Sok ezerszer sértegettük szent nevét Felségednek,
De inkább könyörülsz – hogysem reánk készülsz,
Oly kegyes, irgalmas vagy,
Jobbulásunk várod – vesztünk nem akarod,
Atyai jóságod nagy.
Ne nézd azért bűneinket, mutasd irgalmasságod,
Mert ha miként érdemlettük, úgy büntet igazságod:
Meg nem menekeszünk – egy lábig elveszünk,
Olly terhessek vétkeink;
Rabságra vitetünk – vagy mind megöletünk,
Igy fizetjük bűneink.
Felejtsd kérünk te jó Atyánk, rosszaságit népednek!
Irgalmazzál egy igazért gyakorta híveidnek!
Ha mi sok bünt tettünk – gonoszt cselekedtünk:
De vagynak ártatlanok,
Kikért irgalmazhatsz – minket jóra hozhatsz:
Legyünk mi is ollyanok!
Édes népünk, íme látod, a pogány ellenséggel
Szembenszállott, s viaskodik a dühös törökséggel,
Erősítsd fegyverét – bátorítsad szivét,
Őrizd minden veszélytül;
Gyullaszd fel hivségét – gyámolítsad ügyét,
Mentsd meg ellenségétül!
Mutasd meg nagy hatalmadat, mindenhatóságodat,
Te népedhez jóvoltodat – atyai oltalmadat;
Ne dicsekedjenek – ne örvendezzenek:
Hogy elveszett erejek,
S nem volt oly védelmünk, – hatalmas Istenünk,
Ki megrontsa fegyverek!
Csak egyedül helyheztetjük benned reménységünket,
Íme szánjuk – szivbül bánjuk elkövetett vétkünket,
Ezentúl fogadjuk – hiven is megtartjuk,
Jobbítjuk életünket:
Csak nyújtsad kegyelmed – adjad segedelmed
Melly őrizzen bennünket!
* * *
A magy. tud. akadémia kézirattárából.
ERDÉLYI INDULÓ.
– A mult század végéről. –
A nap kerül
Hajnal derül
Már a szabott óra cseng;
Már minden sor
Minden bokor
Lassu marssal zeng.
Serkenj fel hát, talpadra kelj
Vitéz magyar! lóra székely!
Kabalára szász!
Rest ember az a ki nem fut
Mikor előtte van az ut;
A gavallér
Mikor rá ér
Ha nem mehet: mász.
Bölcső-hintó,[118]
Czafrangos ló,
Társzekér, hámos kancza;
Négy nem derék
Kocsikerék
Fakó targoncza.
Czifra lektika, rezes hám,
Piros csalmás uti szerszám…
Ugy készüljetek:
Hogy utaimhoz kezdhessek
Csikorgás nélkül mehessek –
Katonásan
És pompásan
Járjak veletek!
* * *
Horváth Ádám többször említett népdalgyűjteményéből. Erdélyinél (Népd.
I. k. 363. l.) megvan, de csak első versszaka. E költeményt sem tartom
határozottan népi eredetűnek.
T. K.
A KATONA JÓ PARIPÁN…
– A XVIII-ik századból. –
A katona jó paripán megugratja magát –
Pantallérja – karabélyja megrángatja nyakát;
A szép leány ha meglátja: elfelejti búját,
Azután is csak óhajtja katona csillagát.
A katona mikor felül a lova hátára:
Megugratja paripáját, elmégyen strázsára;
Csillog-villog a mezőben virágszál módjára –
Mint friss ráró bocsátkozik a szelek szárnyára.
Rengedező veres csákó illik az fejében,
Ezüstlánczos habpipája fénylik a kezében;
Pár pisztolya, görbe kardja villog hüvelyében –
Török vére – de nem vére[119] cseppen az szemében.
A mezőben kiteríti aranyos zászlóját,
Apollóval sipoltatja dali vig nótáját,
Muzsikával harsogtatja kettőzött nótáját,
Vigan vagyon, s megugratja gyakran paripáját.
