Másnap korábban indult útnak és több virágot vitt magával, mint
rendesen. Először az édes anyjához ment el, de nem tudta összpontosítani
a gondolatait, megszöktek előle. Szórakozottan álldogált egy ideig a sír
mellett, aztán leült a szomszédos kis kőpadra s napernyője végére szedte
a tavalyi lomb ott feledett leveleit.
– Meg fogom-e tudni valaha az igazságot? – gondolta csökönyösen. – A
szerelem vagy más valami kergette-e a halálba?… A szerelem? – riadtan
vetette fel a fejét. – De hátha mást szeretett? – Ez még nem jutott
eszébe. És mint mikor álomban, egy ellenőrizetlen mozdulattal fájdalmat
okozunk önmagunknak s bár sajog az ütés, nem bírunk felébredni,
kábultságában Magda is érezte, hogy szenved, de nem tudott egészen
magához térni. Kétségbeesetten küzdött az egymásra torlódó gondolatokkal
s közben féltékenyen pillantott mindegyre Ákos sírja felé. Végre is nem
bírt nyugton maradni, hátha ott talál valakit, a kinek több joga van
azokhoz a hantokhoz, mint neki.
Futva, lihegve ért a sírhoz… Elhagyatott volt az, mint tegnap s csak az
ő virágai fonnyadtak a kereszt tövében. Fellélegzett, majd sóváran
hajolt előre s elolvasta még egyszer a síriratot. Azt a nevet, a melyik
mint az árnyéka kisérte s azt a keletet, a melyik mindkettőjükre olyan
végzetes volt.
– Nincs kétség… nincs kétség – suttogta szomorú diadalérzéssel s az
ütés, a mit józansága mért a lelkére, nem sajgott többé. Megnyugodott,
tovább aludt és tovább álmodott.