külön állott mojette nyomtatványon, melyen alul 1698. évszám áll, hihető
a nyomtatás, vagy tán az ének irásának éve is. Ha ez utóbbi állitást
fölteszszük is, az énekben régibb dulásról van szó: „Nagy-Kunság, Régtül
fogvást való kietlen pusztaság“; „És megépítője régi pusztaságnak.“ Az
énekben sokszor jőnek elé bibliacus helyek és mondatok, melyeknek
igazolásaúl az eredeti nyomtatvány szélén az illető bibliai helyek ki
vannak téve. – Többször eléfordul („Keserves éneked a ki dudolgatja“,
„gajdolnak terólad“, „csufolóknak dalja“) egy ennél még régiebb talán
gúnyos dal emlegetése a kunsági, illetőleg karczag-újszállási
pusztulásról: e körülmény is azt bizonyitja, hogy ez ének és a benne
megénekelt tatárpusztitás között bizonyos időnek le kelle folynia.
T. K.
IDEJE BUJDOSÁSOMNAK…
– A XVII-ik századból. –
Ideje bujdosásomnak
Eljött már távozásomnak,
Szomorú utazásomnak
Sok okai vannak annak.
Angyalodat én Istenem,
Küldjed hogy kisérjen engem,
Utaimban vezéreljen,
Minden gonosztól megmentsen.
Nincsen látom a legénynek,
Semmi becse jaj szegénynek,
Mert itthon inkább kedveznek
Az idegen jövevénynek.
Oly helyet azért keresek
Az hol becsületben lészek,
A tengereken túl megyek,
Jó hirt nevet ottan szerzek
Csak egy sem fogja megtudni:
Szegény fejem él-e hal-e?
És élésben módja van-e?
Isten gondomat viseli.
Záloga te vagy lelkemnek
Én Istenem! bizom benned,
Hogy ottan gondom viseled
Az hol engem nem ismérnek
Ifjú Tóbiást vezérlé
Szent angyalod messze földre:
– Szegény fejemnek vezére
Ez légyen, és őrizője.
Az egész föld kerekségén,
Erdőn, hegyen, földön, vizen,
Ellenség tábor közepén
Félelem nélkül elviszen.
Nem félek ha megbetegszem:
Mert meggyógyít én Istenem,
Rabságomban megszabadít,
Inségemben ő megsegít.
De hogyha rabságba esem
Ott is van jó reménségem,
Hogy szabadítóm énnékem
Te lészsz kegyelmes Istenem.
Róllam el ne felejtkezzél,
Ha meg halok te temess el;
Akárki bánjon testemmel,
De csak te birsz én lelkemmel.
Azért hozzád fohászkodom,
Mikor eszem, avagy iszom,
Éneklek, vagy imádkozom,
Te légy úti kalauzom.
Szerelmes atyámfijai,
Nemzetem kedves tagjai,
Szivemnek vigasztalói,
Kik voltatok orvoslói!
Csak kell immár bucsut vennem,
Édes atyám, anyám, néném,
Szerelmes bátyám és öcsém,
Mert nincsen immár késésem.
Szomszédim s jóbarátimat,
Kik látják még válásomat,
Köszöntsétek mindazokat,
Kik jóakaróim voltak.
Isten hozzátok pajtásim,
Velem felnőtt jó barátim,
Kikkel sokszor nyájasságim,
Voltak sokszor mulatásim.
Nékem a mi jót tettetek,
Isten fizesse meg néktek,
Hosszabbítsa életetek,
Hogy őtet tisztelhessétek.
Az idegen földre megyek,
Veletek többé nem lészek,
Talám nem is lát szemetek, –
Róllam ne felejtkezzetek.
Lábam akár merre mégyen,
Róllatok nem felejtkezem;
Minden járásom, kelésem
Áldja meg a szent Ur Isten.
Áldása szent háromságnak
Isten fijának Jézusnak,
Ki angyalt ád kalauznak
Az igaz utban járóknak.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. II. és III. A versfőkben: „Jánoczi
András csinálá.“
E költemény némely kifejezése, modora, és bevégzése oly régies, hogy azt
hiszem nem tévedek, midőn még a XVII-ik századból származottnak vélem.
