre? Ezt
akarta mondani, ugy-e?
– És ha ezt akartam volna mondani?
– Őszintén felelek. Meg vagyok győződve, hogy ez nagy szerencse volna
rám nézve. Mindenképpen. Például meglehet, megóvna attól, hogy egyszer,
nem tudom minő rossz órában, valami nagy-nagy oktalanságot kövessek el.
Biztosítana balesetek ellen egy egész életre. Mellette, bizonyára
nyugalmas jövő várna rám. De…
– _De_ is van?
– Óh igen. Lássa, én nem értem azokat az embereket, akik mielőtt
utazgatni mennek, biztosító bárcát váltanak maguknak a pályaházban, a
vasuti szerencsétlenségek esetére. Ha az ember vasuti balesettől tart,
ne moccanjon ki a szobájából s akkor igazán biztosította magát, ha pedig
nem tart effélétől, minek az a bárca, mely nem tudom mennyi kárpótlást
igér egy leszakított féllábért.
– Eh, hisz maga nem beszél komolyan!
– De komolyan beszélek. Komolyan hiszem, hogy a nyugalmas jövőért s a
többi s a többi, nem érdemes megházasodni.
– Csak bolond szerelemből, ugy-e? Vessen a sors hatot vagy vakot!
– Igen. Maga persze most azt szeretné mondani, hogy: ez ostobaság, de
nem mondhatja, mert tudom, hogy maga is szerelemből ment férjhez. Jóska
legénykorában egyetlen egy farsang alatt nyolcszor verekedett meg s
tizennégy embert vágott pofon; ilyen legénynek nem volt mód ellenállani.
Természetesen, maga is csalódott, mint a többiek. Az ura, mióta
megházasodott, senkit se vág pofon.
– Igazán kár volt magával szóba állanom. Ha tudtam volna, hogy tíz
percig se tud okosan beszélgetni…
– Előre is lemondott volna erről a szép tervről, ugy-e? De így
gondolkozott: „Ez a fiu nem csinál semmit a világon. Semmi okos
elfoglaltsága; nem tudja, mihez fogjon, minő ambiciónak éljen… Unalmában
talán meg fog házasodni.“ Nem, még nem jutottam idáig. A politizáláshoz
ugyan semmi kedvem; pénzt se akarok szerezni a szegény emberektől azzal,
hogy bélyeges papírra írjam a bajaikat; más okosabb dologhoz nem értek…
de csak hogy életjelt adjak s valahára csináljak valamit, azért még nem
házasodom meg.
– Nagyon vígan fütyül a sötétben. Úgy látszik, fél…
– Nem tagadom, hogy az efféle, nyiltan vallott szándékok mindig
nyugtalanná tesznek egy kicsit. Előttem lebeg az öreg Vidovics Márk
elrettentő példája. Az, szegény, évtizedekig hetvenkedett, hogy vele
ugyan nem bánik el semmiféle asszonynép; kapálózott is úgy, a hogy
tudott, tán segítségért is kiáltott, mégis megházasították. S maga jóval
veszedelmesebb ellenfél, mint azok, akik az öreg Márkuson
diadalmaskodtak. Amit maga egyszer a fejébe vesz, az nekem imponál. S
meg kell vallanom, ha Van der Kerkhoven kisasszony is úgy gondolkoznék
erről a dologról, mint maga, ugyancsak szükségem volna minden
hidegvéremre, hogy el ne veszítsem a fejem.
– Ennyi udvariassággal mindenesetre tartozott nekünk!… Már igen
kiállhatatlan volt, tudja-e?…
Vidovicsból csakugyan egyes-egyedül az udvariasság szólt. Az igazság az
volt, hogy már alaposan megbánta a vállalkozását s nagyon szeretett
volna búcsut mondani a tóparti kastélynak. De még csak nem is
gondolhatott a dezertálásra; Van der Kerkhoven kisasszonynak pedig esze
ágában se volt visszavonulót fujni. El volt ragadtatva; s ez az
elragadtatás lefegyverzett minden titkos óhajt.
Előbb, a legelső napon nemcsak a hölgyeket, attaséjukat is vidámmá tette
az ész nélkül való kirándulás. Megjelenésük a fürdőben olyan ribilliót
keltett, amely meghaladta Van der Kerkhoven kisasszony minden ábrándját.
A vasuttól a fürdőig egy lelket se lehetett látni. S ahogy, jókora
cseléd-kisérettel, három kocsiban megérkeztek a hatalmas barokk-épület
elé: mintha a Dornröschen kastélya előtt állapodtak volna meg. Sehol,
semerre semmi nesz; az ablakok zsalui leeresztve; köröskörül, egy
puskalövésnyi távolságra, se fa, se fű, se bokor, csak a tó, amelynek
vize, mintha megaludt volna.
– Amint láthatja, kisasszony, – szólt Vidovics, – a velencei Cimitero
után ez a legszomorúbb hely a világon.
Van der Kerkhoven kisasszony tapsolt örömében.
Vidovics leszállt a kocsiról s látva, hogy a cselédek hiába ostromolják
a zárt kaput, szétküldte őket minden elképzelhető irányba.
Aztán ő maga kezdte ostromolni a várt.
– Halló, valaki! – s buzgón döngette a nagy tölgyfa-ajtót.
Végre, valahára messziről, az épület balszárnya felől egy ijedt öreg
szolga tipegett elő, aki az invázió egész nagyságának láttára
összecsapta a két kezét s aztán szó nélkül visszafutott oda, ahonnan
jött, bizonyára a kulcsokért.
– Nini, az öreg, süket szolga, akit _Hoffmann meséi_-ben láttunk! –
szólt Vidovics. – Ez most oda benn letérdel és imádkozik. Várhatunk
legalább egy félórát, amig visszajön.
– Remek alak! – örvendezett Kerkhoven kisasszony. – Már ezért az arcért
is érdemes volt ide jönnünk. Le fogom rajzolni.
– Ha ugyan beereszt bennünket, – kétségeskedett Vidovics. – Úgy látszik,
nem nagyon örül a látogatásnak.
– Szegény, most ébredt föl téli álmából – szólt Terka. – Engedjen neki
időt, hogy egy kicsit magához térhessen.
Az öreg nem imádkozhatott nagyon sokáig, mert nemsokára előkerült a
kulcsokkal. Csak az az egy hiányzott, amelyre éppen szükség lett volna.
