Ne bizzatok olyan igen az vén emberekben –
Mert illendőbb ifju legény lenni szerelemben.
Mert az vénnek el köll türnöd nagysok köhögését,
Egyik helyrül az másikra ágyának vetését:
Mint az tőkét emelned köll az ő nehéz testét.
Óh mely nagy, kit vén embernek akarnak eladni!
Ha mint bagoly az szép sólymot társul nem érdemli:
Azonképen az vén ember ifjat nem érdemli.
Az agg ember szintén olyan mint az ravasz róka,
Mikor nőszni készül, kérded: kire van szándéka?
Ő azt mondja: hogy özvegyre van ő gondolatja.
De már akkor leshelyeket ő mind elfutotta,
Nagy-erősen szép leányra vásik az ő foga –
Mert az ki vén: nem fér össze, gyakran köll sompálcza.
Ősz az fejed, turós lábad az régi időtül,
Mint az tőke megaggottál az sok csütörtöktül:
Leányasszonyt véssz magadnak örök-feleségül!
Fogyatkozott vagy erődben és természetedben:
Házastársod penig vagyon ő szép idejében –
Ifjat ha lát: szive vagyon nagy görjedezésben.
Az szerencsét ő alázza, sirván szidalmazza,
Az urának ő halálát nagy örömmel várja:
Mert hörgését – köhögését urának elunta.
Veszedelem gyakran esik ez-illyen nép között
Mert az vének nem keresnek hozzájok illendőt, –
Kitül gyakran ő magoknak nyernek kissebbséget.
Meglássátok magatokban ti menyegzőszerzők:
Torkotokért hogy ti soha ne hizelkedjetek –
Isten szerént hasonlatost egybenszerezzetek!
Magatok is illyetének kérlek ne legyetek:
Kész gazd’asszonyt illetnétek, mégis leányt vesztek –
Az nép között botránkozást higyjétek, szereztek.
Jól tudjátok, hogy papsüveg nem kedves asszonynál:
Annálinkább utálatos az vénség azoknál,
Papsüvegben, – bőrköntösben, leány-nézni ne járj.
Ha te pap vagy: cziframódra magad ne viseljed;
Feleségtek cziframódra magokat kontyozzák:
Piros saru, csillagos fedel immár ő ruhájok.
Mostaniak mindennapra egy-egy köntöst szabnak,
Feleséged deli-módra föl ne ékesítsed:
Mert az nép közt ez dologgal higyjed, nagy kárt tészesz.
Ennyit végre az papokrul szólni nem akartam:
De közöttük én jártomban nagy sok gonoszt láttam,
Énekemben kit köznépnek mastan előadtam.
Az nagy konczra igen nézünk, hogy az mit kaphatnánk,
Sok hallgató bár ne légyen, azzal sem gondolnánk,
Békességes jó-testtartó helyt igen kivánnánk.
Rágalmazás avvagy irigység köztünk kevés nincs:
Az nagy konczra – tafotára ki nem nézne, egy sincs,
Tanítókra gondviselés ő köztök egy szál sincs.
Böcsületes, drágalátos az jó bölcs tanító,
Jövedelmit és ő bérit meg nem fizethetni:
De jutalmát mennyországbul, Istentül veendi.
Kérek én is bocsánatot minden emberektül
Ha valakit megbántanék itt ez kis énekben;
Adja Isten, megrettenjen efféle vétektül!
Az ki szerzé, szive vala igen nagy bánatban
Ezer ötszáz nyolczvanhatban, Bama-püspökében, –
Kinek nehéz: ám búskodjék bátor ő szivében!
* * *
E végtelenül becses és nagyérdekű régi dalt, melyet – mint az aláhuzott
elébbi sorok bizonyítják – még valamelyik vándor hegedős szerzett:
Szencsey György dalkönyve tartá fenn az utókor számára. Bama-püspökében
kifejezést nem értem; „Bama-püspök napján“, vagy „Bama-Püspökiben“ akar
tán lenni? De én sem ily nevü püspököt, sem ily nevü helységet nem
tudok, pedig világosan „Bama“ van irva.
