Pár pillanat mulva, mikor a zajra a városkaputól egy katona szövétnekkel
kezében odaért, az óriás Pandolfo már holtan feküdt a lépcső aljában…
Szájából a vér, mint egy sötét vörös szalag gombolyodott ki a kövezetre.
Grifone csak egy perczig örült győzelmének, aztán eszébe jutott, hogy
futnia kell, ha élni akar.
A capitano di giustizia magas hivatalát ez idő szerint ugyanis Pandolfo
atyja, a kegyetlenségéről hires Astorre Buonsignori viselte.
A Tolomeinek tehát menekülnie kellett, még csak Gemmától sem vehetett
búcsút… Később azután híre járt a városban, hogy felcsapott a
firenzeiekhez condottiernek.
Gemma hosszú napokon át szótlanul üldögélt kicsiny szobájában. Anyja
hiába vigasztalta. Most már igazán teljesen védtelen volt.
És ekkor a kegyes szerzetesek, a boszút lihegő Astorre Buonsignori
buzdítására, gátat engedtek visszatartott haragjuknak s nagy szigorral
fordultak ellene. Megfigyelték minden cselekedetét – de egy ideig földi
bűnt nem találtak benne. A misékre nap-nap után eljárt, bűnrecsábító
mosolyát mintha elfeledte volna, szép szemét nem vetette fel többé a
sanctus alatt, sőt estende, mikor az egész város elsötétült s csak a
csodatevő Szűz-Mária szobor előtt égett a mécsvilág, még ott is
ájtatoskodva térdepelt órák hosszant…
Igy teltek a hetek. A kegyes szerzet buzgó szolgái s az Astorre
Buonsignori kémkedő inasai már-már belefáradtak a leselkedésbe, mikor
végre egy este a kövér Fra Filippo, ki egy szép halért, vagy koppasztott
csirkéért mindenkor hajlandó volt elengedni a penitentiát, néhány
társával a Boldogasszonyszobor tájékára tévedt.
Gemma ekkor is ott térdelt a fal tövében s szőke fejét a mécshez hajtva,
buzgólkodni látszott.
Fra Filippo régóta haragudott a leányra. Nem tudta néki megbocsájtani,
hogy ha gyónni jött, csak bűneit rakta le az ő ölébe, a csirkéket és más
egyéb apróságokat pedig következetesen otthon feledte. Mikor most
megpillantotta, gondolt egyet, aztán vastag újját, miként egy
terjedelmes vörös pecsétet, ajkára illesztette.
Mindenki elnémult. A csendet csak Gemma szaggatott sóhajai törték meg,
majd egyszerre olyas zizgő hang hallatszott, mintha pergament-lapot
forgatnának.
A kövér barát lábújjhegyre ágaskodott… Egy pillanatig szinte
megkövesedve állt helyén, azután hirtelen felkapta két oldalt csuháját s
alattomosan oda penderedett a gyanútlan leányhoz.
A következő percben diadalmasan tépett ki valamit Gemma kezéből. A leány
kétségbeesetten kapott utána:
– Jaj Istenem!… Miért bántanak?
De Fra Filippo ekkor már magasan lobogtatott feje fölött egy teleírt
lapot, melynek aljában szép nagy betükkel ott ékeskedett a Signor
Grifone büszke neve.
A barátok kiváncsian futottak köréje. Aztán egyszeribe megértettek
mindent. Kiderült a Gemma bűne! Nem imádkozni járt ő a csodatevő Szűz
Máriához, hanem – a kedvese szerelmes levelét olvasta ott a mécsvilág
előtt.
– Nem tudtam, hogy vétkezem! – nyöszörgött a leány.
– Bűnhödnöd kell! – ordították fenyegetőzve a nekidühödt szerzetesek s
két frate menten elrohant Astorre Buonsignorihoz. Fra Filippo társaival
a kolostorba hurczoltatta Gemmát.
… És még az éjjel itéletet hoztak a szerzetesek az aranyhajú Gemma
felett. Signor Astorre, mikor hírül vette az égbekiáltó bűntettet,
felkaczagott, de aztán mást gondolt. Összeült a nagyszakállú
alchimistával, Messen Thomasoval s híres astrologusával és eltörte ő is
a pálczát Grifone kedvese fölött. Kegyetlen volt az itélet nagyon, de
Astorre legalább így akart boszút állani Tolomein, ha őt nem is,
legalább a szerelmét akarta meggyalázni, elpusztítani.
… Másnap még alig virradt és máris talpon volt az egész város. Az
utczákon nyüzsgött a tömeg. Gyümölcsárúsok kosárral karjukon,
mesteremberek szerszámmal a kezükben, nagy hangon beszéltek Gemmáról. A
katonák alabárdjukra támaszkodva kérdezősködtek az ide-oda futkosó
népségtől:
– Hát miért itélték el?
– Mit tudom én – kiáltotta egy tovarohanó aranyműves legény – tudják a
papok és ez elég.
A katona durván röhögött, de aztán megijedt s hirtelen keresztet vetett
magára.
E perczben elnémult a tömeg zsibongása. A Piazza del Campora torkoló Via
Pellegrini palotái alatt felbukkantak a szerzetesek fehér csuhái. Elől
Fra Filippo lépegetett, kezében a feszülettel, azután a penitensek
szürke ingében támolyogva haladt Gemma; mögötte tömör sorokban vonultak
fel az Astorre úr czifra csatlósai, a sunyi képű pribékek s a sisakos
városi katonaság. A menetet vörös köpenyében Messer Morgante a sienai
hóhér zárta be.