Ellenségre – nyereségre kimégyen próbára,
Megütközik – viaskodik, siet a prédára;
Fel van irva – és rajzolva haragos kardjára:
Ez az élet – a böcsület, a király számára!
Sippal, dobbal, trombitával ő magát vidítja,
Jó barátit – jó pajtásit bátran is biztatja;
Hol feküszik az ellenség: elméjében tartja,
Merre fogjon? merre menjen? titkon hántorgatja.
Elhagyott szép asszonkája gyakran jut eszében,
Ha itt volna, vagy láthatná, forgatja szivében:
Győzedelmes friss karjait nyújtaná elébe,
Dicsőséges nyertes fejét hajtaná ölébe.
Valamikor, egykor, olykor – de hiszem: meglátlak!
Egykor, olykor még Erdélyben talán megcsókollak!
Szerelmemmel, szerelmeddel meg is vigasztallak:
Mintegy szép folyó-borostyánt magamhoz kapcsollak.
* * *
E gyönyörű katonadal töredéke az Erdélyi szerkesztette népdalok III-ik
kötetében is közölve van, ugylátszik ujabbkori hiányos beküldés után – a
Székelyföldről. Én az akadémia kézirattára mult századi egyik iratáról
másolám le; ily teljes közlést még nem láttam. Lehet, hogy eredetileg
nem is a mult, de még a XVII-ik századból származik e vers, de a mely
mégis közelebb látszik állani a XVIII-ik század verstermékeihez, ezért
tűzém homlokára e századot.
T. K.
TROMBITÁKNAK SZÖRNYÜ RIVADÁSÁT…
– A XVIII-ik század második feléből. –
Trombitáknak szörnyü rivadását
Sipnak dobnak hallom harsogását,
A vérontó Mársnak
Hangja ez, nem másnak,
Bajnoki ébrednek lármájára –
A csatára.
Mars! Mars! azt kiáltja hiv népének
Minden vezér maga seregének,
Vitézit biztatja,
Népét bátoritja, –
Nap villog aczélos fegyverében –
A kezében.
Óh jaj! melly szomorú elválások
Esnek melly iszonyú zokogások!
Rettentő történet
Hány ezer hív szivet
Legkeservesebb gyászba öltöztet –
Sirba temet.
Szomorú anyának az ölében
Lankad fia könnyek özönében;
Jegyese karjain
Függ másik ajakin;
Midőn bucsúzik hivétül hive –
Reped szive.
Nékünk is egymástul a mint látom
Meg kell válnunk szerelmes barátom!
Óh jaj, melly keserves,
Búbánattal teljes
Két hív szivnek egymástul elválni
S meg sem halni.
Elmégy tehát immár óh szerelmem
Mársnak mezzeire… jaj Istenem!
Melly gyászos elválás
Ez szivszorongatás;
Szivemet, hivemet Mársnak adni,
Feláldozni.
Boszuló fegyvered kedvelled hát
Inkább, mint megszánnál szegény árvát?
Mársnak piaczára
Sietsz csatájára
Kegyetlen! szerelmed, tulajdonod
Elhagyhatod?!
De nem tartóztatlak, menj el bajnok!
Menj, sóhajtásimmal rád találok,
Ekkor is csókollak
Szivemhez szorítlak:
Csak szivedben hordozd szerelmedet,
Jegyesedet!
Kegyes ég, rád bizom e kincsemet,
Kincsemet – egyetlen reményemet;
Őrizd a haláltul,
Vad pogány kardjátul,
Győzhetetlen karod oltalmazza –
Visszahozza.
Vitézkedj, vitézkedj már hazádért,
Nemes leventa, tapodj pogány vért;
Jól forgasd kardodat
Nemes zálogodat,
Jőjj vissza ölemben: dicsőséges,
Vitéz, híres.
Jőjj vissza borostyánkoszorukkal,
Ölelhesselek ezért csókokkal;
Jól vigyázz éltedre,
Tarts számot hivedre –
Az egek áldása szálljon reád!…
Isten hozzád!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 161. és egyebütt; ugy látszik e csinos mű
az utolsó magyar-török háború idejéből való.
