A nagy udvar szögletében összebujtak a gyerekek… egy öreg anyóka meséjét
hallgatták. Fejük felett bólintgattak a kisvárosi ákáczok, a szellő
pedig behajtotta hozzájuk a mezők tavaszi illatát.
Vasárnap délután volt és az anyóka mesélt; mint a hogy már évről-évre
tette, mesélt a körülötte felnövekedő nemzedékeknek szokatlan dolgokról:
hazaszeretetről, daliás időkről, a fia hősiességéről. Pedig ismerte már
a házban mindenki az ő történetét, mégis kegyelettel hallgatták
valamennyien s megadóan tűrték ártatlan kicsinylését. Mert hát az öreg
asszony szemében csak azok a «régiek» voltak tiszteletreméltó emberek s
bizony alaposan lenézte ezt a fiatal népet, hogy egyikük sem küzdötte át
a negyvennyolczas évek forradalmi viharát… Csak egy esetet tudok, mikor
valamelyik parasztgazda fellázadt megvetése ellen s epésen dünnyögte,
hogy «ez is jobban tenné, ha hallgatna»… Az anyóka kicsinylően tekintett
rá.
Gyakran megálltam én is ott az udvar szegletében s a gyermekek feje
fölött nem egyszer pillantottam kiváncsian a szabadságharcz ez élő
ereklyéjére. Öreg volt már, nagyon öreg s mikor a nap reá sütött,
olyankor mindig megsajnáltam. A tündöklő fényben millió barázdái, mint a
virágzó természetnek szóló megannyi szemrehányás tüntek elém.
Ma is látom még, ahogy ott ült nagy karosszékében az akáczfák alatt.
Látom, a mint meseközben szegény öreg kezeivel reszketve igazgatta
fejkötőjének agyonmosott fodrocskáit.
– Úgy bizony, gyermekeim, – mondogatta valami megható naiv bölcseséggel,
– ti már nem tudjátok mi volt a szabadságharcz és kik voltak azok a
hősök, a kik mind meghaltak értetek… De én tudom! – és azután mindig
újra elülről kezdte a történetét s feledékenységében kedvesen zavarta
össze az eseményeket, cserélte föl a neveket. Olykor azonban, mintha
megérezte volna, hogy megcsalta az emlékezete. Bizalmatlanul nézegetett
körül, majd szomorúan simította végig homlokát s egy pillanatig
hallgatott…
Nagy, végzetes eseményekről néha csak futólag szólt, vagy éppenséggel
megfeledkezett róluk, de arról, hogy Jellacsicsnak egy csúnya
granicsárja világos nappal kilopta az ólból a csirkéit s a muszka
kozákok megették a faggyúgyertyáit, hosszasan tudott mesélni. No meg
egyetlen Sándor fiáról sem fáradt volna bele reggelig beszélni, hogy
milyen derék, bátor gyerek volt az s hogy, ha engedi, elment volna már a
háború kezdetén katonának. Tartóztatta, marasztotta, mert neki szegény
özvegyasszonynak az a fiú volt minden boldogsága, meg aztán csak akkor
töltötte be tizenötödik évét az istenadta s tavaszszal jobb híreket is
hoztak a városkán átvonuló honvédek: «győztünk mindenütt»!…
– A míg győztünk, – sóhajtotta az anyóka, mindjobban meggörnyedve
székében, – addig volt lelkem, hogy tartóztassam a gyereket. De mikor a
szomszédoktól megtudtam, hogy új ellenség jön az országba, mikor
meghallottam, hogy jön a muszka, akkor magam küldtem el Sándort, a
városvégi táborba, habár gyerek is még, álljon be katonának.
Hogy elment a fiú, nekem sem volt otthon maradásom, messziről követtem
az úton. A merre néztem, katonák jöttek-mentek és én, Uram Isten, nem
hittem a szememnek. Az a sok katona körülöttem mind csupa gyerek volt…
Más országban labdázni mentek az ilyen fiúk a mezőre, nem pedig
meghalni.
Úton-útfélen szólt a verbunkosok nótája, egy nyitott csűrben pedig, a
kecskelábú asztal mellett folyt a toborzás… Ott iratta be magát Sándor
is. Én azalatt szóba eredtem egy vitéz őrmesterrel, a ki a városkánkból
való volt s úgy szökött haza a Nádor-huszárokkal Csehországból.
Elmondtam neki, mi járatban van a fiam és megkövettem szépen, vigyázzon
a háborúban a gyerekre, aztán indultam hazafelé.
Útközben nagy terveket szőttem. Elképzeltem, mennyi dicsőséget szed
össze majd a csatatereken az én édes fiam, hogy bámulnak majd a
városkában a népek, ha visszajön s nem lesz hely a mellén a sok
érdemrendtől, a hová boruljak… Mert hát tudnotok kell, gyermekeim, hogy
jussom volt az ilyen gondolatra, nem került több olyan a környéken, mint
az én Sándorom.