De negyedóra mulva megkerült az is, s a kaput nagynehezen kinyitották.
Időközben a melléképületekben összefogdosták a fürdő egész cselédségét.
Az álmélkodó arcok előkukkantak, majd ismét visszabujtak rejtekeikbe.
– Azt hiszem, jó lesz, ha a kocsiban maradnak, – szólt Vidovics a
hölgyekhez. – Én majd előbb körülnézek odabenn.
Azzal jött vissza, hogy:
– Úgy van ott minden, mint Mária Terézia korában. Meg kell várniok, míg
egy-két szobát rendbe lehet hozni, úgy ahogy…
– De hisz’ ez pompás! – ujjongott Van der Kerkhoven kisasszony.
– Nem éhesek?
– Egy kicsit.
– Kapunk mindjárt ennivalót is. Ugy-e, öregem?
– Hogyne! – felelt Hoffmann öreg szolgája biztató hangon. – Rögtön
beküldök a faluba; lesz itt minden, csirke, tojás, amit csak
parancsolnak!
– Szóval, mire beesteledik, vacsoránk is lesz. És addig itt a szalámi,
ha valaki ebédelni akar. Még jó, hogy elhoztuk.
– Igen ám, de kenyerünk már nincsen, – szólt Terka kissé aggódóan.
– Elosztogatták az egész kenyeret?
– Persze. Odaadtuk a cigányoknak. Ki gondolta volna, hogy még szükségünk
lehet rá?
Az öreg ajánlkozott, hogy ő majd szolgál kenyérrel. Egy-két zsemlye
mindig akad a háznál.
Egy pár perc mulva Vidovics diadallal tért vissza a kocsihoz.
– Brávó! – szólt, – csakugyan kaptunk zsemlyét. Kissé különös szabásuak
ugyan, de a szinük igen szép. Finom, rokoko citrom-szín. Valóságos Louis
Quinze-zsemlyék; lehet, hogy Pompadour keze érintette őket. Tessék.
– Mily kaland! – gyönyörködött Van der Kerkhoven kisasszony.
– A kaland nem rossz, – szólt Terka, de a zsemlye száraz. Maga nem
eszik, Feri?
– Köszönöm, én megvárom a vacsorát. A mindent, amit csak parancsolni
kell.
Mire a hölgyek megebédeltek, a lakás már készen várta őket.
Vidovics lesegítette őket a kocsiról s bemutatta nekik ideig-óráig való
lakó-osztályukat.
– Véletlenül a hangverseny-termet takarították ki először, de sebaj.
Legalább Van der Kerkhoven kisasszony azonnal zongorához ülhet, ha kedve
tartja… Mielőtt elbúcsúzom önöktől, nem parancsolnak még valamit? Itt
csak parancsolni kell.
– Ha olyan szíves akar lenni, – szólt Van der Kerkhoven kisasszony, –
talán lehetne valahonnan egy pohár sört keríteni. Az ebéd nagyon tápláló
volt.
– Sört! – szólt Vidovics odakünn ridegen.
Ez a kivánság igen nagy riadalmat idézett elő a szép barokképületben, s
Vidovics csak egy jó negyedóra mulva jelentkezett újra két söröspohárral
a kezében.
– Bocsánatot kérek, de ez a hűs ital kissé hosszu utat tett meg.
Kivánságomat egyik hang a másiknak adta át; az ekhó lefutott a pincébe,
onnan a bodrogi hegyek közé s ott a szikla-hasadékok mélyén Hudson
kapitány és összes szellemei mennydörögték: _Sört!_ – míg végre az
erdőben alvó szép csaposleány jónak látta kimérni ezzel a két pohárral.
– Ejnye, be aggasztó operette-műveltsége van magának! – szólt Terka,
köszönet helyett.
Van der Kerkhoven kisasszony annál hálásabb volt.
– Soha se ittam ennél jobb sört; nagyon köszönöm, monsieur Vidovics.
– A kisasszonyt még most is mulattatja a kaland?
– De hisz’ mindez nagyszerü!… Ezt, ezt kerestem én!
S lelkesedésében szilajul kezdte sanyargatni a zongorát, fölvervén az
almási tó békés állat-világát _Carmen_ séguedillájával
Près des remparts de Séville,
Chez mon ami Lillas Pastia
J’irai danser la Séguedille
Et boire du Manzanilla.
J’irai chez mon ami Lillas Pastia.
Oui, mais toute seule on s’ennuie,
Et les vrais plaisirs sont à deux;
Donc, pour me tenir compagnie,
J’emmènerai mon amoureux!
– Tessék, – szólt Vidovics magában, mialatt lebaktatott a lépcsőn, –
milyen kevés kell hozzá, hogy egy milliomos kisasszony huszonnégy órára
boldog legyen!
Délután megnézték az úszóházat, a tenniszpályát, a torna- és
vívó-csarnokot, a nagy hársfa-alléet, a versenytért s az összes
nevezetességeket. Van der Kerkhoven kisasszony fáradhatatlan volt;
elment volna a bodrogi hegyekig. Terka alig tudta meggyőzni, hogy a
fürdő területén túl nincs semmi, amit érdemes volna megnézni.
– Azt hiszem, a halmokról messzire el lehet látni, – gyanakodott Van der
Kerkhoven kisasszony.
– Igen, csakhogy nem látsz egyebet, mint a végtelen sikságot, a
hársfa-allée-t s azt az egypár szál gyertyánfát a versenytér körül.
Aztán a halmok messzebb vannak, mint képzeled. Odáig kocsin, jó
lovakkal, legalább egy félóra.
Van der Kerkhoven kisasszony kocsin, jó lovakkal, elment volna a világ
végére is, de nem akart nagyon követelő lenni. Kárpótlásul elvezettette
magát a hőforrásokhoz.
– Itt bizonyosan fürdő volt már a rómaiak idejében is. Mit gondol,
Vidovics úr?
Ez a kérdés eddig soha se nyugtalanította Vidovicsot. Hamarjában azt se
tudta elhatározni, vajjon a légiók elhatoltak-e idáig?
Van der Kerkhoven kisasszony aztán kifejtette, hogy micsoda jelenségek
vezetik ehhez a föltevéshez. Mindenhez értett a világon.
Majd a gyertyánfák korát találgatta, s utóbb, merész eszme-társítással
elmagyarázta Vidovicsnak, mily meglepőnek találja, hogy a Lincolnshire
Handicap-et Mount Morris másodszor is megnyerte.