Valamely idegen földre katonának menő irhatta: mert szegény-legénynek
(régenten a katonával csaknem azonos jelentésü szó) nevezi magát; (3.
strópha) s mert jó hirnév szerzésről (4. st.) ellenség táboráról (8.
st.) rabságba esésről (9. és 10. st.) beszél. A 3-ik strópha egyébként
is a Tököli, vagy a Rákóczi háború bevégződése utáni korra utal, mint a
melyben a hadi szolgálatban állott szegénylegények foglalkozás nélkül
tengődtek, s az idegen elem által mint volt kuruczok gyűlöltettek.
T. K.
FUT AZ OLÁH…
Fut az oláh hegyoldalon,
Magyar legény, rácz, parlagon –
Didalom, madidalom, dilamalom, madidalom, dilamalom!
Lám megmondám Rabul öcsém
Hogy nyergeljünk két paripát –
Didalom stb.
Rabul öcsém, rabul esék:
De én magam elszaladék –
Didalom stb.
Meleg málé tarisznyámban
Málé mellett korpa-czipó –
Didalom stb.
* * *
Horváth Ádám jegyzé fel irott gyűjteményében, melyben szerinte „a
kuruczvilággal egyidős, sőt régiebb énekeket is találhatni.“ A jelen
homályos töredéket a „Patyolat a kurucz“ és „Árokszállásánál volt a
veszedelem“ kezdetüekkel együtt különösen kiemeli előszavában. Lehet,
hogy a jelen vers a zsibói csatavesztésre vonatkozik, s így 1705-ből
való volna. De ez csak gyanitás, és korántsem igénylem bizonyosságát,
miután a vers oly homályos, hogy belőle biztosan következtetni
lehetetlen.
T. K.
„GENERÁLIS INSURRECTIÓ.“
– 1740. –
Megbolondult a világ,
Fegyverben az ország,
Elmult már az békesség
Támadt sok ellenség,
Összevesztek királyok
Nagy hatalmas országok,
Uri méltóságok.
Szegény magyar nemzet is
Bánatját újítja:
Mert királyné asszonyunk[107]
Táborban hivatja.
Készül minden vármegye
Az országnak jobb része:
Mert kénytelen véle!
Katonát ad nemessség,
Hajdut a szegénység;[108]
Mindeniket súlyosan
Nyomja az nagy inség;
Lovat, kantárt, karabélyt,
Kardot, pisztolyt, pantallért
Készítnek új mundért.
Búslakodik, bánkódik
Gazda ő magában:
Nagy-kelletlen, kedvetlen
Nyúl az ládájában,
Előveszi erszényét,
Számlálgatja költségét –
Régi keresményét.
Gyakorta gyülnek egyben
Falu gyülésében,
Pörlekednek egymással
Hol egy, hol más helyben.
Majd üstökben is kapnak
Erősen káromkodnak,
Nagy haragban vagynak.
Az katona vigan van
Iszik, csókolódik;
Gazdasszony szomorkodik –
Szivében bánkódik:
Mert megürült ládája,
Oda köntöse ára –
Kelt az katonára!
Öszveülnek némelykor
Szomszéd asszonyával
Panaszkodnak egymásnak
Jutka leányával;
Mondja szegény: mit tegyünk?
Borravalót hol vegyünk?
Csizmát is min vegyünk?
Nem régiben eladtam
Egy pár kappankámat,
Tikom, ludam, kenderem,
Kevés olajkámat:
Abbul reám mi esett?!…
Az mit uram keresett:
Eb szájába esett.
Nem azért neveltem föl
Egynehány csibécskét,
Kiért adott a tikász
Egy kevés pénzecskét:
Hogy katonára költsem,
Az ő erszényét töltsem,
Szobáját is fűtsem.
