Ott a szegletben szorgalmasan tubákolva, teljes elhagyatottságban egy
összeaszott kicsiny teremtés üldögélt. Neki mintha nem tetszett volna ez
a táncz; barázdás homlokát haragosan vonta össze és rosszalóan rázogatta
a fejét. Valamit mormogott is hozzá, de arra jól vigyázott, hogy senki
meg ne hallja.
Nem beszélt ő soha másokkal, mindig csak önmagával diskurálgatott szép
csendesen a régmúlt időkről. A kastélyban emberemlékezet óta azt
tartották róla, hogy háborodott elméjű szegényke, de nem zavart senkit,
hát valahogyan megtűrték.
Szeme fakó volt s arczocskája, melyre már a hajnali mise előtt, végtelen
gonddal ragasztotta fel a szépségtapaszokat, olyan finom, olyan sárga,
mint a régi elefántcsont. Fején ünnepélyes alkalmakkor rengeteg paróka
trónolt s kicsiny remegő kezében mindenkor aranyos burnótszelenczét
szorongatott.
Különös volt ez a parányi teremtés s tán épen az tette őt olyannyira
különössé, hogy egész nap zajtalanul jött-ment a szobákban és mindegyre
beszélgetett halkan, nagyon halkan.
– Igen, igen, – motyogta szemrehányóan, – hiába nevettek rajtam! Ti nem
tudtok tánczolni… Mi tudtunk, mi… ah csak én tudtam.
Aztán visszagondolt messze ifjúságára, a mikor minden kicsinyke újjára
akadt volna egy-egy kérője s mikor a kanczellár báljain Terpsychore
grófnőnek nevezték őt. És ő, bár egész életén át kiváncsi volt rá, hogy
mit is jelent hát ez a név, nem merte megkérdezni soha senkitől. Mai
napig sem tudja, pedig tisztán emlékezik rá, hogy… Terpsychore volt az ő
neve addig a feledhetetlen udvari bálig, a melyiken maga ő felsége adott
neki más nevet.
Meghívták az udvarhoz! Azt mondták, a mindenható császár és király
akarja látni a tánczát s titokban még azt is megsúgták neki, hogy a
gyermek Mária Terézia főherczegkisasszony és felséges húgai egy rejtett
ablakon át fogják őt szemlélni, mert elszeretnék tőle tanulni a táncz
művészetét… Mily dicsőség volt ez a magyar hazára!…
Emlékezett a fényes császári termekre és az udvar bevonulására. Szinte
megszédült, mikor a hatalmas császár belépett. Nagy allonge-parókája és
csattos czipője maradt meg legjobban az eszében… Aztán visszafojtott
lélegzettel bókoltak földig mindannyian s egy fekete bársonyruhás főúr
többszörös térdhajtással kúszott a földi istenséghez. Mialatt áhitatosan
csókolta meg az eléje nyújtott kezet, szemét kéjesen hunyta le a
boldogságtól…
A kis Terpsychore grófnő akkor eszmélt fel kábultságából, mikor ő
felsége Károly császár fejére tette nagy tollas kalapját és elfoglalta a
császárné mellett helyét a trónuson… Valaki jelt adott a táncz
kezdetére.
Az ő tánczosa egy fiatal castiliai nemes volt, az uralkodó spanyol
kedvenczeinek egyike. Sötéthajú, lángoló tekintetű gavallér, a kit ő már
régóta szeretett.
A ifjú a nagy udvari meghajlással szólította fel a tánczra. Aztán egyik
kezével megfogta finom kardjának a markolatját, a másikkal a leány
ujjacskáinak hegyét és mindketten földig bókoltak a trón előtt.
Felcsendült a menuette dallama. Terpsychore grófnő remegett a
boldogságtól, mert úgy érezte, hogy a császár szine előtt ellejtett
tánczukkal feloldozhatatlanul egymáshoz vannak kötözve. Arczán mámoros
mosoly jelent meg s szeme tüzet fogott az ifjú tekintetétől.