Vidovics titokban szemrehányó pillantást vetett Terkára, aki
félreértette a néma beszédet.
– Szegény fiu, maga éhes, s mi ugyancsak megsétáltatjuk!
– Dehogy! – felelt Vidovics. – Nem azért élünk, hogy együnk, hanem
azért, hogy csolnakázzunk.
– Ohó, ez alól nem fog kibújni. Nem azért hoztuk ide, hogy a döntő
pillanatban almási gondolásokra bizzuk magunkat! De addig
megvacsorálhat, s el is felejtheti, hogy evett.
– Majd csak azután. A hold nemsokára följön s mivel úgy képzelem, nem
várjuk meg a késő éjszakát…
– De bizony megvárjuk! Kiknek néz bennünket? Csak nem gondolja, hogy
éjjel félni fogunk?
Van der Kerkhoven kisasszony sietett kijelenteni, hogy tíz-tizenegy óra
előtt ő is igen prózainak tartaná a _holdvilág parti_-t.
– Ahogy parancsolják, – szólt Vidovics.
S a benszülöttek elképpedésére, éjfél után egy órakor szállottak
csolnakba. Két üveg pezsgőt vittek magukkal s mikor a jeget tartó, nehéz
ezüst-edényeket berakták a ladikba, az ingatag alkotmány közel volt a
fölforduláshoz. De a hölgyeket ez nem aggasztotta.
A fürdő intézője fejcsóválva nézte, amint eltüntek az éjben. Ha
véletlenül nem ismeri Vidovicsot, szökött őrülteknek tartotta volna
őket. De Szilas-Bodrog vármegyében megtanulja az ember, hogy soha semmin
se csodálkozzék.
Van der Kerkhoven kisasszony jól imádkozott: a hold teljes pompájában
jelent meg tiszteletükre. Egyszerre azonban felhőfátyolt öltött magára;
épp amikor a legmesszebb voltak a parttól.
– Nem félnek? – kérdezte Vidovics.
– Már hogy félnénk, mikor pezsgő van velünk! – felelt Van der Kerkhoven
kisasszony.
Vidovics eleresztette az evezőket és koccintott vele.
Ez a felelet szinte meghódította.
– Derék leány, azt meg kell adni, – szólt magában. – Tartalmasabb feje
van, mint szeretném, de legalább vigyáz rá s nem veszti el hamar…
Mind a kettőjök szerencsétlenségére, Van der Kerkhoven kisasszony
sietett elrontani a dolgot.
– Tudja, mire emlékeztet engem ez a kép? – szólt, ahogy visszajövet
megpillantották a kivilágított kaszinót, melyben az excentrikus vendégek
kedvéért vagy ezer villamos láng ragyogott. – Pallanzára és a Lago
Maggiore-ra!
– Az ám, – felelt Vidovics, s magában így morfondált:
– De hát nincs szeme ennek a lánynak?! Milyen más ott a víz, a levegő, a
növényzet, még az árnyékok is! Az ember azt hinné, hogy itt más hold
sétál az égen, nyugalmasabb, szelidebb!… Nem, látni nem lát, csak érez.
Szeme nincs, csak lelke.
Hanem azért ezen a legelső estén, mikor elbúcsuzott tőlük s visszavonult
a szobájába, még némi gyöngédséggel gondolt arra az alakra, akit az
imént elhagyott s aki magános szobája csöndjében újra megjelent előtte.
– Ha elvenném – tünődött, míg elszítta a cigarettáját – nagyon
megbecsülne. És ha megcsalnám, akkor is megbecsülne. Nem kaparná ki a
szemem; megbocsátana. Egy darabig igen-igen boldogtalan volna, de
megbocsátaná ezt is, mindent. Kényelmes feleség volna; nem tulságosan
imádandó, de kellemetes.
Másnap azonban már nem gondolt rá, hogy mi történnék, ha véletlenül
eszébe jutna megházasodni, hideg, tehát: kétszeresen ostoba fejjel; egy
pillanatig se gondolt többé erre az esetre. A második nap kalandjai igen
szegényeseknek tüntek föl előtte; s ha Van der Kerkhoven kisasszony ezen
a napon is bőven talált szenzációkat, Vidovics máris rájött, hogy: „plus
ça change, plus c’est la même chose.“ Harmadnap nem titkolta el önmaga
előtt, hogy ostobaságot követett el, mikor erre a hóbortos kirándulásra
vállalkozott s a negyedik este dühösen kérdezgette maga-magától:
– Hát kellett ez nekem?!…
Egyre több hibát födözött föl a szórakozásra vadászó, szegény milliomos
leányban. Eleinte csak azon boszankodott:
– Nem leány ez, hanem maga a testet öltött etnográfiai érdeklődés. Vagy
ha valamivel több ennél, úgy a dilettantizmus, tetszetős formában.
Persze, ha valaki ép, jóarcu s Doucetnál készítteti a ruháit, egy-egy
pillanatra szembe fog tünni, nekem is, neked is, mindenkinek, kivált egy
puszta szigeten…
Majd így folytatta:
– S ebben a lelkes dilettantizmusban tulajdonképpen sokkal több az
önzés, mint képzelné az ember. Ami eleinte csupa érzésnek látszik,
nagyobbrészt inkább csak hideg kiváncsiság. Azt hinnéd, együtt érez
nagygyal, kicsinynyel, annak az indulatával, ennek a sóvárgásával s
voltaképpen nem lakik benne egyéb, csak a kiváltságosak gőgje, mely
szórakozása tárgyának tekinti az egész világot.
Utóbb még szigorúbban itélt róla:
– Mekkorát tévedtem! Azt képzeltem, hogy igénytelen s kívánságok nélkül
való s tele van lehetetlen vágyakozásokkal, céltalan ábrándokkal,
pillanatról-pillanatra változó szeszélyekkel! Mindene megvan, de e
mindennek semmi értéke előtte; mást keres, ami nincs; soha semmi se
fogja kielégíteni. Pokoli feleség volna; óvjon meg tőle az ég minden
naiv embert!… Vagy talán csak egyetlen hibája van, szegénynek: az, hogy
nem szeretem?!…
Utóljára egyáltalán nem gondolt rá, csak unta.