T. K.
MAGYAROKNAK KIRÁLYNÉJA…
Magyaroknak királynéja
Boldogságos szűz anya
Mária!
Néked áldoz magyar sziv
Mely hozzád örökre hiv
Mária!
Óh Mária!
Krisztus anyja!
Esedezz hiveidért:
A te magyar népedért –
Mária!
Im hozzád folyamodunk,
Mert benned bizakodunk
Mária!
Segíts szenvedésinkben
Bokros keserveinkben
Mária!
Óh Mária!
Krisztus anyja!
Esedezz hiveidért
A te magyar népedért
Mária!
Tekints le országodra
Te árva fiaidra
Mária!
Néked élünk és halunk
Te híveid maradunk
Mária!
Óh Mária!
Krisztus anyja!
Esedezz hiveidért
A te magyar népedért
Mária!
Magyarid szószólója
Ügyökben pártfogója
Mária!
Hallgasd könyörgésünket
Inségben nyögésünket
Mária!
Óh Mária!
Krisztus anyja!
Esedezz hiveidért
A te magyar népedért
Mária!
Légy utolsó óránkban
Segitőnk halálunkban
Mária!
Légy halálunk óráján
Velünk az élet után
Mária!
Óh Mária!
Krisztus anyja!
Esedezz hiveidért
A te magyar népedért
Mária!
* * *
Nemz. muz. hung. quart. 74. XCVIII. Egy Rév-Komáromban 1820-ban
nyomatott iven.
T. K.
RIMANÓCZI ÉNEKE.
Hajnali csillagom nem derül föl,
Szemérem, gyalázat majd meg nem öl
Hogy illy sok ideig –
Három esztendeig
Bilincset pengetek,
Szenvedek veletek
Gyermekeim.
Im atyátok szive majd megeped,
Értetek egyedül majd megreped,
Bánkódván, hogy kárban
Döntött ollyan sárban
Egy cselekedettel
Gonosz itélettel –
Boldogtalan!
Méltán rajtam mégis szánakódtok,
Tudom esetemen, hogy bánkódtok;
Egy rút vakszerelem
Mit tetete velem:
Illy hosszas rabságban,
Unalmas fogságban
Szörnyen kinoz.
Böcstelenséget ti is szenvedtek:
Gyilkos gyermekinek neveztettek, –
Mert az ártatlan vér
Illy bosszuállást kér,
Buzgón kiált éghez, –
Nem is juthat véghez
Szenvedésem.
Jobb lett volna nékem nem születnem,
Vagy azon órában megöletnem:
Igy most nem végezném –
Sem nem is félteném
Hóhér pallosátul
Szörnyü csapásátul
Életemet.
Nem türhetem tovább kínaimat,
Jajjal kell kevernem szavaimat;
Ihol mire lettem:
Vérbe keveredtem,
Éltem kell vesztenem,
Gonoszság ellenem
Kiált szüntelen.
Veszéjtsem el tehát életemet,
Bizvást törüld el halál nevemet;
Óh szörnyü kivánság!
Gonosz fajtalanság!
Valjon mire hoztál:
Halálra átkoztál
Rabság után.
Hallátok már egek szavaimat:
Hogy türtétek eddig siralmimat?!
Hozzatok már halált
Melly rabságbul kivált;
Avvagy szabadságot,
És békés zöld ágot –
Van kora már!
* * *
A magy. tud. akad. kézirattárából.
ADJON ISTEN JÓ SZERENCSÉT.
Adjon Isten jó szerencsét
Annak az anyának:
A ki fiát fölnevelte
Lovas katonának!
Ördög adjon rosz szerencsét
Annak a kurvának:
A ki fattyát fölnevelte
Gyalog bakancsosnak!
* * *
Horváth Ádám kézirata után, hol dallama is meg van.
T. K.
SÁRGA CSIZMÁS…
– 1809-ből. –
Sárga csizmás Miska sárban jár –
Panni patakon túl reá vár.