Elragadtatás tükröződött az arczokon. A császár gőgös, duzzadt ajkán a
tetszés mosolya játszott s egyik kegyenczének leereszkedően mondotta:
– Íme, ez ifjú dámát kikiálthatjátok a menuette királynőjének!
És azután szájról-szájra járt a nagy horderejű királyi kijelentés s
Terpsychore grófnő azt gondolta, végzete a boldogság minden lehetőségét
megadta néki…
Az utolsó meghajlásnál szemükkel örök hűséget esküdtek egymásnak és az
eltánczolt költeménynek vége volt.
Az udvar távozta után egy rózsakoszorúval, melyet jutalmul a császár
küldött neki, királynővé koronázták. És ez illatos korona alatt fogadtak
ők ketten szavakkal is szerelmet, hűséget egymásnak és igérték meg
kölcsönösen azt is, hogy csak akkor tánczolnak újból menuette-et, mikor
majd az esküvőjükön együtt tánczolják el.
Ez volt életének legboldogabb napja és csodálatosan erre sokkal
ritkábban gondolt, mint arra a másik napra, a melyiken megtudta, hogy az
ifjú búcsú nélkül hagyta oda Bécset s visszament hazájába…
– Igen gyermekeim, – suttogta bánatosan, – arra a szörnyű napra gondolok
én vissza, mert oh kedveseim a boldog napokat csak egyszer éljük át, a
boldogtalanokat pedig: ezerszer… Igen, igen, megtartottam a szavamat, de
ő… ah ne is kérdezzétek…
A szegény menuette-királynő csakugyan megtartotta igéretét. Gyermekesen
ragaszkodott hozzá, mert a nők szavuktartók, a míg szerelmesek,
Terpsychore grófnő pedig egész ifjúságán át boldogtalanul szerette
hűtlen vőlegényét. Elment ugyan a bálokba, de hiába könyörögtek neki –
hajthatatlan maradt.
Évek múltak. Vőlegénye csak nem tért vissza s lassankint kihűlt az ő
szivében is a szenvedély. Nem irtózott többé attól a gondolattól, hogy
egy más férfival tánczoljon. Megint évek kellettek hozzá, hogy rászánja
magát az esküszegésre. Ekkor várni kezdte, hogy felszólítsák. De hiába,
nem ostromolta többé senki, békével hagyták üldögélni a terem
szegletében.
Hónapokba tellett, a míg megértette, hogy elmúlt az ő ideje, a míg
felfogta, hogy megöregedett. A körülötte mulatozók nem tudtak többé
róla, ki volt ő hajdan…
– A menuette-királynő… Terpsychore grófnő… az voltam én! – suttogta
diadalmasan s megdörzsölte a szemét, mintha belefáradt volna
visszatekinteni az ifjúságára, de hogy is ne, hiszen olyan messze volt
az már tőle. Aztán, hogy tudomást szerezzen való létezéséről, óvatosan
felnyitotta burnótszelenczéjét, újjai közé vett egy csipetnyi tubákot s
mosolyogva szippantotta fel. Kiegyenesedett, majd újból a tánczolókra
függesztette tekintetét s megrázta a fejét. Most kezdte csak igazán
bánni, hogy a végzetes menuette után nem tánczolt többé.
– Nem tudtok semmit, apáitok sem tudtak, mert nem láttak engem
tánczolni…
Ellenállhatatlan vágy fogta el. Szeretett volna felállni és
megparancsolni, hogy reá nézzenek mindannyian, mert meg fogja mutatni,
hogyan tánczol a menuette-királynő.
– Hiába álmélkodtok, – mondotta ártatlan hiúsággal, – maga a mindenható
császár adta nekem ezt a nevet!… Istenem, csak valaki felszólítana a
tánczra, csak eszébe jutnék valakinek! De hát ki gondolna egy ilyen öreg
dámával.
És a mint sóvárogva nézett végig az ifjúságon, szinte rémülten vette
észre, hogy a szála tulsó oldalából egy fiatal gavallér nagy figyelemmel
szemléli őt s mintha leolvasná arczáról gondolatait, megindul és jön…
jön feléje.