T. K.
MIVESEK LAKODALMA.
– Gajdolja egy hegedős a XVI-ik században. –
Lakjatok vígan,
Igyatok bátran, –
Eja!
Az idő mondja
Gazda kiáltja:
Fusson az bánot
Töltsd az pohárot –
Hej, jo jo jo jo!
Nem vizet adnak
Innia torkomnak –
Eja!
De tarczali bort,
Mézes mádi bort;
Töltsed az pohárt
Ne lássunk több kárt –
Hej, fa la la la!
Meg ne részegülj,
Gőgösen se ülj –
Eja!
Gazda adj innom
Régen kivánom;
Üres erszényem
Mert nincsen pénzem –
Hej, jo jo jo jo!
No, ne bánkódjunk:
De vígan lakjunk –
Eja!
Gazda vigadjunk,
Mind estig igyunk;
Majd lefekügyünk,
El is alugyunk –
Hej, fa la la la!
Reggel ismétlen
Fölkeljünk szépen –
Eja!
Mai lett vétked
Semmi előtted,
Elő ne hozzuk,
Sőt elfelejtsük –
Hej jo jo jo jo!
Kádban ugráló
Csertörő vargák –
Eja!
Izderi Fóri
Büdös gyomrotok,
Nem szükség néktek
Elő jönnötök –
Hej fa la la la!
De tirólatok
Mit mondjunk szűcsök –
Eja!
Pölyhösök vagytok,
Tudom bánjátok,
Megbocsássátok
Hogy mast igy szólok –
Hej, jo jo jo jo!
Vargáknak bátyja
Nem hagylak hátra –
Eja!
Az bikahústul
Kecskefadgyútul
Fénlik az nyaka,
Megnyőtt az hasa –
Hej, fa la la la!
Héj mely szurkos vagy
Lakatos bátya –
Eja!
Kovács bátyáddal
Talám nem régen
Jöttél az kohóbul
Sz...s fortélybul –
Hej, jo jo jo jo!
Tetves borbélyok
Mely rútak vagytok –
Eja!
Mely czifrán jártok,
Kevélyek vagytok,
Hetykére vágytok
Nagy fönnyen szóltok –
Hej, fa la la la!
Csiszárok rátok
Mast szépen szólok –
Eja!
Hogy ti is mastan
Ajándékoznátok
Kardokkal engem
Fölruháznátok –
Hej, jo jo jo jo!
Mívetek ékes
És igen kedves –
Eja!
Mert nagy-szép-fényes,
Pogányon éles:
Kitül rémülés
Hamar nekik lesz –
Hej, fa la la la!
Kevély ötvösök
Rám hallgassatok –
Eja!
Miként az üstöt
És az aranyot
Megolvasztjátok:
Igy sokat loptok –
Hej, jo jo jo jo!
Bezzeg nevetek
Szabók már nektek –
Eja!
Mert kicsinyenként
Ti sokat loptok,
Pokolban mentek
Ha meg nem tértek –
Hej, fa la la la!
– Mastan nem szólok
Többet rólatok –
Eja!
Kinek mit szóltam:
Csufságbul[132] mondtam,
Megbocsássátok
Kik mast itt vagytok –
Hej, jo jo jo jo!
Mastan rólatok
Ti menyegzősök –
Eja!
Mondok újságot
Kit ma hallotok –
Ti ne bánjátok
Sőt vigadjatok –
Hej, fa la la la!
Az menyasszonynak
És vőlegénynek –
Eja!
Vonjanak hajnalt
Gyönyörű nótát,
Adják meg módját
És ő jutalmát –
Hej, jo jo jo jo!
Az menyasszonyért
És szolgálóért –
Eja!
Tartozik csókkal
Kedves játékkal,
És egy szép tánczczal,
S egy pohár borral –
Hej, fa la la la!
Nyoszolyó- asszony
Dolgához lásson –
Eja!
Az mézes borra,
Vajban sült fánkra
Légyen nagy gondja
Mert minden várja –
Hej, jo jo jo jo!
Szakácsasszonyok
Ne pazolljatok
Eja!