Elvitte az uramnak
Egy szép paripáját
Az nyakába vetette
Rozsdás karabélyját;
Egy aranyos szép nyergét,
Péter bátyám fegyverét,
Aba-köpönyegjét.[109]
Nem maradt már uramnak
Testére valója,
Elöl hátul kitetszik
Eldugni valója.
Magamnak sincs köntöském
Elszakadt péntölöcském –
Kilátszik a micském;
Mert rám hozták az adót
Az executiót:
Kitekerték kezembül
Az szoknyára valót.
Mivel födjem testemet,
Mezítelenségemet,
Hitvány szemérmemet?!
Bárcsak immár valami
Kis pénzecském volna
Az mellyen az urammal
Bort ihattam volna!
De ímé mind elhuzták
Katonára prédálták, –
Inségem nem szánták.
Jaj édes komámasszony
Bezzeg pórul járánk!
Pálinkára valóbul
Ugyan kipusztúlánk!
Az kasbul is kifogyott,
Erszénybül is kikopott…
Igyunk már egy kortyot!
– Hallod-é komámasszony,
Ne gyötörd magadat!
Gyere hozzám jó reggel,
Megöntöm torkodat!
Maradt még amaz kasban
Lisztem, búzám hordóban –
Jó lesz égett-borra!
Elküldtem a szolgálót
Két font pecsenyéért,
Katicza lányomat is
Két pint jó szinborért.
Tedd félre most rokkádat,
Hagyd holnapra dolgodat,
Készítsd az torkodat!
Megeheti az uram
Sovány kenyerét is,
Megihatja reája
Az kut friss vizét is;
Nem szeretem a dolgát
Rosszul forgatja magát –
Nem tudja a módját!
Jó ember a korcsmáros,
Megalkudtam véle:
Hogy az uramnak szólna –
Nem kell félni tőle!
Nosza tehát csak igyunk,
Mert itt jó helyen vagyunk,
Estig dorbézoljunk.
Jó bort kezdett csárdában
Tegnap a csaplárné:
Nála iszik, vigan van
Nyalka katonáné;
Vonjad czigány az nótát!
Ne kíméljed az hurját!…
Megadom az árát.
Jer be rózsám katona,
No járjunk egy tánczot!
Majd a nyakadba vetek
Egy szép aranylánczot.
Heje-huja katonám,
Gyöngyvirágom, tulipám –
Édes majoránnám!
* * *
Ezen kitünő zengzetességü, sok helyütt oly szép, s szomorúan jellemző
költemény megvan Horváth Ádám irott dalgyüjteményében, úgy a nemzeti
múzeumban régi szétszórt nyomtatványokon, s Jankovich iratai között
többszörösen; ezek egyikén följegyezve találtam az 1740. évszámot, a mi
a 2-ik strópha „királynéasszonyunk“-jával, s ennek ismeretes
történetével tökéletesen összeegyez, s világossá teszi előttünk az ének
keltének idejét és alkalmát. Horváthnál az énekből több versszak
hiányzik. Közlé Erdélyi János is (Népd. III. k.) de igen összezilált
versió után, és némely helyütt felette hibásan, például az
„aba-köpönyeg“ helyett „abban köpönyeg“-et irt, a mi teljesen
értelmetlen. Közlése ezenkivül az enyémtől több helytt tetemesen elütő.
T. K.
NEMES JÁSZSÁG, HIRES KUNSÁG…
– A XVIII-ik század első feléből. –
Nemes Jászság
Hires Kunság
Nagy jajra jutott:
Csendessége
Békessége
Mert felbontatott.
Boldogsága elfogyott,
Szabadsága megromlott,
Hire s neve
Szép czímere
Béboríttatott.
Régi kedve
Víg öröme
Bánatra fordult,
Nyájassága
Vidámsága
Rekeszben szorult;
Ékes csillagja elmult,
Napja homályba borult,
Mind egészlen
Nagy-véletlen
Romlásra indult.
Más, kertének
Szépségének
Szedi virágját;
Zsengéjének
Gyümölcsének
Vondossa fáját;
Nála tartja pálmáját
Hajdani zöld laurusát,
Társainak
Javainak
Elveszi hasznát.