– Ohó! – dörmögték néhányan a téren – Messer Morgante!… No ezt
megnézzük!
Gemma kisérete lépésről-lépésre növekedett. Mire a menet a hosszú
girbe-görbe utczákon végig haladt s kiért a Porta Romana nagy barna íve
alá, már több száz ember állta körül az elgyötört leányt.
Útközben egymást tüzelték az emberek s hogy meggyőzzék önmagukat,
miszerint Istennek tetsző dolgot cselekesznek, nagyon hangosan
beszéltek: a tulajdon lelkiismeretüket akarták túlkiabálni.
– Meg kell büntetni – üvöltötte az egyik sienai bankár, kit Gemma hajdan
visszautasított s kinek nehéz sárga aranyainál csak az arcza volt
sárgább, a bűnei súlyosabbak.
– Úgy kell neki, miért volt olyan büszke – kiáltozták az ifjú nemesek, a
kik sehogy sem tudták megbocsájtani a leánynak, hogy nem lett olyan
rossz, mint a minőnek ők hirdették…
Mindenki haragudott, mindenki szítkozódott. Annyi tenger gyűlölködés
közepette csak egy öreg asszony zokogott fájdalmasan a kapu mellett s,
mintha a saját élete után nyúlna, reszketve tárta ki karjait boldogtalan
gyermeke felé.
– Anyám!… Anyám! – sikoltotta Gemma szívszakadva.
– Kicsiny galambom! – nyöszörgött az öreg asszony s tán ők voltak az
egyedüliek, a kik egy árva szót sem hallottak a Fra Filippo beszédéből,
mikor nagyhangon Isten és Siena nevében kihirdette az itéletet.
Az emberek helyeslőleg mormogtak:
– Így van jól!… Le kell vágni a haját… úgy is a sátán adta neki… adjuk
vissza hát a sátánnak.
– Ki kell taszítani a városból – rikoltotta egy bőrkötényes munkás.
– Ki kell taszítani az istentelent – dörmögte az Astorre Buonsignori
bölcs astrológusa. – A csillagokból olvastam, hogy ha ez a bűnös asszony
itt marad, a Madonna pestist küld városunkra.
Rémült ordítozás hallatszott véges-végig a Via Romanán, Gemma sorsa
eldőlt, a tétovázók is ellene fordultak. Száz kéz nyúlt feléje.
A hóhér előre lépett. A leány, mintha csak most értette volna meg, hogy
mi történik vele, halálosan elsápadt, szeme megtelt könnyel… Ekkor
fonnyadtak el az ő arcán Siena legszebb rózsái, ekkor homályosult el az
ő szemében Siena egének legkékebb darabja.
Messer Morgante gyönyörködve vágta le azt a szőke hajat, mit Grifone úgy
szeretett, az oktalan gyűlölködő tömeg pedig, mint vihar a fellegeket,
tépte széjjel az aranykincset, szórta szerte a mezőn.
Gemma ajkára egy jajszó sem jött. Szállongó fürteivel úgy állt ott az
indulatos nép közepette, mint a fiesolei Fra Angelico valamelyik földre
tévedt angyala. Utolsó tekintetével anyját kereste a dühös, lihegő
emberáradatban. Aztán megragadták törékeny testét s kitaszították a
város kapuján az elhagyatottságba, a pusztulásba.
Mikor a kapu bezárult mögötte, egyideig szinte zavarodottan hallgatott a
tömeg. Most, hogy végrehajtották az itéletet, mint akár a jóllakott
ember, bután bámultak a légbe. Kedvetlenség szállotta meg a kedélyeket.
Lehangoltan, dörmögve kezdett oszladozni a nép. Férfiak, nők kis
csoportokba verődve tünedeztek el az utczák fordulóinál. Csak Gemma
édesanyja sírt a kapu alatt, de jajszava nem keltett többé visszhangot
sehol.
Az útmenti mezőn ezalatt szeliden bogozta a szellő Gemma arany
hajszálait a virágok szirmaira. Fenn a légben pacsirták kerengtek,
azután egyszerre lecsaptak a mezőre s összeszedték, elvitték apró
csőrükben a szőke selyemszálakat… Elvitték fészkükbe s, bár a városban
senki sem merte hangosan kiejteni a Gemma bűnös nevét, még sok, sok
tavaszt daloltak el a pacsirták az ő aranyfürtei közül…
Benn a szűk sikátor végében pedig, ott, a falba mélyesztett szent
szobornál csoda történt. Abban a perczben, a melyben Gemmát
kitaszították a város kapuján, kialudt a mécses a Madonna előtt…
Évszázadok múltak el azóta, de a Szent Szűz szobra előtt nem lehetett
többé lángot gyujtani. Így emlékezteti a Boldogasszony minden időkön át
Siena népét arra, hogy ő világít azoknak, a kik szeretni tudnak… hogy ő
szereti azokat, a kik igazán szeretnek…
*
A Frate már régen hallgatott. Ujból visszatértünk a domboldali kolostor
kapujához…
Köszöntve búcsúztam a szerzetestől, de ő mintha még várt volna valamire.
Egyszerre csak elém nyujtotta csontos kezét és halkan mondotta:
– Signora mia!… Egy soldot… nálam hívebben Sienában senki sem tudta
volna elmondani a Madonna mécsesének történetét…