Két hónap mulva Déznay István és a felesége visszatértek a Rivieráról.
Déznay ideges és rosszkedvü volt. Sokat vesztett Monte-Carlóban; mint
legénykorában, újból kártyázni kezdett. Nyerni akart. Magdát kimerítette
a hosszu kóborlás, leverten érkezett haza. Közönyösen vont vállat
mindenre s mint annyi más ujdonságot, egykedvüen vette a Mándoky Ákos
öngyilkosságának a hírét is. Nem tett rá hatást, hisz alig ismerte
férjének ezt a különcz barátját. István sohasem emlegette:
megfeledkezett róla csakúgy, mint a hogy mindenről megfeledkezett, ha a
kártya járt az eszében. A kaszinóban töltötte az életét. Haza jóformán
csak azért ment, hogy megint odébb álljon. Örökké sietett és alig
beszélt Magdával. Az asszony utóbb már nem tartóztatta, mert hiszen
minden szavával úgy is csak az ő egykori leányszerelmének az eszményét
hazudtolta meg. Egy ideig egész erejéből küzdött a valóság ellen. El
akarta hitetni önmagával, hogy boldog. A második év elején még mindig
küzdött, de ekkor már csak azt akarta eltitkolni saját maga előtt, hogy
boldogtalan. Az esze és a szíve szakadatlanúl vitatkozott egymással s ő
kerülni kezdte az embereket. Legjobban az édesanyja elől bujkált,
futott. Elszorult a torka valahányszor ránézett, mert ösztönszerüleg
szégyelte, hogy azoknak volt igazuk, a kik le akarták beszélni őt erről
a házasságról.
Aztán elérkezett az esküvőjének a harmadik évfordulója is. Egyedül
töltötte, mint a többi napot, de e napon jobban fájt ez neki.
Boudoirjának magányában szomorúan sóhajtott fel s két kezébe temette az
arczát.
Odakint csengettek, de ő mit sem hallott, sötéten meredt bele
vigasztalan gondolataiba. Csak jó idő multán, mikor felemelte a fejét,
vette észre, hogy vendége van. Berényi Tibor állt az ajtóban. Aztán
megindult és jött feléje s nehány friss rózsát tett az ölébe. Tekintetük
találkozott.
Az esti homályban, mint egy maroknyi hó világítottak a fehér virágok az
asszony sötét ruháján. Tétován vette őket a kezébe s újból felsóhajtott.
Egy pillanatra maga is megijedt ettől az őszinte sóhajtól, majd
csüggedten vont vállat. Fáradt volt, nem tudott többé szinészkedni.
Hajdani játszótársa leült mellé és megcsókolta a kezét.
– Tibor, emlékezik mennyivel szebb volt az élet, mikor még a fákra
mászkáltunk és hittünk az operencziás tengeren túl-ban!
– Szép volt akkor is és…
– Most nem az többé – tört ki Magda keserűen. Nézzen rám, igy néznek ki
azok, a kiknek szép az élet? – Sovány kis arczát barátja felé fordította
és szemében panaszosan gyűltek meg a könnyek.
– Miért nem mondta az eljegyzésemen, hogy bolondot teszek… Miért nem
mondta, hogy István csak a kártyának él, hogy csak… csak a pénzemért
vesz el… Ne tiltakozzék, ezt kellett volna megmagyaráznia. Magának talán
hittem volna!
Tibor szánakozva nézett rá:
– Hiába mondtam volna bármit is akkor, mert szerette.
– Lehet! Nagyon szerettem és azt gondoltam örökké fog tartani. Pedig…
rájöttem azóta, hogy minden nő legalább kétszer szeret életében, két
egészen különböző érzéssel: leányszerelemmel és asszonyszerelemmel.