Ne várd Panni Miskát, nem jöhet a sár
Miatt, sárga csizma kár!
De ámbár a sártul jöhetne;
A vizen át még sem mehetne;
Az padot elmosta az árvíz –
Panni Miska szemébe nem néz!
De ámbár a víz is elapadt,
Visszacsúszott az elúszott pad;
Ne várd Panni Miskát, a kutyák – ugatják:
Nem jön, mert megharapják.
Sem sár, sem víz, sem ebugatás…
Óh hatalmas egek, de mind más!
Rágalmazó nyelvek irigysége:
Régi szerelmünknek lett vége.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 308. E szép dalt, mely oly fokozatosan
fejlik, Horváth István följegyzése szerint legelőször 1809-ben Heves és
Külső-Szólnok t. e. vármegyék fölkelő nemesi gyalog seregei énekelték, –
azért sorozám a vitézi énekek közé. – Az első és harmadik, viszont a
második és negyedik stróphák egyforma mértékben vannak irva – bizonyosan
a nyolcz-soros dallamhoz alkalmaztatván.
T. K.
ELEGYES ÉNEKEK.
ÉNEK A GAZDAGRUL.
– A XVI. századból. –
Óh mely nagy bujaság az gonosz gazdagság,
Ki embert elveszti, átkozott hamisság.
Csudálok én ember igen te dolgodon –
Hogy te nem keresed te idvösségedet!
Jutna jól eszedben az gazdag példája
Ki minden nap bíbor-bársonyban jár vala.
Járván gazdag ember ő gazdagságában:
Minden gazdagságát magasztalja vala.
A gazdag azt mondja: hála néked lölköm
Mert sok esztendőre tett javaid vannak!
Megszólítá őtet Istennek angyala,
Monda: Te balgatag, mely nagyot remélesz!
Tudod-e, megkérik ma az te lölködet –
Nem viheted véghez az te szándékodat!
Angyal mondásával semmit sem gondola,
Vacsorára frissen konyháltatott vala.[120]
Az vacsorán szolgák előtte udvarlnak,
Fiai, leányi előtte tánczolnak.[121]
Virginákat[122] nyomnak, trombitákat fujnak,
Gyönyörködnek igen az égyes[123] italnak.
Előálom-korban[124] az gazdag meghala,
Belőle az lölket kiragadták vala.
Az lélek mellette ám megállapodék,
Kezdi az holttestet oly igen átkozni:
Óh te átkozott test, férgeknek étele!
Hogy nem igyekeztél Isten igéjére!
Az Ur Jézus Christus szent evangyeliomát,
Meggyülölted annak az ő hirdetőit.
Teljes életedben magadnak szolgáltál:
Azzal az ördögnek örömöt hirdettél.
Az lélök azt mondja: no jaj immár neköm,
Mert az én kinomnak soha nincsen vége![125]
Átkozott az atya kitül fogantattam,
Átkozott az anya kitül születtettem.
Átkozott gazdagság ki miatt kárhoztam,
Átkozott az nap is mellyen születtettem.
Szörnyü az ördögnek az ő ábrázatja:
Szarvai hegyessek – körmei horgassak.
Kivel bűnös lölköt ő magához vonja
Hogy ne üdvözüljön; jusson kárhozatra.
– Óh ti keresztyének, hamar térjetek meg,
Az Ur Jézus Christust engeszteljétek meg!
Dicséretet mondjunk az nagy Ur Istennek,
Térdünket meghajtván az ő szent nevének.
Dicséret, dicsőség légyen az Atyának,
Dicséret, dicsőség légyen az Fiúnak! Amen.
* * *
Szencsey György dalkönyve. Ezen eredeti ódon éneket Toldy Ferencz is
kiadá már (Magy. Költész. kézi könyv. I. k. 180. l.) más kutfő után,
mely Szencseytől sok helyütt eltér, s majd minden strophája variál; én a
Szencsey-féle közlést sok – de különösen verselési – tekintetben
tökéletesebbnek tartom.