Majd felsikoltott ijedtében. Forogni kezdett vele a világ, úgy látta,
mintha a csillár himbálódznék, az emberek támolyognának és behunyta a
szemét. Úristen, ha csakugyan tánczolni akarna vele!… Fejében egyszerre
összezavarodtak a tánczlépések, a lágy zene szinte harsogó zivatarnak
tetszett neki, kis kezéből pedig koppanva hullott a földre aranyos
burnótszelenczéje.
Az ifjú meghallotta a koppanást. Most valósággal lepillantott a kis
comtessera s a helyett, hogy a szép Czobor grófnéhoz sietett volna,
kivel már az előbb édes, hosszú pillantásokat váltott – megállt egy
perczre. Aztán tréfásan hajtott térdet a lelkendező öreg hölgy előtt,
felemelte a szelenczét és szertartásosan nyújtotta felé.
– Óh jaj nekem! – suttogta elcsukló hangon a vén grófkisasszony. –
Mindjárt gondoltam, hogy ezt akarja… Várjon egy kicsit Monsieur… meg
kell elébb próbálnom… rég nem tánczoltam.
Ezzel aztán hirtelen lecsúszott karosszékéről és a fal mellé lapulva
kiosont a teremből, az ámuló, tiltakozó ifjú kezében hagyva a
szelenczét.
Mikor egyedül volt a legutolsó szobában, hová csak lopva rebbent el
egy-egy dallama a zenének – fellélegzett.
– Ki hitte volna, – mormogta önelégülten, – alig bírtam tőle
megmenekülni… De hát mit is csodálkozom én tulajdonképen ezen… igazán
furcsa vagyok.
Negédesen mosolygott, aztán újjacskái közé fogta rengeteg tunikáját,
lábait egymás mellé illesztette s nyakát előre nyújtva figyelt a zenére.
– Most – suttogta s nagy kínnal lábújjhegyre állt és megindult.
– Egy, kettő, komplimentum!… De ekkor valami a hátába nyilallott, ép ott
a Watteauráncz alatt.
– Oh jaj, mein Gott Herr! – szisszent fel fájdalmában – oh beh rosszúl
ment!…
Aztán pihent egy darabig és előlről kezdte. Méltóságteljesen lépett ki
és ismét csak elvétette. Nem emlékezett már a tánczra. Mindegyre megállt
s remegő kezével izgatottan simította végig homlokát csak úgy, mintha
fel akart volna valamit kelteni, a mi odabent az ő barázdás kis homloka
mögött réges-régen elaludt.
– Türelem, ma chère Christine, türelem – biztatta magát s nagy sóhajjal
ismét neki fogott. A pouderes paróka pedig már félrecsúszott a fején, a
szépségtapaszok mind lepattogtak az arczáról, de azért ő még is
szorgalmasan hajlongott tovább.
És egy sikerült bókolás után annyira jutott, hogy győzedelmesen
tekintett körül:
– Íme, látjátok valahára a menuette-királynőt?… de ekkor hirtelenében
elakadt az ajkán a szó. Az egyik földig érő tükörből valami szomorú
furcsaság bólintgatott elismerően feléje.
Ez a figura kihozta a sodrából. Haragosan lépett előre, aztán a fejéhez
kapott s karjait kétségbeesett iszonyattal emelte égnek:
– Mit?… Hogy én lennék ez itt a tükörben?… Istenkém segíts… Oh mein
lieber Gott!…
A mint ott állt saját képe előtt, félrecsúszott parókájával, könnyes
szemével, olyan megható volt. Lábacskája szomorúan tipegett ide-oda s
melléből síró hang szakadt fel:
– És én akartam megmutatni a világnak, hogyan kell menuettet tánczolni!
Oh én szegény öreg!… Elfelejtettem már mindent, de hát minek is
próbáltam meg, jó volt azt hinni, hogy még tudok. – Elfordult a tükörtől
és mivel hozzá volt szokva, hogy önmagát vigasztalja, dédelgesse,
megsimogatta a saját arczát és halkan suttogta:
– Ne sírj Christine ha mondom, azért azok a többiek sem tudnak… senki
sem tud többé ezen a világon…