Ezt gyászolja
Tapasztalja
Berény városa,
Nemes Jászság
Hires Kunság
Régi lakosa;
Az kürtöt ritkán fujják
Bú és bánat közt dugják[110]
Mert már magok
Nyájasságok
Nem nyugtathatják.
Tudja Dózsa,
Jákóhalma
Mihálytelkével,
Ladány is azt
Fényszaruval
És két Szent-Györgygyel.
Árokszállás Kisérrel
Apáthi a Kúnfölddel,
Abban kedvet
Mind életet
Az Kunság visel.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. IV. – Jankovich Miklós kézirásával
az van fölé jegyezve e dalnak: „Tárogatóra“. Versmértéke nagyon hasonlít
a hires Rákóczi-nótáéhoz.
T. K.
EZERHÉTSZÁZ ÖTVENEGYBEN…
Ezerhétszáz ötvenegyben
Katonaság tünt szememben,
Béállottam regementben –
A Prajczoknak seregiben.[111]
Sárga csizma, veres nadrág,
Királynérul maradt jószág:
Mente helyett kabátod lész –
Az is hátul hasított lész.
Gyere pajtás katonának,
Jól lész dolgod, meg sem bánod,
Négy krajczárod fizetésed
Ha megiszod – nem lesz pénzed.
Csizma helyett topányod lész –
Az is elöl hasított lész;
Azt gondolod, minden ugy lesz –
De bizony még foltos is lesz.
Mert az Isten az katonát
Ugy bünteti mint rosz fiát;
Majd elvisznek a burkusra
De nem a jó kvártélyokra.
Az Istennek szent angyala
Szálljon az én galambomra!
A katona Istenfia:
De a paraszt csak mostoha.
Hajdu volnál: szeretnélek,
Katona vagy: nem szeretlek.
Huzó-vonyó a te neved,
Akasztófa a te helyed.
Jól megbecsüld a katonát:
Csinálj neki akasztófát,
Lábbal akaszd fel a káprált –
Utánna a közkatonát!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. III.
MOHÁCS, MOHÁCS!…
– A mult század közepe tájáról. –
Mohács, Mohács, régi[112] vérontás helye,
Magyarország gyászos mezeje,
Kegyetlen föld, nemes nemzeted vérét
Ittad, s nyelted szép dicsősségét.
Midőn téged gondollak:
Záporkönnyek borítnak,
Szivemet bánat fojtja –
Nyelvem meg nem mondhatja.
Nemes hazám! virágzó Pannónia!
Európának valál kőfala,
Tiz országok imádták czímeredet
Al- s felvilág félte erődet;
Rettent pogány előtted,
Bizott keresztyén benned,
Alig villámla fegyvered:
Kész vala győzedelmed.
De fájdalom, egy nap egy viadallal
Véget vetett mohácsi harczczal;
Nem birhatta ingó homokföld háta
Nagy nevedet, hogy birtál rajta.
Epét ada szerencse
Hogy fényedet behintse;
Kerék ellened fordult –
Magyar homályba borult.
Lajos! Lajos! hol vagy szép ifjú király
Magyar csillag, ékes virágszál;
Erkölcscsel, királyi termeteddel –
Hol vagy gyenge kedves életeddel?
Jaj, hogy tartsam könnyeim,
Kiáradott bánatim:
Elesett édes hazánk,
Ledült véle koronánk!
Országi, nagyúrias, kardos vitézek!
Urak, szolgák, fő-, köz- alrendek!
Keserves jajt együtt énekeljetek:
Egy sir zárta minden örömetek.
Hallgass zengő muzsika,
Szünjél hangos czithara,
Vidám völgyek, zöld erdők
Bánkódjatok sik mezzők!
Tanácsurak, zászlós, ezres hadnagyok,
Fővezérek, ország-ispánok.
Husz s ötezer válogatott vitézek,
Lovas, gyalog – mind nemes fejek! –
Melly nagy nevek egy hadra
Mentek véres halálra!