De barátságot
Vélem tegyetek:
Étkekkel engem
Mast jól tartsatok –
Hej, fa la la la!
Azért szép móddal
Dolgunkhoz lássunk –
Eja!
Tyukot, malaczot,
Mindenféléket
Szép szerszámokkal
Jól megvajazván –
Hej jo jo jo jo!
Vőfény, tisztedet
El ne felejtsed –
Eja!
Az fönnszólásra,[133]
Gazdálkodásra,
Pohártöltésre
Vigyázz mindenre –
Hej, fa la la la!
Ez kis énekem,
Vele személyem –
Eja!
Noha kedves volt:
Add meg jutalmát –
De nem nyakcsapást:
Hanem mézes bort –
Hej, jo jo jo jo!
* * *
Szencsey György dalkönyve. E régi hegedős-ének ugy látszik még a XVI-ik
századból, vagy legfölebb a XVII-ik század elejéről való. Élénk humora,
sajátságos verselési modora, s tárgya rendkivül érdekessé teszik. Az
imént eléfordult „pazorlljatok“ szó = pazarljatok, pazaroljatok.
T. K.
„AZ ISTEN BÜNTETI AZ HITETLENEKET…“
– Töredék a XVI-ik századból. –
. . . . . . . . . . .
„. . . . . . . . magtalanok
Az kik megtettétek: ne gyümölcsözzetek;
Az tüzes párnákon örökkén üljetek,
Skorpiókkal együtt egy ágyban háljatok.
Az varas békák szopják emlőtöket,
Az fekete bakok rugdoznak tikteket,[134]
De hiszem azok is mind ördögök lesznek,
Véghetetlen kinnal örökkén kinoznak.
No hasonlóképpen ember rágalmazók:
Ördög országára tüzes küvet rágni,
Tüzes kemenczében örökkén kapdozni,
Tüzes tajtékokat ottan fogtok turni.
Én többet nem szólok pokolnak kinjárul;
Ez kicsiny versekbül ti megérthetitek:
Melly rettenetesek pokolnak kínjai –
Az kik meg nem tértek az ti Istentekhez!
No hát minden ember magát eszre vegye:
Az örök életet hogy el ne veszesse!
Kérlek, hogy légy jámbor az te életedben,
Hagyd el bűneidet, térj meg Istenedhez!
Dicséret, dicsősség légyen az nagy Urnak,
Vigyen bé minket is az örök életben;
Az ő Szent Fiának nagy áldozatjáért
Az örök életet adja elnyerhetnünk! Amen.
* * *
Szencsey György dalkönyve tartá fenn e töredéket, mely bizonyosan
valamely régi hegedős feddő énekéből való. Szencsey codexéből itt két
levél ki van szakadva: erre esik a jelen vers első, tán lényegesebb
része. Czimét a költeménynek a könyv „tartalma“ megőrizé. Verselése oly
ódon, szórakásai oly azonszerüek Tinódyéival, hogy e versnek kétségkivül
az ő korából, a XVI-ik század közepe tájáról kell erednie. –
T. K.
„ÉDES VIGASZTALÁS
az bűnnek nehézségi alatt.“
– A XVI-ik századból. –
Mennybéli Ur Isten
Hallgass meg engemet
Az én könyörgésemben!
Ne hagyj el engemet
Ily nagy nyavalyámban,
Tekints meg szükségemben.
Az nagy bánat miatt
Már adj vigasságot
Az én nagy bús szivemben,
Az te Szent Lölköddel
Vigasztalj meg kérlek
Én keserüségemben!
Mert nám teljességgel
Elhagyál engemet
Az én nagy szükségemben;
Valjon Uram Isten
Már kihöz kiáltsak
Az én nagy inségemben!
Ugyan megutáltál
Látom, bűneimért;
Itt az én életemben
Már minek örüljek
Ha semmi jó nincsen
Nekem az én szivemben?!
Nagy búval, bánattal
Eszem kenyeremet:
Mert nincsen vigasságom;
Vigasságom helyett
Bánatom érkezett, –
Vagyon szomoruságom.
Mind éjjel, s mind nappal
Az sátán-ördögtül
Vagyon én nagy bántásom.
