Rövid nehány nap mulva szörnyű hírrel verte fel Magda mesterkélt
csendjét a valóság. Meghalt az édesanyja. És mikor megtörten ott térdelt
a ravatal előtt, mint egy keserű szemrehányás nyilallott a lelkébe az a
tudat, hogy valamit visszahozhatatlanul elmulasztott. Adósa maradt az
igazsággal annak a hű szívnek, a melyik csak érte dobogott. Titkolódzott
előtte. Tévedéssel takargatta tévedését és még az a vigasza sem maradt
meg, hogy talán kiméletből tette. Kettőjük között az ő hiú büszkesége
volt a válaszfal.
Magára maradt hát egészen. Az élet a férjét, a halál az anyját vitte el
tőle s egyetlen barátja, Tibor külföldön járt… Kétségbeesésében támaszt
keresett, elhagyatottságában gyengédség után vágyott. Hasztalan, egyedül
volt szemrehányásaival. Előlük menekült a temetőbe s mindazt, a mit az
élő anyával szemben elmulasztott, a halottal szemben akarta pótolni… És
ezek a bús látogatások emésztették fel egész erélyét. Nap-nap mellett
tétován, kábultan indult útnak s maga se tudta, hogyan ért el az anyja
sírjához.
Egy langyos tavaszi alkonyaton fáradtabb volt a rendesnél. Czéltalannak
látta az életét, mert senki sem szerette, senkit sem szeretett.
Csüggedten lépett be a temető kapuján s útközben gépiesen kezdte olvasni
a sírkeresztekre írt neveket. A nagy város életének zsivaja, mint egy
óriás gépnek a zúgása, veszett el körülötte a csendben. A napfény
elapadt a sírokról s utolsó sugara haldokolva vérzett el a kőfal
peremén…
Magda egyszerre megállt. Felvetette a fejét, mintha hallgatódznék. A sok
száz közönyös névből, a mit elolvasott, egy egyetlen visszacsengett a
fülében.
– Mándoky Ákos, – ismételte félhangon. Aztán hátra fordult és szokatlan
sietséggel indult meg arra felé, amerről jött.
Egy besüppedt sírhant félredülő kis fakeresztjén csakugyan ott fehérlett
a Mándoky Ákos neve. Sajátságosan, mint egy váratlan találkozás, úgy
hatott reája ez a felfedezés. Nem tudta azonnal rendbeszedni a
gondolatait. Valami szorongatni kezdte a torkát. Megszánta a halottat, a
kit elfelejtett a világ.
– Szegény… szegény, – töprengett magában, – hát senki sem gondol rá, a
kit szeretett? – Izgatottan egyenesedett fel.
– Szeretett?… Vajjon kit?… És miért ment el úgy szó nélkül? – Mintha
ezekre a nagy kérdésekre várna feleletet, visszafojtott lélegzettel
nézett el a szürkületben ringó cziprusok felett, majd újból letekintett
a sírra, és ekkor… szeme a Mándoky neve alatt esküvőjének, az ő
halálának a keltén akadt meg.
Összerázkódott. Az a gondolat, a mi egyszer már ködösen megkisértette
őt, határozottabb körvonalakat öltött benne. Közelebb hajolt a
sírkereszthez s mintha meg akart volna bizonyosodni valami hihetetlen
igazságról, újból olvasni kezdte az elmosódott szavakat. Aztán hirtelen
úgy érezte, megtalálta kérdéseire a feleletet.
– Az esküvőm napján!… Én akkor kezdtem, ő akkor végezte az életet…
Hátha?… Igen!… Nincs kétség! – Képzelete úrrá lett felette, nem tudta
többé kormányozni. Mándoky Ákos hangja felcsendült körülötte, magán
érezte tekintetét s mind azt a gyöngédséget, a mi után hasztalan
sóvárgott fiatal életében, öntudatlanul abba a hangba, abba a tekintetbe
lopta bele.
– Szeretett… Szeretett – mondogatta a szive minden dobbanásával s
melléből feltört az első sóhaj, szeméből kicsordult az első köny Mándoky
Ákosért. A képzelt végzetes szerelem gondolata melegséggel árasztotta el
a lelkét. Igaz, hogy csak a visszanéző nap melege volt ez, de az
asszony, a ki annyit didergett elhagyatottságában, kétségbeesetten
kapott utána.
Az alkony lassan elborította a temetőt s a halottasház felől szaggatott
csengetés hangját hozta el Magdához a szellő. Eszébe jutott, hogy mennie
kell. Lehajolt s mintha valamit, a mit sokáig halasztott, akarna jóvá
tenni, gyöngéden megigazította a félredűlt sírkeresztet s az anyjának
szánt virágokból néhányat a hantokra hullatott.