Mohácsi halmok nyomják
Csontjaikat takarják.
Magyar szüzek, nyájas asszony-állatok
Keserves dalt együtt fújjatok;
Hervadt szinü koszorútok rózsáján
Sirjatok illy köntöstök gyászán.
Nemzetségünk virágja
Oda van magyar lángja;
Szentegyház tiz oszlopi –
Ország erős bajnoki.
Pogány-török, istentelen gonosz had,
Tigris-téjjel nevelt fenevad:
Hogy nem szántál illy szép nemes sereget
Földhöz verni fényvitézséget;
Azt gondolod dicsősség?…
Inkább baromdühösség!
Ne bizzál hogy meggyőztél:
Reád fordul a veszély!
Bécset viád, azt véléd, hogy elnyered?
Majd Budán fejedet elveszted;
Nándorvárnál foly a Duna véreddel –
Leopold király nagy erejével.
De még meg nem adóztál –
Vesztedrül csak hirt adtál;
Nemzetedben Lajos-vér
Veszendő életre tér.
Főniksz madár könnyü szárnyas, fészekkel:
Magyar nemzet fegyveres néppel,
Porrá égni, kivánva megyen tüzre –
Porbul támad újabb életre.
Higyjed, változó sorsa
Magyar Mársnak igy hozza,
Hogy kelvén virradatja:
Magyar törököt rontja.
Látja Isten, és irgalmassan szánja,
Fényes nap is búson sajnálja,
Napsugárban magyarok nagyasszonya
Látjuk, holdot lábaival nyomja;
Ő általa holdodat
Kettős-kereszt szarvadat
Lesz az idő – leveri –
Elmém azt jövendöli.[113]
Adott Isten Anna unokájának
Császármagvbul Teréziának
Szép fiak közt első királyt Józsefet
A ki éljen, segéljen minket!
Nemesség már terjedvén
Vitézség feléledvén:[114]
Magyar teljes nap fénylik –
Mig török elhaldoklik.
* * *
Ezen a régi ponyvairodalmi nyomtatványokban s irott dalfüzetekben
gyakori költemény megvan saját gyüjteményemben, úgy a nemzeti múzeum, s
magy. akadémia kézirattárában többszörösen. Kiadta Erdélyi is (Népd. I.
köt.), de nem ily teljesen, mert nála a 9-ik, 10-ik és 12-ik versszakok
– melyek az akademia példányában s a nemz. muz. kézir. hung. oct.
161-ben olvashatók – hiányoznak, s a többiekben is itt-ott eltérés
tapasztalható. – A régi nyomtatványokon még e strópha szokott e vers
után biggyesztve lenni:
„A mohácsi harcznak hány esztendeje mult,
Hogy a török által ott sok magyar elhullt:
Kétszázötvennégynek[115] az irók számlálják –
Érte a polturát tudom, meg is adják.“
De ez évszám az illető nyomtatvány kiadási évéhez képest változik; igy
olvastam kétszázötvenkettőt, kétszáz ötvenhatot, kétszáz ötvenkilenczet
stb. Ebből tehát a vers keltére bizton következtetni nem lehet; jobban
bizonyít erre nézve az én közlésem utolsó stróphája – ha ez viszont nem
később – Mária Terézia korában – hozzácsatolt toldalék, mert az is
lehet, hogy maga a vers még régiebb, tán eredetileg egykoru Buda
visszavételével – a mi azonban szabatosan be nem bizonyítható. Én
1778-ikinál régiebb nyomtatványban, sem kéziratban nem láttam.
T. K.
ISTENHOZZÁD MAGYARORSZÁG!
– XVIII-ik század. –
Istenhozzád Magyarország
Mert béjött a háboruság,
Meg sem tart semmi mulatság –
Jobb nekem a katonaság.
Régtül fogva a mit kértem,
Hogy meglenne becsületem:
Azt az időt már elértem –
Istenhozzád szép nemzetem!
Már megbocsáss, talám nem látsz,
Tudom, hogy bizony meg nem szánsz,
Értem könnyeket nem is hánysz,
Ha veszélybe esem, sem bánsz.