Mert igen elhagyta
Te kezed munkáját, –
Vagyon nagy jajgatásom.
Jól tudom micsoda
Okai legyenek
Én nyomoruságimnak:
Mert az álnok világ
Hizelködésinek
Hittem, csalárdságának;
Az ő szép szavának,
Sok ajándékának –
Kik nekem bút hozának!
Engemet mindenben
Ez világ kedvelle…
Jaj, ím miben hozának!
Jaj nekem bűnösnek
És gyarló embernek:
Ha rajtam nem könyörülsz!
Az én nagy bűnömért
Hatalmas Istenem
Nekem meg nem kegyelmezsz!
Soha nem lehet igy
Nékem vigasságom
Hogyha bűnöm szerént versz;
Már minek örüljek
Fölséges Ur Isten
Hogyha velem jól nem tészsz?!
Hova legyek Uram
Ha elhagysz engemet?
Kihöz hajtsam fejemet?…
Föld kerekségében
Sohul nem találom
Kire bizzam fejemet!
Nincsen itt ez földön
Ki elvenné rólam
Az én sok bűneimet;
De nagy félelemmel
Te hozzád kiáltok:
Hallgasd meg kérésemet!
Im mint nyomorodám
Hatalmas Istenem
Az te ostorod miatt:
Mert elfogyatkoztam
Az én életemben
Én sok bűneim miatt.
Az én reménségem
Már elfogyatkozott
Ő csalárdsága miatt, –
Kiért az én szivem
Mint az megszáradt föld
Ugyan elhasadozott.
Hova legyek immár
Hatalmas Istenem
Ily fogyott életemmel?!
Mert lám sokszor Uram
Hozzád felkiálték
Keserves beszédemmel:
Miért nyomoríttál meg
Én édes Istenem
Most ez keserüséggel?
Mit használok immár
Itt ez világ szerént
Bujdosó életemmel!
Óh miért te Uram
Ennyi sok ideig
Az te szent szömélyedet
Reád nem fordíttád
Kegyelmességedből
Az te kegyességedet?
Én sirásim előtt
Elfordíttád Uram
Az te szent füleidet;
De ha meghallgatnál –
Megvigasztalhatnád
Az én nagy-bús szivemet!
Ne utáld meg Uram
Én sok bűneimet
Számtalan esetimért:[135]
Mert méltónak vallom
Mindenkor magamat
Ezen undokságimért
Az megbüntetésre,
És fölsörkentésre
Az én kényességimért.
De nem vetsz el Uram
Szent szemeid elöl
Az én érdemem szerént!
Ezen kérlek téged
Mennynek földnek Ura
Királyoknak királya:
Hogy míg ez világban
Éltemet kivánod:
Azt csak Szent Lölköd birja!
Minden dolgaimat
És én utaimat
Szüntelen igazgassa, –
Hogy te szent nevedet
Hozzánk jóvoltodért
Én lelkem magasztalja!
Ne bánkódjál lölköm,
Ne hagyd el magadat
Nagy keserüségedben;
Óh én édes szivem
Mit kesergess engem
Ily igen életemben?!
Hagyd el az bánatot,
Végy nagy vigasságot
Az hatalmas Istenben!
Az nagy bánat helyett
Adjon jó örömet
Az Szent Lélek Istenben!
Dicsőség teneked
Magasságban Isten,
Királyoknak királya!
Dicséret mondassék
Neked Krisztus Jézus
Minden uraknak Ura!
Ezekkel egyemben[136]
Szent Lélek Ur Isten –
Mi lölkünknek világa!
Teljes Szent Háromság
Egy bizony Istenség
Az örök boldogságban.
* * *
A Csoma-codexből. A homályos borongás, mély buzgóság, vezeklés, Istenben
való megnyugovás, ugy maga a versmérték – minden a Balassa Bálint korára
emlékeztet; azonban lehet, hogy ez ének pár évtizeddel még régiebb,
mivel Balassáéinál verselése fejletlenebb, s nagyon hasonlít az elébb
közlött István deákéhoz; lehet hogy szintén Temesváry István irta, a
codexben is egymásután következnek. Nyelvezetök is igen egyforma. Több
helytt szép emelkedettség van benne, s végstrophája különösen szabatos
és szép.
