Magda élete ezután megmaradt ebben a mederben. Eleinte ugyan még
bizalmatlanul nézett körül, valahányszor Ákos sírjához ért, nem látja-e
rajta egy más kéznek a nyomát. Hanem aztán, mikor csak nem jött senki,
egészen birtokába vette a hantokat.
Csendesen, nagy megrázkódtatások nélkül szálltak el felette a hónapok.
Nem vette észre, hogy múlik az idő, mert az, a kiről elhitette magával,
hogy végtelenül szerette őt, nem változott. Nem ellenkezett vele,
csendesen porladt virágai alatt, míg ő fáradhatatlanul hímezgette
szebbre a multat s adott képzelt emlékeket egy képzelt szerelemnek.
Kételyeit nem bolygatta többé, gyáván menekült előlük, ösztönszerűen
sejtette, hogy ha elveszítené hitét a Mándoky Ákos szerelmében, akkor
mindent elveszítene, a miért érdemes volt élnie.
A férjétől mindinkább elidegenedett. Az emberek elől mindinkább
elzárkózott. Lassan olyan néma magányt teremtett maga körül, a miben
semmi és senki sem mondhatott ellent rögeszméjének.
Az a sír, a melyiken a tavasz, az ősz mindig nyíló virágokat talált,
volt az ő világa. Titkolódzva, lopva oda járt el esőben, hóban, forró
napfény alatt s ha útközben ismerősökkel találkozott, zavartan
fordította félre a fejét, csak úgy, mintha a kedveséhez menne.
Egy alkonyaton történt azután, hogy a temető hársai alatt valaki a nevén
szólította. Ijedten nézett körül, úgy érezte, rajtakapták. Menekülni
akart, de már későn volt. Rég nem látott barátnője, Berényi Vera, a
Tibor huga, állta el az útját.
Dadogva válaszolt kérdésére:
– Igen… az édes anyám sírjától jövök!
– Menjünk vissza hozzá, – szólt a fiatal asszony, – olyan jó volt,
viszek neki nehány virágot.
És elindultak mind a ketten, de Magda egyszerre megállt, mintha nem
tudott volna tovább menni.
Barátnője csodálkozva nézett rá, aztán a temérdek elhagyatott sír között
megakadt a tekintete Mándoky Ákos virágzó hantjain.
– Tudod ki fekszik itt? – kérdezte Magda s ebben a pillanatban
leküzdhetetlen lázas vágy fogta el, hogy annyi hallgatás után bizalommal
legyen valakihez. – Tudod ki?… Mándoky Ákos! – Olyan régen nem mondta ki
hangosan ezt a nevet, hogy most megremegett tőle.
– Ákos, – ismételte Vera elgondolkozva – szegény fiú, jól ismertem.
Magda, mint akár egy bizalmaskodó szerelmes asszony folytatta:
– Igen… ő és én ápolom a sírját, az emlékét, mert…
– Nos?
– Hiszen emlékezned kell, az esküvőm napján, míg a templomban voltunk,
lőtte főbe magát.
– Emlékezem, de hiszen…
Magda aggodalmasan vetette fel a szemét. Halálos félelem fogta el, hogy
most mindjárt hallani fog valamit, a mi meghazudtolja az ő
meggyőződését. Beszélnie, vallania kellett, mielőtt a másik szólhatna.
Megragadta barátnője kezét és rejtélyesen hajolt feléje:
– Sohasem mondtam senkinek… Ő szeretett engem…
– De Magda!… a fiatal asszony szeme tágra nyílt, megdöbbenve nézett rá.
Ő azonban mit sem látott, mit sem hallott. Szegény szive összeszorult s
vallomása percében valami megmozdult a legmélyén, a mi titok volt eddig
saját maga előtt is.
Merengve pillantott le a hantokra, a melyek szomorú életében egyedül
hajtottak számára virágokat és rendületlen hittel suttogta:
– Igen, ő szeretett engem… mi nagyon szerettük egymást…