De én téged igen szánlak,
Elmémből ki sem fordítlak;
Álmamban is óhajtalak –
Ezzel Istennek ajánllak.
A tatárokra kell mennem,
Császár mellett fegyverkeznem,
Ámbár ha ott kell is vesznem:
De nincs már tovább mit tennem!
Haláltól semmit nem félek
Sőt magamban jót remélek;
Megbocsáss nemzetem kérlek –
Meglátogatlak ha élek.
De kesergem elmentemet,
Sírni látom édesemet,
Jaj de szánom kedvesemet,
Tudom: ő is szán engemet!
Méltó nékem szomorkodni,
Méltó szivemből bánkódni;
El kell menni, nincs mit tenni,
Nincs lelkemnek hová lenni.
Hogy kell távozni földemtől,
Bujdosni szép nemzetemtől:
Nehéz válni szerelemtől –
Az én drága kedvesemtől.
Isten hozzád lelkem Rózsa
Kit szájam gyakran csókola;
Most megbocsáss lelkem Rózsa
Ha mit vétettem valaha!
Árván maradsz már úgy látom
Mindennél drágább gyémántom,
Istenhozzád jó rubintom –
Szived már nem szomorítom.
De mégegyszer megcsókollak
Azután Istenre hagylak,
Szivemben már békapcsollak –
Mindenkor téged óhajtlak.
Tenger vize tartománya
Víg szivemet hozzá vonja,
Éles kardomat kivánja –
Még ellenség is óhajtja.
Maradj immár egészségben,
Tartson Isten víg örömben,
Hordozzon ő szent kezében –
Hogy lássalak víg örömben.
* * *
Megjelent az Erdélyi János szerkesztette népdalok I. kötetében is, de
itt-ott eltérőleg, és a végstrópha hiányával. Közlésemet a muzeum
irattárából (hung. oct. 74. V.) vettem.
T. K.
HUSZÁRTOBORZÓ.
– A XVIII-ik század második feléből. –
Nossza gyertek legények, menjünk katonának!
Éljük vigan napjait e hitvány világnak!
Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet,
Azért jőjjön katonának ki minket szeret!
A szép lovas katonának arany az élete:
Csillog-villog az oldalán szép, vitéz fegyvere.
Szép élet, gyöngyélet stb.
Királyomnak bémehetek bátran személyéhez,
Éles fegyverem kivonom, állok a székéhez…
Szép élet, gyöngyélet stb.
Nádasdy közlegénységből ment fel marsalságra:
Mivel sokszor füzött burkust a magyar pórázra!
Szép élet, gyöngyélet stb.
Splényi, Hadik, és Siskovich azzal hiresedtek:
Hogy a szakszoknak vérébül gátot rekesztettek.
Szép élet, gyöngyélet stb.
Ha a portára[116] kimégyen: nyér az ellenségtől,
Ha a kvártélyára mégyen: nyér a menyecskétől.
Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet,
Azért jőjjön katonának ki minket szeret!
* * *
E költemény Horváth Ádám kézirati népdalgyüjteményében van följegyezve,
kótástul. – B. Amade Lászlónak van egy ily kezdetü verse: „A szép fényes
katonának…“ a jelen éneket valaki ebből készíthette, mert refrainja is
igen hasonló, utolsó versszaka pedig majdnem szóról szóra onnét van
véve; a többi eredeti.
T. K.
BAKATOBORZO.
– A mult század végéről. –
Ha meguntad életedet,
Feleséged, gyermekedet:
Haj, gyere pajtás katonának!
– Jaj, dehogy megyek, mert levágnak!
Ne félj pajtás, nem bántanak:
Csak a karddal tapogatnak.
Haj, gyere pajtás stb.
Ha nem tudtál lovagolni:
Megtanítunk gyalogolni!
Haj gyere pajtás stb.
Ha nem tudtál imádkozni:
Megtanítunk dohányozni.
Haj, gyere pajtás katonának!
– Jaj, nem megyek én, mert levágnak!