T. K.
LAKODALMI GAJD.[126]
– Énekli egy hegedős a XVI-ik században. –
Tunyaság az életnek jobbját megtompítja,
És elmének jobb részét igen megvakítja,
Szerelmes jó barátját ezzel eltávoztatja,
Magát sanyargatja,
Vígasságnak nagy voltát s lölket homályosítja,
Életet háborítja.
Jer, hagyjuk el ezeket, mondjunk csúfságokat,
Az ki itt lakozóknak adjon vigasságot! –
– Vidralábu Kis Vincze az regulát megirta,
Az apálczaságot,
Csináltatott czafrangot – közel érzi farsangot,
Fejébe vont két zsákot.
Olvasóját ellopták Sándor Ilonának,
Czipelléjét ellopták szegény nyavalyásnak,
Igér comparátiót az ő plébánussának
Jámbor Dömjén papnak,
Könyörög ispánjának – félszáju kis Lukácsnak
Az agg eb fiának.
Morgó Fóris az tánczban ketté törte lábát
Részeg lévén ellopták egy aranyos tollát,
Az ő nagy tanácsában – és lába fájdalmában
Mozgatja szakállát,
Törli falhoz az hátát – süti szénhez az szárát,
Szidja ő házastársát.
Az alföldön hirdetnek gazdag lakodalmat,
És ő benne mondanak gazdag diadalmat;
Egyik mondja másiknak: mind ellopták rákomat,
Nem veszik mákomat,
Mastan kérlek tégedet – mint én édes komámat:
Varrjad meg nadrágomat.
Sótalan lencsét eszik kopasz, szép kölykével,
Másfelől az s..giben vakar az körmével,
Ott a hegedűsöknek fizet ő nagy bőséggel
Mind apró fillérrel,
És ugy kinálja őket az jó gombás bélessel:
Nosza hozzá az fakéssel!
Az varga felesége megsérté ajakát,
Az egerek megrágták fonala bordáját,
Az deákok ellopták ő lánya pártáját, –
Szakgatja orczáját,
Bánatjában urának visszavonta gatyáját,
Eltörte benne az szárát.
Dömötörnek az hugát mondják meghasasúlt –
Szerencséje megvagyon: mert fia megnémúlt;
Vizre vivén szegénynek egyik lova megsántult –
Rajta igen búsult,
Az lovának az lába mert igen megtúrósult,
Az feje megkoszosúlt.
Orsóját elejtette laposfaru Dorkó;
Mit motozsz kebelében te goromba Jankó?
Az én vitéz uramnak ezt megmondja az szajkó,
Bevádol az Markó,
Azt megmondja az Sulkó – reá néz füles Markó,
Kezében egy nagy mankó.
Antal varga ő komját hítta vendégségben:
Én szerelmes jó komám egyél az bélesben!
Komlót főzök estére, ha szereted, eczetben,
Csak egy kis bögrében;
Szép zabzsömlye-kenyérben – igyál reá a sörben
Kit csináltam lópösbül.
Nadrágja megszakadott az sánta Szarkának,
Szabó Györgynek könyörög mint édes komjának:
Varrjad meg nadrágomat – néked adom lányomat,
Czímeres tollamat,
Jövendő vasárnapon keressed meg házomat,
Lássad meg leányomat.
Fölkészüle Szabó György az ő szép népével:
Gyalogokkal, huszárokkal mind fegyveresekkel,
Sántalábu Egyveddel[127] torban f..gó Péterrel,
Súgó Sebestyénnel,
Poroszló Dömötörrel, észvesztő Rafáellel –
Illyen jámbor községgel.
Isten vetne vendéget: papoknak pirossát,
Deákoknak nyakassát, tótoknak talpassát,
Katonáknak farossát, az ráczoknak rosszassát,
Vargáknak varassát,
Barátoknak szurkossát, horvátoknak horgassát,
Lengyeleknek legyessét.
Megnyősztette az pücsök az ő vitéz fiát
Megkérette szunyognak hajadon leányát;
Hogy hivata az prücsök az nagy boldog örömben
Sok jámbor gyermekeket,
Levelekkel egyenként, mind az Mura-mellyékét –
Barátit mind fejenként.
