Egy nyári alkonyaton megálltam Siena ódon falai alatt. Előttem fehéren
futott le a völgynek az út, a napégette régi házak között s köröskörül
áhítatos piczi templomtornyok, omladozó bástyakoszorúk emelkedtek a
barna tetők fölé.
A harangok játéka dallamosan ostromolta a csendet s a falakra könyöklő
olajfák lombjaiban száz ezüst ajakkal nevetett a szellő.
Lenn az úton leányok jöttek s fejükön lapos kosaraikban szőlőt és fügét
hoztak a caminoi campagnából. A domboldali cziprusok árnyékában, a
düledező kolostor lépcsőin éji szállást keresve telepedett le nehány
kolduló barát, a templomkapu sötét íve alatt pedig Ave Máriára indultak
a fehér kendős asszonyok.
A szomszédos hegyek bársonyos éleire még visszasütött a nap, de
körülöttem már elfeketültek az alkony árnyai s az utcza-szegleteken, –
miként ha egy raj Szent-János bogárka lepte volna el a várost, –
kigyúltak a csodatevő kőszentek lábánál az apró mécsesek.
A szürkület opálos fátyola lassan alámerült a növekvő sötétségben s
onnan a kolostor-templom barlangos mélyéből, tévetegen csillámlott elő
az öröktűz világa. Aztán egyszerre, mintha a mécsesnek egy lángja
szárnyra kelt volna, libegve úszott végig egy kis fényesség a templom
oszlopos hajóján, ki a szabadba. Egy ideig tétovázva kerengett a légben,
majd imbolyogva jött lefelé a zeg-zugos utczán. Olykor felrebbent a
falba mélyesztett képekhez, szobrokhoz s érintése alatt kigyúlt az
olajos kanócz a szines üvegekben. A lángocskák egy ideig tüzesen
csókolództak fenn a magasban, aztán ismét tovább lebbent a fényesség… A
mint közelébb szállt hozzám, lassan-lassan kivettem alatta egy minorita
barát tonzurás fejét, barna csuháját s végül kezében a kanóczot, melynek
tetejében ott tánczolt az a láng, a mivel utczahosszant élesztgette a
mécsesekben a tüzet.
A szerzetes otromba fasarui egyenletesen kopogtak a kövezeten. Nem
messze tőlem hirtelen megállt. A kanócz világa vörösen csapott a
magasba, fénye szerte terült a kőkoczkákon s bevilágított a fal mohos
fülkéjébe. Drótháló alatt, tarka virágfészekben egy durván faragott
Szűz-Máriaszobrot pillantottam meg.
De ott a szobor előtt, a piros üvegmécsesben nem fogott tüzet az olaj a
kanócz érintésétől… A szerzetes nem is bajoskodott vele sokáig. Térdet
hajtott, aztán mint a ki legjobb rendben végezte dolgát, odébb ment,
sötétben hagyva a Boldogasszony-szobrot.
– Monaco! Monaco! – kiáltottam én szinte önkénytelenül.
A barát megállt. Derüs tekintetü frate volt, egyike azoknak, a kiknek a
szerzeteskedés csak olyan kenyérkereset, mint akármi más. Mosolyogva
nézett reám.
– Vagy úgy – mormogta félhangon – azt akarja tudni, hogy miért nem
gyujtottam meg ezt az egy mécsest!…
Elgondolkozva zörgette az övébe fűzött olvasót. És azután, mialatt
bejártam vele az apró kőszobrokat s ő lángot gyujtott a mécsesekben,
elmondta nekem ezt a történetet.
*
Akkor régen, mikor Siena sötét utczáiban még fegyverzörej keltette fel a
napot s az ájtatos asszonyságok miséremenet gyakorta bukkantak véres
holttestekre a templomok körül, a Signorián pedig gyűlölködve méregették
egymást a polgárok és nemes urak… abban a zord időben élt a városban egy
szép leány, a kit Gemmának neveztek.
És ő méltó volt e névre, mert még a templomkelyhek legsötétebb
smaragdjai is irigyen halványultak el, ha ő fölvetette a szemét… Arczán
a kék erek mentén rózsák nyíltak, haja, mint a mesék aranyfolyama élt,
hullámzott ringó alakja körül, lábacskái pedig a hímes sarukban, mint
földön csapongó pillangók kergették egymást a Fonta Branda pázsítján,
vagy a Piazza del Campo fehér kőkoczkáin.