T. K.
ÉNEK A RÉSZEGSÉGRŐL.
(„Cantio de ebrietate.“)
– Hegedős-ének a XVI-ik századból. –
Kénszerítem elmémmel rythmus-hozó Pallást:
Hogy hozzon verseivel egynihány szép szóllást,
Tegyen az részegségrül egy kis prédikállást,
De félek némelyektül halljak ily csufolást.
Öröm-böröm nótáját áldott misemondást
És egy kis praecátiót de azt is sólyomást;[137]
Egy kis tisztet, nem adnék azon credentiát:
Az jó teli pohárbul kevés jó praegustát.
Ösztövér pecsenyével környül huzott nyársot
Nem adnék, mert hasamban azzal tennék némulást:
Éhség miatt nem tenne annyi sok korogást,
Az torkom is épülne, nem látna száradást.
Elhittem, hogy nem adná azon pohárhajtást
Atyjával az Bacchusnak gyakor társolkodást:
Mert nem szokott az borbul mértékletes ivást,
Száradt torka röttegi szörnyü rút szomjuzást
Örvend, tapsol, szereti csak az hajtogatást,
Egy pohár bort meginnia – de nagyobbat kér mást,
Bőven hinti beszédét, mint folyó kutforrást –
Kiván akkor társának bőséges áldomást.
Sőt ereje fölött is igér sok szolgálást,
De meg annakelőtte hántorgatja az hárst,
Arat: noha füvében látja az aratást –
És éretlen korában kaszálgatja az sást.
Idejének előtte tészen sok fogadást,
De ha kéred: azt mondja, megunta az szántást,
Nem szoktam, nem tehetem az vassal kapálást –
Tenyerem sanyargató kedvetlen kaszálást.
Inkább tészek máskor is veled egykét ivást,
Megüzöm vörsönt veled billikommal ivást:
Mint engem fárasztanak kapáddal röst munkást!
– Tészen fogadásával ily visszahajgálást.
Sőt tallérral ingerli, forinttal az csaplárt,
És nagy-bátran igéri az bőven solválást:
Másnap ha megtekénti az fölmetszett rovást –
Nem igen kedvelheti az egyszer fogadást!
Tetszik, és emlegeti az megtöltött pohárt:
Mert az duskás[138] ivásbul nem akar vallni kárt,
És nehezen viheti lábát mint az mozsárt –
Elkerüli az tisztát, megheveri az sárt.
Vén bátyám is ifjunak jelengeti magát
Elesik egynihányszor míg éri az szállást,
Tészen ott beste-lélek! köszönetet[139] áldást, –
Az szegény is az boron fölemeli szavát.
Az utczán egy fillérért elmondja nótáját,
Mint röpülni akarna: ugy terjeszti karját,
Nem szánja szényi[140] követ, verten veri lábát –
Illyen szókkal illeti, taszigálja komját:
Huj! hallod-e jó komám, ha elfogy pénzünk is:
Bizony jó bor! megigyuk ezen az csuhát is,
Reá vessük zálogban az gabaniczát is –
Hiszem megér egy pint bort még az szakállunk is!
– Neszteje komámasszony, igyunk mi is egyet!
Töltessük meg bögrénket ugy mint az egy-pintest;
Igyunk nosza melletted komámasszony pintest –
És az pénzt majd marokkal az csaplárnak fizesd.
Dorottya-asszony igyál! mert én ugy szeretem
Az édeskét: komámasszony köntösét beiszom,
Köczökjét, és leánya ura köpönyegjét,
Ha megnyőszött[141]: ugy őrizzen mint két szeme fényét!
Én is volnék az ki volnék, igyunk komámasszony!
Hadd muljék, hadd haladjon szüvetlen az vászon;
Föltettem fonalamat az szegre, hadd ázzon –
Az mit mast megihatom, az lesz nékem haszon.
Állj tovább részeg bátya, nem szólok mast tréfát!