S mialatt Van der Kerkhoven kisasszony a színek és hangok rejtelmes
egybefüggéséről beszélgetett vele, egyre azon járt az esze:
– Vajjon mit csinál most a kis majom?… Az én édes, kedves kis majmom?…
Vajjon mit szól hozzá, hogy így eltüntem? Ma már a nyolcadik napja, hogy
nem láttam… Vajjon gondol-e rám néha?… Most alighanem az utcán van; ha
próbája volt, éppen most megy haza… Várja-e valaki a _Metropole_-ban?…
Azóta a Pázmány-utcában lehet… _Lecocq ur_-nak bizonyosan több esze van,
mint a gazdájának s most is hűségesen kiséri… Vajjon szól-e hozzá?…
Vajjon mondja-e neki, hogy: Óh, be nagy szamár a te gazdád!…
Mikor a tizedik napon Terka kijelentette, hogy akármilyen egészséges
dolog is a csolnakázás, végre is ideje, hogy hazamenjenek, Vidovics
Oroszlánszívü Rikárdra gondolt, aki megszökvén osztrák fogságából,
összeölelkezett az erdőben a fákkal.
VII.
– Itt van ő, itt van ő, itt van ő!…
A vörös szakállu, rettenetes Zampa kapitányt fogadták így. A bariton
bizonyára már az asztal alatt reszketett; az együttesből tisztán
kihallatszott a Rita hangja. Mindjárt vége a fölvonásnak.
Vidovics leült egy kiselejtezett, rongyos kősziklára s türelmesen várta,
míg rákerül a sor.
Meg kellett szolgálnia, a mire vágyakozott.
A finále elhangzott, a függöny legördült, a kulisszák között nagy
fészkelődés, sürgés-forgás támadt; csak Mira nem mutatkozott. Alighanem
a túlsó oldalon lépett ki a szinpadról s a Lola öltözőjébe ment.
Vidovics nem akart mindakettőjükkel találkozni s azért ott maradt a
posztján. Tudta, hogy Ritának a következő fölvonásban erre kell jönnie,
épp akkor, mikor Lola a szinpadon lesz. Ezt az alkalmat nem akarta
elszalasztani.
A dekorátoroknak meglehetősen útjában volt. Kastélyokat, sőt egész
tájakat cipeltek el mellette; hol jobbra, hol balra kellett húzódnia. A
szinfalak közt csak egy urat ismernek: a nagyközönséget.
Valaki azonban egy csöppet se respektálta se a közönséget, se azt a
lázas munkát, melyet e percben a szinpadon folytattak. Ez a valaki egy
mezítlábas öreg asszony volt, aki vidáman haladt el a kulisszák mellett,
egy köteg ételes csészével a kezében. Aligha vette észre a nagyságos
urat, mert az ajtócsattogás és díszlettologatás zajában bátor
füttyszóval ment ki az udvarra.
– Ej, be vígan van az öreg! – szólt Vidovics magában. – Mi az ördög
tehette ilyen jókedvüvé?… Akinek az ételt hozta, nem lehet valami nagy
úr és lám, ennek a szerény exisztenciának a cselédje milyen gondtalan
tud lenni!… Különben igaza van az öreg asszonynak: az élet nem érdemli
meg, hogy komolyan vegyük.
Most maga Zampa kapitány közeledett feléje méltóságos léptekkel.
Vidovics szeretett volna egy pillanatra láthatatlanná válni, de az öreg
tenor észrevette a színügyi bizottság elnökét, aki már vagy két hete nem
mutatkozott a szinházban. Lehetetlen volt meg nem kérdeznie, miért, hogy
olyan régen nem volt szerencséjök.
Vidovics iparkodott nyájasan felelni, de éppenséggel nem örült a
találkozásnak. Attól tartott, hogy ha Mira meglátja őket, elmenekül
előle s ő nem állhatja útját a rossz kis gyereknek.
– Vinne az ördög Bukarestbe! – bosszankodott magában. – Bukarestben
talán megtalálnád a hangodat valamelyik csapszékben.
Végre megszabadult tőle.
Csak most vette észre, mennyire ideges.
– Itt hagytam önként, – pirongatta maga-magát, – itt hagytam hideg,
nyugodt lélekkel, hogy akár ne is lássam többet. Megvoltam nélküle vagy
tíz napig, bár semmi igaz okom nem volt rá, hogy kerüljem; másfelé
jártam, _car tel était mon plaisir_. És most alig tudom megvárni ezt a
pár percet!… Pedig semmi sem történt azóta; éppen semmi. Egy párszor
eszembe jutott az arcocskája s néha azt kérdeztem magamtól: vajjon
gondol-e rám? És egyre sűrűbben kérdezgetem magamtól ezt az ostobaságot.
De hát végképpen elment az eszem?!… Eh, mikor jön már?!…
Végre megjött.
Lassan, kissé elgondolkozva közeledett. A pillantása szórakozott volt s
látszott az arcán, hogy rosszkedvü. Az öltözőjéhez támaszkodó embert nem
vette észre.
Vidovics, mintha tréfálna, útját állotta s megfogta a kezét. Aztán halk,
gyöngéd hangon azt kérdezte tőle:
– Ismer még?
Mira megrezzent s mintha vissza akart volna húzódni. De ahogy fölnézett,
arca kiderült s még csak a kezét sem húzta vissza.
– Igen, – szólt Vidovics, – itt van ő, itt van ő, itt van ő. Rosszul
fogadjuk?
A leány nem felelt, csak nézett a szemébe s mosolygott, de úgy, mint aki
mindjárt sírva fakad.
– Édes, kedves, drága! – szólt a másik halkan.
Mira intett neki, hogy ne szóljon; a tekintete is azt könyörögte:
„Hallgass!“ De látszott rajta, hogy nem haragudott meg: piros volt, a
festék alatt is, a haja tövéig.
Körülnézett; senkit sem látott a közelben. A két középső színfal
elbujtatta őket a szinpadon lévők szeme elől, s az öltözőkhöz vezető
folyosó néptelen volt.
Ahogy visszafordult, a szemök hirtelen összevillant, s a Mira ellankadt
pillantása egy pillanatra foglyává lett annak a másik égő tekintetnek. A
lány sietett kibontakozni a tekintet forró öleléséből s egy kicsit
visszahúzódott.
– Miért jött vissza? – kérdezte, épp olyan halkan, mint ahogy a másik
szólt.