Parancsolá az ptücsök hamar szolgájának:
Vesd hátára az nyerget jól tartott lovamnak,
Szépen irt levelemet vidd el az tar varjunak,
Az borzas csókának,
Trombitáló darunak, az doboló farkasnak,
Az siklósi sólyomnak.
Azután hamar vigyed kapranczi kakasnak,
Kapornyaki kappannak, bihari bagolynak,
Rókamazi rókának, az szegszárdi szarkának,
Szikszói szajkónak;
Komáromi kakukknak, vöröskűi kakasnak,
Szömörei seregélynek.
Annakutánna vigyed vasvári nagy gémnek,
És az egri egérnek, erdélyi öszvérnek,
Pölöskei pöhölynek, verebélyi verébnek,
Az litvai légynek,
Körmendi keselyőnek, kecskeméti kecskének –
Fegyverneki fecskének.
Annakutánna vigyed zábrági[128] szamárnak,
Szörömlyei szecskőnek, az lévai lúdnak,
Az heváti hollónak, én szerelmes szolgámnak:
Sateus Lukácsnak,
És az Bankó Máthénak, az nagyorrú Orbántnak,
Az félszáju Fábiánnak.
– Igen hamar mindezek együtt készülének,
Ajándékot pücsöknek ők szépet szerzének;
Seregekkel, hajdukkal egynihány százon lőnek,
Nagy örömben lőnek;
Az boldog menyegzőben nagyvigan elmenének,
Eszessen köszönének.
Tar varju legelsőben köszöne gazdának
Erős pücsök vitéznek, az örömatyának;
Kezét fogá pücsöknek mint szerelmes bátyjának
És atyjafiának.
Borzas csóka köszöne szunyog szép leányának –
Mint ő édes hugának.
Farola szegény farkas, méne az konyhára,
Néki nagy gondja vagyon az mészárosságra,
Pecsenyeforgatásra, kecskebárány-nyuzásra,
Jó levek nyalásra;
Igen morog szakácsra, – zúgódik az kulcsárra,
Ekképen a sáfárra.
Parancsolok én – ugymond – pücsök ur képében,
Vigadjatok nagy bőven mind szarvasban, őzben;
Szolgabiró én vagyok mast itt az vármegyében –
Egész Erdélységben;
Sok esztendeig voltam kulcsár is én Zömlénben,
Porkoláb Zebernikben.
Balaton vize mellett én főhalász voltam,
Jó Szegednek mezején nemes pásztor voltam,
Az gyulai sik mezőn juhász, hajdúk között is
Igazlátó voltam;
Drávai tótok között – hütös jámborok között
Én igazlátó voltam.
Olvasztott hájjal kentem mindennap torkomat,
Kétszer is meghalásztam egy nap halastómat,
Éjjel nappal juhokkal jól tartottam társomat,
Kecskékkel fiaimat,
Lóhussal barátimat, tehénhussal szolgámat –
Igy töngettem konyhámat.
– Esznek, isznak, lakoznak, fejenként tánczolnak,
Trombitálnak, sipolnak, és igen vigadnak;
Az ifjak is peniglen hegedülnek, lantolnak,
Hajdutánczot járnak;
Az bolhási kis bolha szunyog szép leányával
Ládd mely szép tánczot nyomnak!
Sőt nagy kárt ott vallanak község az örömben,
Mert igen ittanak volt fejenként az sörben,
Másfelől ruhájokat ellopták azonközben –
Vannak erős pörben.
Vadak és az madarak ő nagy kissebbségeket
Panaszolják ekképen:
Néked fejenként mondunk boszut mint gazdának:
Vesd lábára az békót ím az tar varjúnak,
Enni, innia ő néki ne adj mint árulónak
És mint meglopónak.
Ott szabódik, esküszik: – de beszédét nem hiszik
Mint efféle latornak.