Ilyenkor aztán utat nyitott előtte a nyüzsgő tömeg. Gazdag bankárok,
bársony zekés ifju nemesek, kalmárok, polgárok, méltóságteljes
tanácsurak, mind megfordultak utána, a mint édesanyjával vasárnapi
díszben végig haladt a téren. Férfiak, nők összesúgtak a háta mögött, de
tán ép ez volt a veszedelem, mert a ki mögött halkan beszélnek az
emberek, arról rosszat szólanak.
Gemmáról is gonosz híreket terjesztettek a városban s minthogy egyedül
lakott öreg anyjával ott a Brandakút mögötti utczában s nem volt a ki
védelmezze, büntetlenül szólhatta meg bárki.
Persze a visszautasított férfiak koholták a leghajmeresztőbb
mende-mondákat, a városbeli asszonyságok pedig, a kiknek a lovagok és
bankárok még csak arra sem adtak alkalmat, hogy megtagadjanak tőlük
valamit s így erényükkel Istennek kedveskedjenek, bánatukban és
unalmukban tovább adták a híreket.
Gemma szépsége vonzotta az embereket, de mivel nem viszonozta a tüzes
pillantásokat s csakis Signor Grifone Tolomeira, Siena legdélczegebb
ifju nemesére vetette fel olykor tekintetét, haragudtak reá s mint bűnre
csábító hiábavalóságokat, itélték el szépségét és mosolyát.
Igy történt, hogy a szent életü szerzetesek is meghallottak egyet-mást
róla és dicséretes buzgalommal kezdték megfigyelni utait.
Szemmel tartották a leányt, vétkeiről jegyzéket vezettek… Az első bűn
azonban, a miért tényleg elitélte őt az egész város, az vala, hogy
egyszer az ünnepi szent-mise folyásában, ép a sanctus nagy perczei
alatt, mikor a hívők földre borulva imádták az Urat, Gemma felvetette a
fejét. Tekintetét a Tolomeiek czímeres stallumára függesztette, aztán –
oh borzalom – reá mosolygott az ifju Signor Grifonera.
Bár a templom népe földig hajolt s a barátok a Chorus faragványai mögött
hatrét görbültek az áhítattól, a kövér Fra Filippo pedig szokásos
meghatottságában épen akkor pillantott a mennyezetre, félszemmel mégis
mindenki meglátta ezt a szentségtörő mosolyt…
A szerzetesek megbotránkozva rázták fejüket. Az urak és asszonyságok
győzelmesen súgtak össze.
A városi szóbeszéd azonban még be sem telhetett e nagy eseménynyel,
mikor Gemma második égbekiáltó bűne is bekövetkezett.
Egy forró nyári délutánon, midőn ugyanis Fra Mino, a hires assisibeli
barát a San Giovanni szószékéről predikált, Gemma, Signor Grifonéval,
mindenek szemeláttára kiosont a templomból… Mialatt pedig a szent férfiú
dörgő hangon hirdette az eljövendő végitéletet s áhítatos gyönyörrel
beszélt a pokol kínjairól és a férgekről, melyek majdan az emberiség
vétkes testét elemésztik, azalatt ő a kolostor kertjének virágai között,
Isten mosolygó napfényében megcsókolta kedvesét…
A szerzetesek felháborodva értesültek Gemma elvetemültségéről, de mint
jó pásztorok, egyideig még elnézték, sőt mennyei türelemmel bocsátották
meg bűneit. Mellesleg megjegyezve, a Tolomeiek nagy hatalomnak
örvendettek ekkortájt s Signor Grifone kalandozásaiból hazatérve, a
rablott kincsekből mindenkor keresztényi áhítattal áldozott a szerzetnek
is.
Igy hát Gemma és kedvese nyugodtan élhettek szerelmüknek. És ki tudja,
meddig tartott volna boldogságuk, ha egy estén Grifone hazatértében a
Duomo alatti szűk lépcsőn össze nem akad a mámoros Pandolfo
Buonsignorival. Az óriás termetü fiatal nemes kaczagva csapott a Tolomei
vállára:
– A szeretődtől jössz?
– Ne szólj így róla… mert – dörögte Grifone s a kardjához kapott.
– Mert… per Bacco, csak csendesen!… Ha akarom, holnap az enyém!