– Kérdezze inkább, hogy miért mentem el? Elmentem, mert őrült voltam s
visszajöttem, mert nem tudok úgy élni, hogy ne lássam!
– Ne beszéljen így… s várjon egy kicsit rám, itt, ezen a helyen;
mindjárt visszajövök.
Befutott az öltözőjébe, de azonnal visszatért. Egy fátyol-kendőt hozott
magával, hogy eltakarja kifestett arcát.
– Nem akarom, hogy így lásson, – szólt. – Mert így még nem látott soha.
– De legalább láttam. Míg most…
– Hagyja, hadd maradjak így. Tudom, hogy a színpadon nem tetszem
magának, de… minek is jött ide?
Igaza volt. A Rita bokorugró ruhájában kisebbnek s fejletlenebbnek
látszott, mint máskor: a szegényes, kopott kosztüm, évtizedek óta
megbarnult aranyrojtjaival, lerítt üde, fiatal szépségéről. S a festék
meg ez a fátyol-maskara, úgy nem illettek kiáltóan leányos alakjához!
De, különös, megjelenésének a szegénysége csak még kedvesebbnek tüntette
föl az előtt, akivel beszélt. Mintha betegnek, szenvedőnek látta volna,
gyöngédsége csak növekedett iránta; elhanyagolt, szegény kis gyermekre
talált benne, bájos, édes kis gyermekre, akit nem elég szeretni, ápolni
is kell.
– Hogy miért jöttem ide? Mert nem tudtam holnapig várni, hogy lássam s
hogy halljam a szavát!… Mert nem akartam a szinpadon látni, ott nekem
idegen!… Mert beszélni akartam magával, elmondani, hogy… már magam sem
tudom mit… Mert azt akartam, hogy újra lássam a mosolyát… Eh, tudom is
én: mért. Bizonyosan azért, mert szeretem!
– Óh, Istenem!… Hallgasson! Hallgasson! Miért is jött vissza!
Egy darabig csak néztek egymásnak a szemébe. Érezték mind a ketten, hogy
most ezeknek a szavaknak kellene következnie: „Miért hallgassak?
Szeretlek, te is szeretsz engem, légy az enyém örökre!“ – s tudták, mind
a ketten, hogy ezek a szavak nem fognak elhangzani.
És mégis, mialatt az élemedett Zampa a zsinórpadlás felé fordulva
kereste a neki igen magas hangot, egy percre belefelejtkeztek abba a
gondolatba, hogy: óh, mily édes nem törődni semmivel a világon, csak
nézni két szembe, melyek az Örök Szerelemtől ragyognak!…
A leány szólalt meg először.
– Azt hittem, hogy nem látom többet… Miért is jött vissza?!…
De tekintetének a sugárzása egyebet mondott, azt beszélte, hogy:
– Milyen jó, hogy visszajöttél!…
– Visszajöttem, – felelt a másik, – mert nem tudok élni a nélkül, hogy
lássam!… Nem tudok beletörődni a gondolatba, hogy a maga édes hangját ne
halljam többet!… A közelében akarok lenni; azt akarom, hogy szóljon
hozzám s hogy felelhessek a szavára. Mindennap. Mindig.
– Az úgy sem lehet. Nemsokára el fogunk válni. Aztán egy darabig gondol
rám és végre el fog felejteni.
– Nem. Utána megyek, akárhová megy. Voltak már efféle alakok a világon.
Én is ilyen alak leszek. Mindegy.
– Óh, ne ijeszszen meg. Ne mondjon ilyeneket. Hisz tudja, hogy az
lehetetlen!
– Csak azt tudom, hogy nem válhatok el magától soha. Igen, azt hiszem,
soha.
– Ugy-e, maga is fél attól, amit mond? Nem való ilyeneket beszélni. Majd
szépen elbúcsúzunk, szépen elbúcsúzunk…
– Mira, édes kis Mira, hallgasson rám!…
– Nem, ne szóljon. Nem akarom magától hallani. Az én utam más, mint a
magáé, tudom. De nem akarom magától hallani. Lássa, jobb lett volna, ha
nem találkozunk többé. Mit akar velem? Nem akar szerencsétlenné tenni,
ugy-e? Maga jó és szeret, érzem. Nos, ha szeret, váljunk el most. Hogy
mindig úgy éljen az emlékemben, amilyennek most látom!
– Azt hiszi, világok választanak el bennünket?
– Igen, világok. A maga világa, meg az én világom. Ne is beszéljünk
erről. Igérje meg, hogy jó lesz hozzám, s mindig szót fogad nekem!
– Azt teszem, amit akar. Csak engedje meg, hogy lássam!… Amikor lehet;
mindig, amikor lehet.
– Nem tudom, hogy mit feleljek. Félek a jövőtől. A legjobb volna, ha már
holnap el kellene utaznunk innen, s aztán egy kis idő mulva… nem
mindjárt holnap… elfelejtene. A szinésznőket könnyen elfelejtik, de én
magának nemcsak az voltam, ugy-e?… Óh, Istenem, a jelenésem… De előbb
mondja még egyszer, hogy szeret. Még soha senki se mondta eddig.
– Édes, édes!… – és a hangjában benne volt az is, amit a másik hallani
akart.
A folyosón egy árnyék jelent meg. Lóla volt, aki Mirát kereste.
– Mira, az istenért, hol vagy?
– Megyek már…
Kezet nyujtott a fiatalembernek s halkan így szólt hozzá:
– Ha akarja, ma haza kisérhet bennünket…
– Ha akarom-e?!…
Lola ezalatt odaért hozzájok.
– Ah, ön visszatért, Vidovics úr?
Nem igen figyelt a feleletére. Ez a tíznapos kimaradás tökéletesen
megnyugtatta s azóta, hogy váratlanul megszabadult a mindennapos
ostromtól, a Vidovics-nemzetség nem érdekelte többé.
Visszamentek a szinpad másik oldalára s Vidovics egyedül maradt.
Tudta, hogy sokáig kell várnia, de azért nem hagyta el a helyét. Ki
akarta kerülni az alkalmatlanok és közömbösek társaságát; féltette tőlük
friss emlékeit.