Úristen, milyen különbség!… És tudja-e, hogy azt, a kit mint leányok
szerettünk, újból meg kell ám szeretnünk a házasság után. Ha ez sikerül,
akkor van lehetőség a boldogságra, de ha nem, akkor félek, keresni
kezdjük azt, a kit asszonyszerelemmel tudnánk szeretni…
– Csak azt ne, – mondotta Berényi s pajtáskodva szorította meg a Magda
kezét. Jó barátja vagyok, hát hihet nekem. Rossz dolguk van maguknak
mindenképpen és végül mindig sajnálnak valamit. Csak az a különbség,
hogy ha meghallgatják azt, a kit, – a mint maga mondta, –
asszonyszerelemmel szeretnek, hát van mit sajnálniok, – ha pedig nem
hallgatják meg, akkor – nos akkor nincs mit sajnálniok!…
Magda bágyadtan mosolygott:
– Igaza van! Nem panaszkodom. Férjhez mentem, mint a többi leány…
boldogtalan vagyok, mint a többi asszony. – Keze az ölébe hullott.
Barátjára emelte a tekintetét.
– Milyen hálátlan vagyok. Elfelejtettem megköszönni a virágait. Hogy is
juthatott eszébe, hogy ma van az esküvőm évfordulója, mikor még a férjem
sem gondolt rá. Látja, egészen egyedül vagyok. Mindig egyedül…
Tibor másra akarta terelni a beszélgetést. Az előbbi kérdésre felelt:
– A maga esküvője emlékezetes napom. Két jó barátomat vesztettem el egy
órában. Magda kisasszony férjhez ment és…
– Ki volt a másik?
– Mándoky Ákos. Hisz tudja, az nap lőtte főbe magát.
– Aznap? Nem tudtam…
Berényi czigarettára gyújtott. Az asszony szórakozottan tépdeste le egy
rózsának a szirmait, aztán tompán ismételte:
– Aznap!… Irigylem.
– Ne bolondozzék, Magda.
– Isten látja lelkemet, komolyan beszélek. De azért ne féltsen. Gyáva
volnék ehhez, félek a haláltól. Hanem a ki meg meri tenni, annak igaza
van. Mándoky Ákosnak is igaza volt.
Tibor ámulva nézett rá:
– Hogy érti ezt? Senki sem sejti, miért tette. Adóssága nem volt.
Asszonyért meg csak nem puffantja főbe magát manapság az ember, kivált ő
nem, a kinek annyi szerencséje akadt életében.
– Igazán? Pedig szép sem volt.
– Milyen gyerek maga. Hiszen nem a szép, hanem a rossz embereknek van
szerencséjük.
– Mándoky rossz volt?
– Az asszonyokhoz igen.
– És ezért szerették? – Magda érdeklődve figyelt.
– Hát persze. Az asszonyok a rossz embereket szeretik, mert
reménykednek, hogy megtérítik őket és közben nem veszik észre, hogy
önmagukat elveszítik.
– Milyen különös, soh’sem gondoltam eddig rá. Pedig most jut eszembe, ő
megjósolta nekem azt, a mi bekövetkezett. Egyszer egész este mellettem
ült és olyan furcsán nevetett, mikor Istvánnal összebujtunk sugdosódni.
Azután egy perczre magunkra maradtunk. Megfogta a kezemet és azt mondta:
«Kicsi leány, a maga szerelme egy ábrándos német költemény, félek, hogy
a házasság majd magyar prózába fogja lefordítani…» Most jut eszembe…
tulajdonképen szép szeme volt, olyan melegen tudott nézni… Adjon egy
czigarettát.
Berényi Tibor odakinálta a tárczáját s mialatt az órára pillantott,
felállt.
Mennem kell. Sajnálom, hogy mire elfüstölte a helyettesemet, nem jöhetek
vissza.
És azután, míg a czigaretta kékes fellegekké nem változott, Magda
Mándoky Ákosra gondolt.
… «Aznap» – ismételte szinte gépiesen, – «milyen csodálatos véletlen…
Véletlen?» – és gondolatban mintha kérdéssé alakult volna át ez a szó.