* * *
Horváth Ádám 1813-iki népdalgyüjteményében, dallamával együtt.
T. K.
KATONA BUCSUJA.
– A mult század végéről. –
El kell menni – nincs mit tenni,
Jaj-jaj, be keserves!
Marsot vernek, – pedig ennek
Engedni köteles.
El kell mennem, mert fölvettem
Hópénzem, s azzal kötöttem
Zászlómhoz hitemet.
Itt hagylak hát szerelmesem,
Maradj békességben!
– Utazz, s jőjj vissza kegyesem
Te is egészségben!
Végyen az Úr jobb karjára,
S ne járjon élted kárára
Semmi veszedelem!
* * *
Horváth Ádám kézirati gyüjteményében zenéstül együtt. Közölve van
Erdélyinél is (Népd. III. köt 126. l.), de fölötte hiányosan. Én
valamelyik mult századi költő müvének, s nem szoros értelemben vett
népdalnak vélem.
T. K.
MEGBUSULT KATONA ÉNEKE.
– A XVIII-ik századból. –
Zarándokság – kemény rabság
Élete az embernek,
Nem tudhatja mellyik légyen
Igaz utja mennyeknek.
Gondolkodik – és törődik
Elméjében vetekedik:
Hogy szolgáljon lelkének?!
Bujdosásban – fáradságban
Csak meg nem hal az ember,
Akaratját – gondolatját
Bú árasztja, mint tenger.
Volna kedve vitézségre:
De rettenti ágyu tüze
Kit föllobbant kis kender.[117]
Vagy boszuság – vagy adósság
Embert táborban viszi,
Gazdaságát – rokonyságát
Azért zálogban teszi.
Mert reménység ugy táplálja
Hogy jószágát visszaváltja –
De testit földben teszik!
Az táborban – mint tárházban
Sokat igér szerencse,
Fordul koczka – hatrul vakra:
Nincsen állandó kincse!
Ott nyereség – ott veszteség
Uralkodik az nagy inség –
Mégis szivem arra vágy.
– Jobb lett volna országomban
Istenemnek szolgálnom,
Hogysem itten fris paripám
Kantárszáron forgatnom.
Vagy egy ugrás – vagy egy botlás:
Lészen világbul kimulás.
* * *
E különösen szép versalakban irt ének a nemz. múz. kézirattárában (hung.
quart. 175. II.) létezik. E füzetet Jankovich még 1789-ben irta össze.
T. K.
PÁTER MÁRTON.
– A XVIII-ik század közepe tájáról. –
Óh én szegény páter Márton, magyar királyné rabja,
Jaj melly elburíta engem sok inségeknek habja!
Nincs mit tennem,
Hová lennem,
Kevés van innom és ennem,
Jaj már nékem – én most érzem:
Nyugta szivemnek nincsen.
Elindultam ide Bécsben, a hol sohasem voltam,
Lóhalálával siettem, mellyet meg sem gondoltam
Hogy illyen nagy keserőség
Váratlan keserves inség
Szálljon magamra – s társamra,
Mellyet megtapasztaltam.
Alig jutottam bé Bécsbe, hát ott terem egy német
Ki fegyverben, nagy kevélyen szállásomra bélépett,
Csak azt mondja: kum her mindjárt!
Hogy menjek el, nem vallok kárt;
Jaj elmentem, – néki hittem,
Ime rabságba estem.
Egy haragos és parókás németre bizattattam,
Annálinkább morgolódott: mennél szebben szóllottam;
Sem irást, sem izenetet,
Sem beszédet nem engedett:
Hanem mintegy gonosztévőt
Még meg is fenyegetett.
Könyörögtem a németnek: hallja meg beszédemet;
De egy vastag: holts maul!-lal letorkola engemet,
Három lakat alá tettek
Társomtul messzevetettek,
Minden vigasztalás nélkül
Magamot rekesztettek.
Eljön estve három leány, ételt italt hozának:
Kiket amaz hatalmasok hozzám sem bocsátának,
Ajtón ált kiáltnak: essen!