És ahogy újra maga előtt látta azt a sugárzó, kedves, meleg tekintetet,
ahogy messziről meghallotta a zengő hangot, mely az imént mély,
felejthetetlen szavakat suttogott előtte, valami édes borzongás fogta
el. Az ifjúság bőséges örömökben: de hiába vagy a huszas évek végén,
hiába nézed e kitünő pozicióról, mint egy gyönyörü hegység magasáról,
felsőbbséggel a kalandok és flirtek olcsó léhaságait, hiába vetted ki
részedet a mindenféle fajta szerelmekből, s hiába nézed köznapi dolognak
a legtöbb szerelmi románcodat, mikor érzed, hogy egy szép, fiatal
teremtés, aki még gondolatában sem volt soha senkié, átadta neked a
lelkét egészen, s elvégezte rólad, hogy azt téssz az életével, amit
akarsz: legyen a neved bár Don Juan Tenorio, valami olyan melegség járta
át egész lényedet, amelyről eleve tudod, hogy élj akármeddig, nem
sokszor lesz hozzá szerencséd; ezt ugyan nem fogod megszokni.
– Persze, ön számon kéri tőlem a barátját, – szólt Lola Vidovicshoz az
előadás után. – Nem szolgálhatok vele; úgy hallom, szegény,
szoba-áristomot kapott. Hanem a kutyáját, azt visszaadhatjuk. Hűségesen
kitartott mellettünk, amint mindjárt meggyőződhetik róla.
Csakugyan, _Lecocq úr_ már ott várta őket a szinház udvarán. A derék
állat eszeveszett ugrándozással üdvözölte a gazdáját, de aztán
udvariasan körültáncolta a lányokat is.
– Ezt ugyan hatalmába kerítette a szinházi szenvedély, – szólt Vidovics.
– Tartok tőle, az lesz a sorsa, ami az őrült angol lordnak: mindenüvé
követni fogja a társulatot. De ez a könnyelmü kutya már teljesen
eljátszotta az érdeklődésemet; beszéljünk inkább Cipriániról. Miért
kapta az áristomot?
– Egy vendéglői jelenet miatt; azt mondják, hogy kötekedett s nem volt
egészen igaza. Nem tudom tisztára a dolgot. Épp akkor este történt,
mikor a _Remete csöngettyűjé_-t adtuk s ez ránk nézve olyan nagy esemény
volt, hogy nem igen törődtünk egyébbel.
– Cipriani különben se volt kedves emberük.
– Soha sem rajongtam érte, az igaz. S akkortájban a legkevésbbé. Amúgy
is rossz kedvem volt a _Remete_ után…
– A _Remete_ után? Miért?
– Csak udvariasságból tesz úgy, mintha nem tudná, mi történt?
– Semmit sem tudok. Délután érkeztem meg; estig nem találkoztam
ismerőssel. Legelőször is a szinházba mentem, s ott…
– Az történt, – szólt közbe Mira, – hogy a _Remeté_-ben megbuktam.
– Ez túlzás. Bukásról szó sem lehet…
– Nem pisszegtek ki, de ennek is kevés volt a hijja.
– Nagy sikert vártunk és ez elmaradt. Ennyi az egész. De azért igen el
voltunk keseredve.
– Azóta tűrhetően énekeltem el két kisebb szerepet. Lolát ez
megvígasztalja. Engem nem.
– Tudja, a dologban a legrosszabb az, hogy attól fogva nem győzök eleget
vitatkozni vele. Nem volt szorgalmas; sem a duettet, sem a nagy hármast
nem tudta eléggé. S most azzal bosszant, hogy neki nincs tehetsége.
– Minden bizonynyal okosabb lett volna, ha tanítónőt nevelnek belőlem.
– Ilyen hanggal!…
– Hagyjuk el, kedves Lolám. Mindez egy csöppet sem érdekli Vidovics
urat.
Vidovics úr sietett tiltakozni. De Mira másra terelte a szót s Lola
elhallgatott.
A szőke lánynak szeget ütött a fejébe a Vidovics úr föltünő
tájékozatlansága.
– Te, Mira, – szólalt meg, a mikor otthon magukra maradtak, – ha a
_Remete csöngettyűjé_-ről, meg a többi, egy szót se szóltál neki, miről
beszélgettél vele egy fél fölvonáson át?
– Okos dolgokról, – felelt Mira, s ezzel véget vetett a vitának.
Sietett levetkőzni, s bebújt az ágyába.
VIII.
_Özv. Fröhlich Nándorné – Haller Xav. Ferenc urnak_
_Budapesten._
Kedves Rokon!
Szegény boldogult férjem, akit, ha Isten életben tartott volna, most nem
volnék Önnek terhére… pedig még élhetett volna vagy tíz esztendőt, mások
elélnek hetven-nyolcvan éves korukig, s őt hatvanhárom éves korában
szólította el az Úr, ámbár rendes életü ember volt, bort se ivott soha…
azt szokta mondani, ne fujd, ami nem éget s Isten mentsen engem, hogy
más dolgába avatkozzam, kiki maga tudja legjobban, mit tegyen, mit ne
tegyen s én már csak azért sem szeretek beleszólni abba, ami nem
tartozik rám, mert az ember csupa jó szándék és csak kellemetlensége van
belőle, én pedig mindennél többre becsülöm a nyugalmat.
A világért sem akarnám megzavarni a Kedves Rokon lelki békéjét, ámbár
gondolom, most már mégis csak vége lesz a sakk-versenynek, még az is
kifáradhatott bele, aki csak nézte, mint a Kedves Rokon s Isten látja
lelkemet, semmi kincsért nem akarnám a Kedves Rokon ügyeit bírálni, de
nem tudom megérteni, mi mulatságot adhat egyeseknek – nem erre az esetre
mondom – elnézni, hogy mások hogyan mulatnak.
Azt fogja mondani, Kedves Rokon, hogy egy szegény öreg asszony ne
szóljon bele mindenbe, mert egy szegény öreg asszony nem szinügyi
tanácsos. A szegény öreg asszonyok hallgassanak. Ebben igaza van.
Szegény Nándorom, Isten nyugtassa meg, azt szokta mondani, hogy az
asszonyokat, mihelyt elérték a harmincadik évöket, be kellene szüntetni.
Ő ezt nem rosszakaratból mondotta, mert akkor mindössze huszonhárom
esztendős voltam; az édesanyámra értette, nem én rám. De csak később
láttam be, mennyire igaza volt; Nándoromnak csak egyszer nem volt igaza;
amikor meghalt.