Trombitáját ellopta darunak az varju,
Egy szép czifra palástját ő néki ellopta,
Az farkasnak is penig mindenféle marháját[129],
Sólyomnak sólyáját,[130]
Az kappannak kapáját, – az kakasnak kalászát,
Bagolynak félbocskorát.
Az vasvári nagy gémnek gerébjét ellopta,
Az bihari bagolynak ismét egy som-botját,
Az rókának rokkáját, az szarkának nagy sarját,
Pacsirta palástját,
Szajkónak sarkantyúját, az kakukknak kalánját,
Az fürnek ő furuját.
Seregélynek süvegét, az egérnek ővét,
Az verébnek verőjét, légynek legyezőjét,
Az föcskének fegyverét, keselyű keszkenőjét,
Kecskének is kését;
Hollónak olvasóját, az Máthénak mankóját,
Báránynak is lazsnakját.
Félszemü fűzfa mellett bucsut hirdetének,
Kanta-irral az ágnak mind oda csellegnek.
Az kik megcsömörlöttek elmenvén siessenek,
Semmit ne késsenek.
Az kik ennek nem hisznek: ők sem könnyebbülnek,
Az bucsúban sem nyernek.
* * *
Szencsey György dalkönyvéből.
KÖNYÖRGÉS.
– A XVI-ik század közepe tájáról. –
Járulok elődben szerelmes Jézusom,
Az én könyörgésemben.
Ne nézd undokságát én sok bűneimnek:
Fogadj bé szerelmedben!
Mert csak benned vagyon minden reménségem,
Hallgass meg kérésemben;
Te vagy bűneimnek drága áldozatja –
Juttass Atyád kedvében!
Szerelmes szent Atyám, ne vess el előled
Az én gonoszságimért;
Ne utálj meg, kérlek édes Idvözítőm
Sok hitetlenségimért.
Mert tebenned vagyon erős bizodalmam
Bűnöm bocsánatjáért.
Figyelmezzél kérlek én könyörgésemre
Szent véred hullásáért!
Tenéked könyörgök édes oltalmazóm:
Ments ki nyavalyáimból!
Te szent Fölségedtül reám eresztetett
Súlyos nyavalyáimból.
Egyedül csak te vagy ki megszabadíthatsz
Én lelki fájdalmimból;
Benned vagyon Uram – minden bizodalmam,
Ments ki keserüségből!
Vagyon bizodalmam, erős reménségem
Te szent ígéretedben,
Az mellyet te ígérsz és nyilván hirdettetsz
Uram, te szent ígédben.
Minden bizodalmam: erősíts meg Uram
Te szent Istenségedben!
Hogy én bűneimnek bocsánatját vessem
Az te szent érdemedben!
Az te szent igédben prófétáid által
Uram ez hirdettetik:
Hogy valaki hozzád – bűneit elhagyván –
Tiszta szivvel folyamik,[131]
Bűne bocsánatját érdemedből kéri:
Néki megbocsáttatik,
És az boldogságnak szép koronájával
Ő megkoronáztatik.
Néked most könyörgök szerelmes Jézusom,
Az te nagy irgalmadból
Hallgass meg engemet te nagy jóvoltodból
És kegyelmességedből,
Mert ha bűnöm szerént engemet ostorozsz:
Éltem meg nem igazúl;
Mert csak Szent Lölködnek ő vezérléséből
Az mi lölkünk megvidúl.
Dicsérlek tégedet míg itt ez világban
Én életem vezérled;
Te nagy jóvoltodból – irgalmasságodból
Én lelkem igazgatod.
Tégedet áldalak míg ez romlott testben
Én lelkemet megtartod,
És ez élet után az örök életben
Lölköm megkoronázod.
Ezen kérlek téged mennynek földnek Ura,
Királyoknak királya:
Hogy míg ez világban én éltemet tartod –
Szent Lölköd igazgassa!
Hogy így Fölségedet minden életemben
Én lölköm magasztalja,
És te Szent Lölködnek igazgatásából
Te szent nevedet áldja.
Az te Szent Lölködnek ő vezérléséből
Ismerjem Fölségedet!
