Végre egyedül voltak egy pillanatra. Magda diadalmasan nézett arra a
szép szál Déznay Istvánra, a ki annyi ellenzés, annyi küzdelem után most
már csakugyan a férje. István is rátekintett, de olyan különösen, mint
soha vőlegény korában.
Az asszony elpirult és kissé félrefordította a fejét. Nem volt szép.
Keskeny, finom arczában túlnagyok voltak álmodozó szemei. Ajkát valami
örökös belső izgalom szorította össze, karcsu, szinte fejletlen alakja
pedig, mintha egy láthatatlan kéztől félne, a mely mindjárt lecsap reá,
még nagy boldogságában is riadtan hajolt előre.
Déznay hízelegve simogatta meg sötét haját:
– Mire gondolt most az én kis feleségem?
A gyermekasszony félénken emelte rá bársonyos szemét:
– Igazat kell vallanom?
Egy csók volt a biztatás.
– Nos hát… hát csak az jutott eszembe, hogy milyen gyorsan mulik az idő,
ha az ember már egyszer asszony.
– Bolondos kis baba, – nevetett a férfi. – Én meg, hiszi-e, éppen azon
tünődtem, hogy milyen lassan mulik az idő, ha az ember egyszer már férj
és hasztalan szeretne egyedül lenni a feleségével. Egy órája mult, hogy
hazajöttünk az esküvőnkről…
Magda nem válaszolhatott. A násznép felfedezte rejteküket s a
díszmagyaros bácsik és selyemruhás nénik záporban hullatták rájuk
jókivánságaikat.
Férje mosolyogva súgta a fülébe:
– Még mindig gyorsan múlik az idő?
Kedves kétségbeeséssel rázta meg a fejét, aztán egyszerre fellélegzett.
Édes anyja, a ki az utolsó perczig ellenezte ezt a házasságot, jóságos
mosolylyal jött feléje:
– Kedves kicsi lányom, hát elhagysz? Csak aztán boldog légy!…
Egykori játszótársa, legjobb barátja, Berényi Tibor is feltünt az
ajtóban. Magda nevetve intett neki közös tolvajnyelvükön. De aztán
elcsudálkozott:
– Milyen sápadt ma ez a fiú – s szinte önkénytelenül fordult a férjéhez:
– És a maga nagy barátja, Mándoky Ákos hol marad?
– Igaz! A templomban sem láttam… Nem folytathatta tovább, a fiatal
Berényi vállára tette a kezét és a füléhez hajolt. Habozva kereste a
szavakat:
– Mit tegyünk?… Ákos egy órával ezelőtt főbelőtte magát!
Déznay tekintete egy pillanatra merevvé lett. Szintúgy, mint mikor az
ember sötétben keres valamit, aztán megrázta a fejét:
– Lehetetlen… megfoghatatlan!… Miért tette volna?
– Senki sem tudja!
– De bizonyos vagy benne?
Berényi nem válaszolt. Szemével Magda felé intett, a ki aggodalmasan
figyelt.
– Mi történt? – kérdezte szorongva.
– Nyugodjék meg, édesem… Igazán semmi különös…
Az asszony könyörgésre fogta a dolgot:
– Tudni akarom. Ne titkolódzanak! Istvánról van szó!
– Nem – mondották egy lélegzettel mind a ketten s oly őszintén néztek
Magda szemébe, hogy nem kételkedett többé. Szerelmes önzésében nevetni
kezdett s vígan csapta össze a kezét:
– Hisz akkor nincs semmi baj…