Nem is írnék önnek, Kedves Rokon, mert ne szólj szám, nem fáj fejem. Az
ember ne lásson, ne halljon, ne beszéljen; csak így lehet hosszu életü a
földön. De Lola nem hagy békét. Azt mondja, vannak dolgok, amelyeket egy
kisasszony, bármennyire fölvilágosult, nem tárgyalhat az édesatyjával; s
a tisztes személyek éppen erre valók. Tisztes személyek alatt, teljes
megvetéssel, mindig engem szokott érteni.
Rajtam tehát ne muljék. Én ugyan nem látom a helyzetet olyan
kétségbeejtőnek, mint Lola; de mit tud ehhez egy szegény öreg asszony?!
A fiatalember jónevelésü, illedelmes s nem csinál nagyobb botrányokat;
de hát a mai világban a lányok olyan fölvilágosultak, hogy mindent
jobban tudnak, mint a tapasztalt öreg asszonyok.
Mert kérdem, Kedves Rokon, mi rossz van abban, hogy egy fiatalember
minden este más kalapban jön a szinházba s a fölvonások után úgy néz
körül a nézőtéren, mintha mindenkit pofon akarna vágni?! Igaz, hogy
mindenki az ő fehér kalapját nézi, akkora karimája van, hogy az egész
közönség dühös, mikor ez a kalap megjelenik a nézőtéren, de ki tehet
róla, hogy Párisban most ilyen furcsa kalapokat viselnek?! Előadás alatt
leveszi a fejéről s végre is ez a fő-dolog. Az, hogy a kutyája mindig
vakkant, ha öreg nő lép a szinpadra, bizonyára illetlen dolog; de hogy
Nizzából hozat virágot Mirának, egy cseppet se találom botrányosnak.
Lola a multkor egy szekérre való virágot dobott ki az utcára; én ezt nem
helyeseltem. Végre is ő a szinügyi bizottság elnöke, s a tekintélyes
egyének iránt mindig figyelemmel kell lenni, mert ez világ sora.
Istenem, az én időmben, mikor Pepita járt nálunk, az egész fiatalság meg
volt bolondulva; később aztán meggyógyultak, s egyik-másik mint
miniszter fejezte be pályafutását! De többet mondok. Mikor a vörös haju
Murska Ilma egész Magyarországot bejárta _Lammermoori Luciá_-val,
szegény Nándorom oly dühösen énekelte a „Te, ki szellemszárnyaiddal“-t,
éjjel-nappal, két esztendeig, hogy végre is bronchiális katarust kapott,
s lelkesedését soha se tudta egészen kiheverni. Azért, Nándorom, Isten
áldja meg a haló porában is, a legjobb férj volt a világon, s a Murska
Ilma erényén se esett csorba.
Abban se látok rosszat, hogy a fiatal ember mindig itt lóg, s ha Mirát
nem láthatja, órákig is elsétál az utcán. A mióta rászóltunk, nem jön
lóháton, s azt meg kell adni, hogy, leszámítva a kalap-viseletét, elég
tisztességesen viseli magát. Mivel Lola nem ereszti be a szobába, leül a
tornác lépcsőjére s elbeszélget a béresekkel, meg a házmester
porontyaival. Mikor aztán Mira előkerül, haptákba vágja magát,
eldiskurál az időről, a hadgyakorlatokról, meg arról, hogy mit végeztek
a nő-egylet választmányában, s lovagló ostorával betüket ír a porba.
Aztán szalutál s elmegy.
A baj csak az, hogy Mira semmi kincsért se beszél erről az úrról, s egy
idő óta olyan, mint a penészvirág. Ez a konok hallgatás nekem se
tetszik; s néha olyan ellenséges tekintettel néz ránk, hogy szinte
megijedek tőle. Amikor egy fiatal nő panaszkodik, s szidja az egész
világot, az rendjén való dolog; még jobb, ha veszekszik, s legjobb, ha
kiáll az utcára és úgy pöröl, hogy az emberek összeszaladnak. De ha egy
fiatal nő hallgat, azt én nem szeretem. Nándorom azt mondta, hogy a nőt
fecsegésre teremtette a jó Isten; amikor nem szül gyermekeket, ez a
legfontosabb élethivatása. És csakugyan, nem tudom miért, de úgy vagyok
vele, hogy szinte szégyellem magamat, mikor egy fiatal nő hosszasan
hallgat.
A multkor – Lolát vártuk, akinek próbája volt – vagy egy félóráig
megsétáltattak a nagy férfiakról elnevezett aszfaltos utcákon. A
fiatalember elmagyarázta neki, hogyan játszák a tenniszt, s mik a
football-játék szabályai; Mira szokása szerint hallgatott. De koronkint
úgy néztek egymásra, mintha férj és feleség volnának, s én megesküdtem,
hogy többet soha se megyek velök. Én még nem mondtam le arról, hogy
Nándorommal együtt leszek az égben.
Sajnos, ez még nem minden.
Tegnap este – mindjárt meg fogja érteni, Kedves Rokon, miért írom ezeket
a sorokat – Lolának, előadás után, nagy jelenete volt Mirával. A
szinházban, talán harmadszor, a _Remete csöngetyüjé-t_ adták. Mira még
ma sem tudja Rózsit becsületesen, s a második fölvonás nagy hármasába
majdnem belesült; Lolának kellett kisegítenie, aki Georgette-et
énekelte. Mirát ez egy cseppet se bántotta, s a harmadik fölvonásban
olyan kedve kerekedett, mintha pezsgőt ivott volna. Ön bizonyára
emlékszik Rózsi menyasszonyi kupléjára: „Ő szeret, ő szeret! Mi édes
érzet!…“ s az ördög tudja még mi. Mira ezt a kuplét egyes-egyedül a
furcsa kalapot viselő fiatal embernek énekelte, aki ezuttal födetlen
fővel, de a kutyája társaságában ült egy elsőemeleti páholyban, s
iszonyu világmegvetéssel figyelt a szinpadra; rá se hederítve a
földszintre, amely csak őt bámulta. Mirának, mikor oda ért, hogy: „Ő
bizony engem választott, sírjatok irigy parasztok!“ – kipirult az arca:
a tekintetében ezer pici tűz csillogott s az egész lány hirtelen oly
idegennek tünt föl előttem, hogy ijedtemben szívdobogást kaptam.
