Sötét este volt, mire Magda haza ért. Egy ideig fel s alájárt kis
boudoirjában, aztán egyszerre határozott s a férje szobája felé indult.
Mindenáron részleteket akart hallani Mándoky öngyilkosságáról. Meg fogja
hát kérdezni Istvánt, ez a legegyszerűbb.
A küszöbön majd hogy egymásba nem ütköztek.
– Honnan jön? – kérdezte Déznay szórakozottan.
Az asszony rátekintett s maga is elcsodálkozott, milyen idegenül hatott
rá az az ember, a kiről hajdan azt hitte, hogy szereti. Tartózkodó lett
vele szemben, mintha ma látná először. Nem bírta volna előtte az ajkára
venni Mándoky nevét. Zavarba jött és halkan válaszolt:
– A temetőben… az anyámnál voltam!
István sietett, szabadulni akart, de Magda nem mozdult az útjából.
Mondania kellett hát valamit. Találomra egy ásítás közben megszólalt:
– Ilyen soká?…
– Igen… ott feledkeztem – hadarta az asszony idegesen s indokolatlan
részletességgel kezdett beszámolni délutánjáról. Minden semmiséget
elmondott, csak a Mándoky sírjáról hallgatott. Miért tette, maga sem
tudta.
A férje mosolygott.
– Ha nem ismerném magát, igazán azt hinném, hogy azért beszél annyit,
mert el akar valamit hallgatni… egy kis légyottot, valami kalandot. – A
feleletet be sem várta. Hirtelen kötelességszerüen megcsókolta a
feleségét és már csapódott mögötte az előszoba ajtaja.
Magda zavarodottan nézett utána:
– Igaza van. Miért is csinálok mindebből titkot? – Átlépte férje
szobájának a küszöbét és tétován állt meg az íróasztal előtt.
– Hová került innen a Mándoky arczképe? – Emlékezett rá, hogy látta
valamikor, látta, de nem nézte meg soha. Keresgélni kezdett, türelmetlen
lett s mind lázasabban kutatta át a szobát. Leküzdhetetlen vágy fogta
el. Szembesíteni akarta az arczképet azzal az új Mándoky Ákossal, a kit
felfedezése óta ő formált magának…
Végre ráakadt a képre. Visszafojtott lélegzettel hajolt föléje, de egy
pillanat mulva már csalódottan hanyatlott le a keze. Az az elegáns
gavallér, a ki olyan egykedvű, czinikus arczczal nézett reá a képről,
meghazudtolta minden feltevését… Nem azt az Ákost igazolta, a ki
képzeletében testet vett, hanem egy másikat, talán a valódit, a kire nem
mert visszagondolni.
Kiábrándultan meredt a semmibe. Megint egyedül érezte magát a világban.
Szintúgy, mintha szerelemmel hitegették volna, hogy aztán hűtlenül
elhagyják…
Mikor szobájába ért, csak akkor vette észre, hogy az arczképet magával
vitte, pedig nem akarta többé látni. Elzárta iróasztalában, aztán
szomorúan hevert végig a kereveten. Órák teltek. Magda elgondolt minden
kedvére való emléket, a mit Mándokyról felidézhetett. És mert az arczkép
nem mondhatott neki ellent, újból kiszinezte a multat. A képzelt
dolgokból valóságot csinált és képzeletével meghamisította a valóságot.
Addig-addig, míg ismét hinni kezdett Ákos szerelmében. Hinni kezdett,
mert hinni akart…