Végy keziben Tamásnak egy vagy két pintos fát
Kivel emeld csap alját, és vedd meg jutalmát:
Hajts(d) föl egy hajtókában az megtöltött kánnát!
Hagynék részeg embernek örömest több áldást:
De ki látott ilyenben igen gyakran ruhást?[142]
Az ki csak éjjel-nappal üzi az duskálást:
Igen féltem, végtére megissza az mázlást!
Kérlek részeg asszonyok, hogy meg ne szidjatok
Esse-, bestye-fiával ebet tapongassatok,[143]
Nem használ orvosságtok, ha átokkal adjátok,
Sőt ártalmas józannak tántorgó szólástok.
– Hogyha kérdik: ezeket ki irta rythmusokban?
Menj ahhoz ki fundálta, néked azt megmondja;
Jer, im viszlek könnyebb utra versek-vizsgálóhoz:
Az versfő megmutatja nevét, ki fundálta.
* * *
Szencsey György dalos könyve. Ez ódon ének – mely élénk szellemben van
tartva – bizonyára Tinódy korának, a XVI-ik századnak szülötte. Szerzője
a versfők szerint: „Köeös Istvahn deáhkh“ azaz: Köves István deák.
T. K.
SIRALMAS BESZÉDEM…
– A XVI-ik századból. –
Siralmas beszédem – hallgasd meg Istenem,
Könyörülj én rajtam!
Sok undok bűnömet bocsásd meg énnekem,
Légy kegyelmes nekem!
Megaláztam magam, lehajtottam fejem,
Én édes Istenem!
Óhajtó beszédem – vegyed füleidben:
Légy kegyelmes nekem!
Ne nézd undokságom, számtalan sok bűnöm
Kegyelmes Istenem!
De nekem kegyelem – légyen engedelem:
Légy kegyelmes nekem!
Mint Magdalénának megbocsáttád bűnét,
Számtalan sok vétkét:
Úgy nekem bünösnek – bűnömet bocsásd meg,
Légy kegyelmes nekem!
Bűnöm undoksága, – mint föveny soksága
Oly számtalan volta,
Testemet rutítja – szinemet hervasztja…
Légy kegyelmes nekem!
Ha ezt megnyerhetem – nincsen is kétségem
Benned én Istenem!
Boldog közt magamat boldognak állítom…
Légy kegyelmes nekem!
Terjeszd ki kezedet – ne nézd bűneimet
Hatalmas Ur-Isten!
De nézz kegyelmessen – térj hozzám kegyessen,
Légy kegyelmes nekem!
Megemésztő bűnöm siratom, óhajtom
Kegyelmes Istenem!
De tekints kegyessen – láss meg kegyelmessen,
Légy kegyelmes nekem!
Végy hozzád kedvedben, – ez gyarló testemben
Ne hagyj elepednem!
Tudod bűnben löttem – bűnben fogantattam…
Légy kegyelmes nekem!
Kiért dicséretet – mig élek éneklek
Neked én Istenem!
Dicséret, dicsőség – légyen nagy tisztösség
Mindörökre, Ámen.
* * *
Csoma István 1638-ban összeirt énekgyűjteményéből, mely egészben véve
szigorúan protestáns jelleggel bir. – A jelen buzgó vallási ének
bizonyára egyike a legrégiebb magyar refrainos verseknek; régiebb talán
csak az egy „Adhortatio mulierum“ (Lugossy-codex), melyet Toldy a XVI-ik
század első feléből származottnak vél. – Nevezetesek jelen
költeményünkben as oly gyakran mutatkozó középrímek is. A 8-ik
versszakban eléforduló „óhajtom“ annyi mint sóhajtom.
T. K.
JAJ MELY MULANDÓ MÁR EZ ÁRNYÉKVILÁG…
– A XVI-ik századból, csonka. –
Jaj mely mulandó már ez árnyékvilág
Az melyben változás minden boldogság;
Jaj hol vagyon ..... szépség és az nagy ékesség
Kit el ......... te bünnel az emberség.[144]
Szép természetünktül ottan megfoszta:
Hogy Ádám és Éva első bűnt hozta;
Önnön magát, s maradékit pokolra bocsátá
Az kinokra elbétaszitá, nem száná,
Utálá s elrontá.
