Hideg téli éjszaka volt. A park egyenesre nyesett fái között fázósan
fehérlettek a mezítelen görög márványistenek. A nehézkes barok kastély
szinte belesüppedt a hófúvásba s kivilágított ablakainak fénye fáradtan
vergődött át a ködön.
Odabenn az udvarban, mindjárt a tornácz előtt tüzet raktak a vendégurak
csatlósai s ásítozva bámultak a pattogó lángba, melynek visszfénye vörös
kört tánczolt ki a havon.
Az urak meg ez alatt mind összegyülekeztek az újmódis nagy fehér
szálában. Az üveges csillár száz viaszgyertyájának fénye sziporkázva
verődött vissza a Velenczében kipallérozott kristály-tükrökről s
ragyogva égett a falak furfangos arany díszítményein…
Ünnepi díszben mulatott ott a Bécsből lerándult nemesség virága. Egy
nagybajuszú, varkocsos lovasgenerális körül ifjú testőrök, negédes
udvaronczok hajlongtak s a háziúr, gőgös magyar mágnás, sujtásos,
ékköves ruhájában, mint valami csoda vált ki a csipkés gavallérok közül.
A falak mentén aranylábú székeken hosszú sorral ültek az asszonyságok.
Oly kimérten mosolyogtak, mintha csak a bécsi udvari bálon lennének és
félszemmel mindegyre a ház úrnőjére lestek, a ki palotahölgy lévén,
ugyancsak kedvelte az előkelő illedelmet. Hanem azért minden igyekezet
daczára egyik-egyik dáma, beszéd közben, olykor mégis megfeledkezett
magáról s valami átöröklött mozdulattal pihentette csipőjére kezét.
Az idősebb urak kivonultak egy hátsó szobába s nagy bilikomaikból ittak
az urnő-király egészségére és a saját egészségükre, a mit
lelkiismeretesen magyar módi szerint cselekedtek.
Néhányan, leginkább a dámák, még kártyáztak is a háziasszony vieux-laque
boudoirjában. Keselyű ábrázatú franczia gavallér tartotta a bankot.
Valamelyik ablakmélyedésben egy német költő, olyas udvari bolond féle,
szavalgatott ábrándos aggszűzeknek ékes verseket, melyekben
kifogyhatatlan leleményességgel hasonlította a nőket virágokhoz,
csacsogó csermelyekhez, pillangók- és más egyéb bogarakhoz… A nagy
szálában pedig tánczba fogott az ifjúság.
Bájosan halk menuette zenéjére indultak el a párok. Kéz-kézben mély
bókkal lejtettek előre. Selyembe, bársonyba öltözve, mint megannyi
virágzó ág, fonódott össze az ifjak, leányok alakja. Hol hátra hajoltak,
hol meg egymásra néztek és nem fáradtak el mindegyre újból mosolyogni.
Karjaikat kecsesen emelték magasra, mélyen bókoltak, majd mintha
haboznának, egy pillanatra megálltak: a hölgyek ujjacskái között mint
lepkeszárnyak libbentek meg a csipkés szoknyák… Aztán ismét előre
lendültek a tükörsíma padozaton.
Udvarias, kimért volt a táncz. Egy elejtett legyező, vagy leszakadt
virág váratlan fordulatot adott. Egy elő nem írt mosoly kedves zavart
idézett fel a kipirult arczokra.
Az urak félbenhagyták az ivást és a politikát, az aggszűzek odahagyták
költőjüket s mind a tánczterem ajtajába sereglettek. A merevre fűzött
asszonyságok előrehajoltak, fejüket a zene ütemére ingatták s magassarkú
czipellőikkel komplimentumot írtak le abroncsos szoknyáik alatt.
Mindenki elhallgatott. Csend lett, csak a menuette dallama zsongott a
levegőben… És ez ünnepélyes pillanatban valaki egyet tüsszentett a terem
szegletében.