Szerelmes Jézusom, az te Szent Atyáddal
Dicsérjelek tégedet!
Mert csak Fölségednek szent ajándékából
Tehetem én ezeket;
Tégedet dicsérlek, téged magasztallak –
Ha vezérled lölkömet.
Kiért én örökké tenéked tartozom
Szent nevedet áldanom:
Mert szent Fölségödnek gondviseléséből
Enlelkemet megtartom.
Téged magasztallak: mert csak szent neveddel
Lölkömet bátoríttom,
És az boldogságnak gyönyörűségére
Szivemet édesíttem.
Hajts(d) alá füleid, az mit tűled kérek
Tölts(d) bé nagy irgalmadból!
Ifjuságom utát – vezérld minden dolgát
Te kegyelmességedből!
Hogy én dicsérjelek, és magasztaljalak
Tiszta szivből, lélekből;
Hogy az boldogságnak örömére jussak
Te szent vezérlésedből!
Amen. Finis.
* * *
Csoma-codex. A versfőkben e név rejlik: „István deákh“, azaz Temesváry
István, a ki a kenyérmezei diadalról irt hosszabb éneket is szerzé. Ő
magát többször csak István deáknak nevezi, mint egykorúja Tinódy
Sebestyén Sebők deák-nak. – Nevezetes, hogy a jelen költemény – mely
Balassa Bálint müveinél régiebb – az ugynevezett Balassa-mértékben van
irva, csakhogy középrímei nem oly szabályosak. Ime, e versmérték már
Balassa előtt használtatott, ő csak népszerűvé tette.
T. K.
HALLGASSÁTOK JÓ URAIM…
– Hegedős-ének 1586-ból. –
Hallgassátok jó uraim az mit néktek mondok!
Mert bizonynyal nem kis dolgot tielőtök adok,
Vének, ifjak ezenekbül ti is tanuljatok.
Én beszédem házasnépek ti rólatok lészen,
Az ifjakrul kik vénekkel kapcsoltatnak egyben,
Az papokrul kik ilyekrül gondot nem viselvén.
Dicséretes, köllemetes az házasság rendi,
Mint Istennek szent szerzését ezt ugy köll böcsülni,
Alkalmatos embert erre gyakran köll inteni.
Nem jó – ugymond – az embernek csak egyedül élni,
Paradicsomban az Isten azt mondta Ádámnak –
Azért Évát társul adá az szegény Ádámnak.
Mezételen és tudatlan mind az kettő vala,
Sem aranyjok, sem ezüstjök nékiek nem vala –
Puszta kézzel az nagy kertbül kiűzettek vala.
Megőrizi az Ur Isten az nyomorultakat,
Jóvoltábul látogatja az szükölködőket,
Isten szerint házasságnak adják ő magokat.
Ifjak, kérlek magatokat hogy észben vegyétek:
Mint gyermekded szép olajfa-vesszők, úgy éljetek –
Isten szerint kérlek légyen az ti házasságtok.
Ne tekéntsed vén kofának az ő öregségét,
Nagysok kincset, gazdagságot, magas palotákot:
De megnézzed – miért Isten szerze házasságot?
Ellene vétsz, hidd el bizony, Isten törvényének:
Anyád-korút ha magadnak vészesz feleségnek –
Ifjuságnak szép idejét ha adod kofának!
Nám az erős gyors lovakat ha fogják az hámban:
Az röstökkel, fáradtakkal nem fogják egy hámban –
Mert nem rugják, higyjed, az port kimenet szemedben.
Mint ürgének, gazdasszonynak elöl csak két foga:
Husz esztendős ura vagyon szegény-nyavalyásnak,
Ha nem tudnád – állítanád fiának vén sasnak.
Ti pásztorok, kik az népnek őrállói vagytok:
Nagy gyakorta az népeket errűl ellenzzétek –
Aggal össze leányokat ne esküdtessétek.
Vén-szakállu jó bátyáim, kérlek hallgassátok –
Gyönge testet tapogatni kik igen kivántok:
Az ifjaknak gonoszságra gyakran okot adtok!