Tündöklő szép forma természetünk volt,
Isten ábrázatja, képe rajtunk volt,
Az igazság és bölcsesség – isteni dicsősség,
Világosság sötétség nélkül volt.
Veszedelmünknek jaj szörnyü oka lőn,
Luciper angyalnak jaj társává lőn,
Halhatatlan dicsősségbül jaj halandóvá lőn,
Véletlenül esénk az halálban.
Az átok, fájdalom ott reánk szálla,
Az bünnek ő foltja rajtunk marada,
Mert mely almát kivánsággal megharapván Éva:
Ádám mérges halált talált rajta.
Nem csuda, hogy szent Jób nagy fájdalmában
Ő születésének napját átkozta:
Az mely nap én születtettem, és azt az étczakát
Sötét föjhő, homály béburítsa!
Nem szána, rutíta, megkinza.
De sötétüljön meg estve csillaga,
Ha várja: ne jőjjön világossága,
Ki az halált inkább várnám, mert az sok nyavalya
Éjjel-nappal lölkömet busítja.
Ez fökélyes testet kiben mast láttok,
Ki azelőtt volt szép, ékes – tudjátok:
Az sátánnak rostájában Istentül adatott
Fojtós sárban heverni látjátok, –
Nézzétek, szánjátok, fogjátok.
Tekénts én reám te ki halandó vagy,
Nézz jól meg engemet ki elmuló vagy:
Ezen sorsod – állapotod, por hamu és föld vagy,
Csak óráig itt lakó ember vagy.
Siessen az halál utolsó órám!
Temetésemre no készülj nyoszolyám!
Mindenféle tagaimra – halálra hajlott rám
Gyarló testbül elbucsuzik lölköm,
Elmentem kivánom, már várom.
Jövetek, nézzétek kimulásom,
Nagy gyötrelmekben én fohászkodásom;
Jobb volt volna nem születni ily nagy sok kinokra
Az halálban kiknek végét értem.
Pályafutásomban mert véget vetek:
Az hitben halálig végig hű lészek,
Koronámért az Chrisztusnak hű vitéze lészek,
Mennyországban örökössé lészek,
Ur lészek, nem félek.
Ragyogó fényesség kiben öltöztem,
Örökös dicsősség, kit rám ruháztam,
Illy jutalmat az Christustul bajvivásban vöttem –
Mondhatatlan szép országban értem.
Ez ország szép ország, gyönyörü ország!
Seraphim, Cherubim angyali ország;
Hol az szentek, arkangyalok vigadnak, oly ország,
És isteni dicsősséges ország,
Új ország, szent ország: mennyország!
Drága szép dücsőült lélekben vagyok,
Angyalok, szentekkel mind együtt vagyok,
Dicsősséges seregekkel dicsősséges vagyok –
Az báránnak széki előtt állok.
Isten báránnyának vélek udvarlok,
Nagy szép új éneket ű vélek mondok;
Kit azelőtt sem szem, sem fül soha nem láttanak
Mast nagy nyilván nézek és szemlélek,
Kit látok, mast hallok, csudállok.
Készítsed magadat ily boldogságra,
Ne igérj sok időt jobbulásodra;
Gyönge tested ne hizlaljad az földnek gyomrára –
Az férgeknek az ő asztalára.
Asvérus királynak nagy lakodalma,
Gazdagnak bársony és bíbor-ruhája
Mit használa az halálban szép friss aranyláncza:
Mast tüzes láncz forog ő nyakában –
Nagy búra, sirásra, sok kinra.
Néked mint Eszternek szép ékességed?
Valjon mit használhat szép gyöngeséged?
Oly szép légy bár mint az Vénus, vagy szép Absolon:
Ugyan bizony mégis meg köll halnod.
Olly okos, bölcs légy bár mint az bölcs Plátó
Aristoteles, és az Cátó, Cúnó,
Demosthenes, és Galenus, az bölcs Hipocrates:
Ugyan bizony mégis meg köll halnod –
Az halál olly biró, s gyors futó.