Feleltem én: nem kell, fressen, –
Ober Jungfrau – ober Jungfrau
Sag den Grafen: pitt fir uncz!
Azok pedig nevetének, és azt mondák: der nix tájts!
Még azt kérdték: mit vétettem? talán valamiben pájsz…
Azt feleltem, hogy: ik vájsz nit,
Mert én nem vétettem semmit,
Ártatlanul – büntelenül
Szenvedek én itt annyit!
A szolgám is azzal biztat: Nicht fircht, Praelat is schon hier!
De ez nékem volt igen nagy-keserves, szomoru hír,
Mert féltem az apáturtul
Mint az Jákob Ézsáutul,
Nem volt tehát a ki engem
Mentett volna bánattul.
Sőt hány napra fölviradtam: annyi rosz hirt hallottam,
Hogy keserü búbánatban nem is imádkozhattam.
Hol az ablakomat verték –
A vasgótért készítették,
Hol pediglen bilincseket
Ajtóm előtt pöngették.
Kérlek azért Szent Úr Isten, ebbül a nagy fogságbul
Vigy ki, haza Szent-Mártonba ily nagy nyomoruságbul!
Fogadom: Németországban
Sem pedig Bécs várossában
Soha többet bé nem jövök –
Otthonn, helyemen ülök!
* * *
A magy. akadémia, s a nemzeti múzeum kézirattárában többszörösen
eléfordul, péld. muz. hung. oct. 161. stb.
T. K.
MEGÖLTEK EGY HUSZÁRT…
– A bakonyvidéki nép ajkáról. –
Megöltek egy huszárt
Hatvan forintjáért,
Bevetették a Dunába
Piros pej lováért.
Duna be nem vette,
Partjára vetette,
Arra ment egy hajóslegény –
Hajójába tette.
Oda megy az anyja,
Költi, de nem hallja:
Kelj föl, kelj föl édes fiam,
Borulj a nyakamba!
– Nem kelhetek én föl
Mert meg vagyok halva:
Szép fekete kondor hajam
Vállamra van hajtva!
Oda megy az apja,
Költi, de nem hallja:
Kelj föl, kelj föl édes fiam,
Borulj a nyakamba!
– Nem kelhetek én föl
Mert meg vagyok halva:
Réz-sarkantyús sárga csizmám
Lábamra van fagyva!
Oda megy galambja,
Költi, azt meghallja:
Kelj föl, kelj föl édes rózsám,
Borulj a nyakamba!
– Fölkelek én rózsám,
Nem vagyok meghalva,
A szerelem, hű szerelem
Szivemet elfogta!
* * *
E gyönyörü nápballadát – melynek egy a miénktől lényegesen különböző, és
rövidebb variánsa „Megöltek egy legényt…“ kezdettel Erdélyinél is
olvasható – én Csepen, Komáromvármegyének a Bakonyra dülő vidékén
tanultam el a kukoricza-fosztó pórleányok ajkairól. Szép dallama –
melyet azóta soha sem feledhetek – bús, ódonszerü, és elbeszélő
költeményhez felette alkalmas. – Keletkezése e versnek, a 6-ik
stróphából itélve, legalább is a mult század közepénél nem újabb; akkor
még ugyanis sárga csizmát viselt a magyar lovasság.
T. K.
SZÉKELY VITÉZEK ÉNEKE
a török hadakozáskor, 1788-ban.
Fájlald uram veszedelmét te keresztyén népednek,
Óh fordítsd el kemény súlyját méltó büntetésednek!
Sirva esedezünk – előtted könyörgünk:
Szánd keserves ügyünket!
Látod: ellenségünk – szomjuhozza vérünk,
Veszteni jő fejünket.
Irgalmasságodat mutasd, – igazságod távoztasd,
Sújtó vessződet változtasd – bosszuállásod mulasd,
Számtalan bűninkért – terhes vétkeinkért
Tudjuk igazán büntetsz:
De hát hová legyünk? – máshoz kihez megyünk
Ha jó atyánk, te elvetsz!