Csodálatos hangja, mint egy drágakő, melyet csak épp akkor emeltek ki
valami arany-szelencéből, egyszerre beragyogta a roppant termet. A
villámos lángok mintha elfakultak volna; a hatalmas hullámokban patakzó
meleg, ifju hang átjárt minden szívet s átjárta az öreg emberek
gerincvelejét. Persze, ahogy végére ért a dalnak: „Engem választott,
akármilyen csunya, szegény leány vagyok!“ – az a moraj futott végig a
nézőtéren, mely mintha azt mondaná: „Nini, hisz ezt nem ismertük!“ s a
férfiak olyan tapsolásban törtek ki, aminőt a berényi szinházban már
régóta nem hallottak. A kutya, mely előbb egész lélekkel figyelt a
szinpadra, örömében ugrándozni kezdett a páholyban; az asszonyok Miráról
a páholyra s onnan a szinpadra tekintgettek, szóval a botrány tökéletes
volt.
Lola mindezt a szinfalak közül szenvedte végig. Mikor aztán magunkra
maradtunk (mert a fiatalember minden este hazakisér bennünket),
szemrehányásokkal halmozta el hugát. Mira egy darabig hallgatott, aztán
kifakadt:
– Igen, neki énekeltem. Kinek mi köze hozzá?
– Fájdalom, – szólt Lola haraggal, – nekem igenis közöm van hozzá. Ha
kompromittálni akarod magadat, azt én nem akadályozhatom meg. De engem
ne kompromittálj, ahhoz nincs jogod.
– Ne félj, – felelt Mira, – nem tart sokáig.
S ezzel a pár szóval, mely inkább fenyegetőzés volt, mint igéret,
aznapra befejezte a társalgást.
Tudja, Kedves Rokon, én az efféle beszédekre nem adok semmit; ha az
asszonynép mind beváltaná azt, amit mérgében mond, már régen vége volna
a világnak. Azt se gondolom, amit Lola egész komolyan erősítget, hogy
Mirának rossz hírét fogják költeni. Ha van szemök, nem mondhatnak róla
semmi rosszat; egy kis kacérkodás még nem a világ. De félek, Mira kezdi
komolyabban venni ezt a bolond mezővárost, mint egész Európát; s ez baj
volna, mert Önnek igaza van, ilyen hanggal kár férjhezmenni. S mindenből
úgy látom, hogy nincs is szó férjhezmenetelről.
Isten látja a lelkemet, nem akarok rosszat mondani erről a
fiatalemberről. Nagy a vagyona, tekintélyes családból való, a szinügyi
bizottság elnöke, szóval igen derék fiatalember. Antipatikusnak se
találom, mert jó a modora, s megbecsüli azokat, akik érdemetlenül rossz
sorsba jutottak. De szegény Nándorom azt szokta mondani, hogy az embert
igazán csak két dologból lehet megismerni. Először abból, hogy milyen
házasságot, és másodszor abból, hogy milyen testamentumot csinál. Ő,
szegény, egyáltalán nem csinált testamentumot, de azért mégis igaza
volt, s nekem a házassága is elég ahhoz hogy mindig tiszteletben tartsam
az emlékét.
Már ami a szóban forgó fiatalembert illeti, azt hiszem, őt soha se
fogjuk igazán megismerni; mert úgy nézem, mostanában legalább, nem fog
megházasodni. Igen sajnálnám, ha Mira másképpen gondolkoznék erről a
dologról. De ő okos lány, s bár nem ismerheti a világot, annyit mégis
tud, hogy azok a fiatalemberek, akikre a főispánság vár, a szinésznőket
nem szokták feleségül venni.
Lola azt hiszi, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet elég sokszor
ismételni. S igen szeretné, ha a Kedves Rokon mindezt személyesen is
megmagyarázná a makrancos leánynak.
Remélem, hogy erre semmi szükség.
Isten mentsen, Kedves Rokon, hogy tanácsokat adjak önnek. A szegény öreg
asszonynak, aki e sorokat írja, már régóta nincsen véleménye.
Kötelességét azonban tudja, s továbbra is illő tisztelettel marad
V.-Berényben, ápril hó 28-án.
hű és hálás rokona: _Fröhlichné_.
Haller Xavér Ferenc kétszer is elolvasta ezt a levelet.
– Ejnye, ejnye, ejnye! – szólt magában, s igen kezdett bosszankodni,
maga se tudta, hogy kire.
Aztán tovább nézte azt az érdekes sakk-partit, melyet e levél kedvéért
tíz percre elhanyagolt.
– Persze, persze, persze, – beszélgetett magában, mialatt a sakk-körből
hazafelé tartott, – le kell mennem, hogy a lelkére beszéljek. Az apja
vagyok; nem engedhetem meg, hogy valami bolondot csináljon. Mihelyt a
Roecknitz-Prohászka-macsnak vége lesz, azonnal megindulok.
A Roecknitz-Prohászka-macs azonban holtversenyben végződött s Roecknitz
kijelentette, hogy nem osztozik meg a jutalmon Prohászkával, hanem újra
kezdi a mérkőzést. Az új verseny csak májusban ért véget.
Így történt, hogy a szegény Haller Xavér Ferenc soha sem látta többé
azt, akit a sakknál és a zenénél is jobban szeretett, nevető leánykáját,
a kicsi Haller Mirát.
IX.
Egy gyönyörü májusi éjszakán Vidovics Feri, akinek eddig jó álma volt,
mint a parasztnak és a házőrző ebnek, hirtelen fölébredt s pörölni
kezdett egy láthatatlan valakivel. Ez a láthatatlan valaki ott ült egy
széken az ágya lábánál.
– Látod, barátom, – szólt a vendég, – így jár, aki lányoknak udvarol!
No, meg vagy elégedve? Kivánságod szerint történt; halljuk, hogy mit
szólsz hozzá?
– Nem akartam én semmit a világon. Ami történt, az természetes, mint az
istenáldás. Mint ez a szerelemszövő májusi éj. Mint az, hogy tavaszszal
a növény kibúvik a földből. Azon kezdem, hogy nem történt semmi. Eljött
a tavasz, ez az egész.
– Nagyon boldog lehetsz, hogy ilyen könnyen beszélsz.
– Nagyon boldog vagyok.
– És gondolni sem akarsz rá, hogy mi lesz ezután.
– Gondolni sem akarok rá, igaz.
– Pedig jó volna; a másik helyett is.
– Eh, nem vagyok a gyámja!