Az égben ezeknek angyali várnak
Hol az sok szenteknek seregi vannak,
Téged néznek ugy kivánnak szép társaságokban
Mennyországban vígan haza várnak.
Dicséret dicsősség légyen Atyának
Fiú és Szent Lélek szent háromságnak,
Mind .......
(A többi ki van szakadva.)
* * *
Szencsey György dalos könyve. A versfejekben e név rejlik: „Istvan de
Tsipredi.“ E költemény, mint ódon szóalakjaiból és verseléséből látszik:
bizonyára a XVI-ik századból való, – ha tán nem régiebb. Szencsey ugy
látszik már maga is valami szakadozott régi iratról másolta le, azért
némely helyütt oly kuszált. A mi csonkaságát illeti: én azt hiszem, nem
hiányzik belőle több két vagy három sornál, mert a régi hegedősök
„Dicséret dicsősség légyen…“ kezdetü versszakaikkal szokták berekeszteni
énekeiket, s e versszak közepénél van épen a jelen költemény kiszakadva.
Lehet, hogy a hiányzó két-három sor a mű szerzésének évét tartalmazá, a
„mindörökkén“ szón kívül, melylyel a hiányos harmadik sor kezdődött.
T. K.
SZERENCSÉVEL AZ KINEK VAN FRIGYE…
– A XVI-ik századból. –
Szerencsével az kinek van frigye:
Szaporodik annak az irigye;
Ezt én tülem bár minden elhigyje,
Sőt megpróbált igaz gyanánt vegye,
Minden megengedje – szivében föltegye,
Ej-ej, szerencsének támad sok irigye!
Mert valakit víg örömben látnak:
Ott az alá nagy mély vermet ásnak
Irigylői az szépenjárásnak,
De azért hogy ők úgy nem járhatnak:
Mint ebek ugatnak, – újjal mutogatnak,
Ej-ej, nincsen fullánkjok: ugyan nem árthatnak!
Mely dologban kinek nincsen módja:
Úgy utálja, s mindjárást azt mondja,
Ha mit tud, s hall, azt ő bőven toldja,
Imitt-amott mindennek kiadja,
Hazugsággal foldja – beszédét mert tudja…
Ej-ej, mert kitetszik az lapátnak vége!
Hozzá zsugorodik az olyanhoz,
Püssögetve, mint szokták az lóhoz;
Kenyeret tész akkor az turóhoz,
Igen köti ebet az karóhoz;
Sok példát előhoz – hogy ő jól tud ahhoz,
Ej-ej, mit vehet ki tűled: azon nyomoz.
Szép szint mutat hozzád mindenekben,
Alázatos, mint farkas veremben;
Azt gondolnád: nincs mása megyében –
De belé öl csakhamar az vizben,
Meggyőz két színében – árkot ás elődben,
Ej-ej, megkötöz ellenség képében.
Gyökeret vert benne az ó kovász,
Hálójával ember után halász;
Tarisznyát ráz előtted mint lovász,
Ha mit vehet tűled? azon horgász,
Sűrü kassal csikász – te szürődön rákász…
Ej-ej, jó hiredben mint mérges pók megmász.
Ilyent azért az ki vesz eszében:
Kigyót tart az akkor kebelében;
Ha kinál is mézzel jó kedvében:
Méregnek tarts(d), ne vágj effélében!
Megpróbáld elsőben – ha megéred egyben –
Ej-ej, válogatva higyj el beszédében!
Rókahájjal kenték meg az farkát,
Az hol fejért keressz: mutat tarkát,
Bár meg ne ölj előtte egy szarkát,
Vagy el ne vágd az ebednek farkát;
Csak köpi az markát – de megássa árkát,
Ej-ej, rizskásának mondja az tatárkát.
Életedben ki voltál ily ravasz
Förgeteget hajtson rád az tavasz,
Házad alul kidüljön az támasz,
Valahol jársz: ugasson az kuvasz,
Mint az tőke megaszsz – mert hamisat mondasz,
Ej-ej, az mit nem tudsz azzal is rágalmazsz!