Már jó ideje tettem-vettem otthon, mikor a gyerek haza érkezett. A hogy
megláttam, elakadt a lélekzetem a gyönyörűségtől. Sujtásos atilla
feszült a derekára, bokrétás csákó volt a fején, kard az oldalán… nyalka
huszár lett belőle, mialatt odajárt. Istenem, be szép is volt úgy… ha
láttátok volna!… No de várjatok csak!…
Az öreg asszony fénytelen szeme, mint parázs a hamu alatt egyszerre
kigyúlt. A botja után kapott és lassú, biczegő léptekkel megindult
szobája felé. Nehány pillanat múlva újból megjelent közöttünk,
vizsgálódva nézett körül, hogy időközben nem szökött-e meg egyikünk sem,
aztán leült s ünnepélyesen terítette ki térdére azt a szinehagyott
honvédatillát, a mit valamennyien olyan jól ismertünk már.
– Látjátok, szívecskéim, – mormogta az anyóka, mialatt megczirógatta a
kopott kabátot, – látjátok, ez volt rajta azon a napon… Oh, édes
Istenem, be szép volt is akkor… Hogy gyönyörködtem benne, ő pedig csak
szótlanul, sápadtan nézett rám. Bizonyosan fájt a lelke, hogy meg kell
válnia tőlem és nekem is csak ekkor jutott eszembe, hogy milyen
veszedelembe kergetem azt a szegény gyereket. Isten látja lelkemet,
megborzadtam bele és bevallom, egy szempillantásig szinte reménykedtem,
hogy talán nem is akar elmenni, hogy talán itt marad nálam. De szólni
még sem mertem és ő is hallgatott… Csendben raktuk össze a holmiját,
később leültünk az estebédhez. Egyikünk sem evett. Minduntalan azon
kaptuk rajta egymást, hogy lopva az órára pillantunk. Az idő repült s
valahányszor ütött az óra, összerezzentünk. Tudtuk, hogy hajnalban
tovább vonulnak a huszárok… mennek ütközetbe. A perczek múltak. Sándor
ruhástul vetette magát az ágyra s én csak akkor mertem hozzá lopózni,
mikor egyenletes lélegzését hallottam… Leültem mellé egy székre, aztán
néztem… néztem és búcsúztam tőle. A szememmel csókoltam meg ezerszer, az
ajkammal nem mertem volna, féltem, hogy felébreszteném. És miként
történt, máig sem tudom, ott, ültőhelyemben elnyomhatott az álom, mert
egyszerre csak trombitaszóra riadtunk fel mind a ketten… Egymásra
néztünk.
Sándor csak ennyit mondott:
– Jönnek, anyám!
Én az ablakhoz futottam. Künn csakugyan derengett már a hajnal s öreg
szolgánk épp kantározta az udvaron szegény uram paripáját. Akkor még
volt lovunk, jó módban éltünk!… A kertek alatt énekelve jöttek a
Hunyadi-huszárok, már hallatszott, mint dübörög a föld vágtatásuk alatt
és pár pillanat múlva lassan bontakoztak ki a csákóforgók nemzetiszín
rózsái a szürkület homályából.
Milyen borzasztó perczek voltak is azok, most sem értem, hogyan bírtam
túlélni az utolsó ölelését… Oh, emlékezem, világosan emlékezem, hogy
mikor megcsókolt, mondani akart valamit: «Édes anyám»… de azután
elharapta a szót, erőszakosan tépte ki magát a karomból és futott az
ajtóhoz. A kardja csörömpölésétől nem hallotta a kiáltásomat s én még
csak a kedves kék szemébe se nézhettem búcsúzóul, olyan mélyen csúszott
a nagy csákó a homlokára… Utolsó szavával vajjon mit akarhatott mondani?
Bizonynyal azt, hogy büszke leszek még rá, de én tudni akartam és
rohantam utána. Mire kiértem az udvarra, már a lován ült s aztán
elvegyült a többi gyermek-katona között, a kik dalolva mentek meghalni a
csatába… És azután… azután nem tudom, mi történt velem.
Változatlanul mesélte el történetét a mi anyókánk, még a szavak,
melyekkel emlékeiről beszélt, még azok is változatlanul követték
egymást. Szinte már előre tudtuk, hogy mi fog következni. Tudtuk, mint
siratta meg a fia távozását, mint várt levélre, leste a hírt, a mely
Sándor dicsőségéről fog beszélni. Majd beleőrült az aggodalomba; a kínos
napok, álmatlan éjszakák egymást kergették és még mindig nem hallott
semmit… Hej, igaz, hogy hősök voltak azok, a kik elmentek a csatába, de
hősök voltak azok is, a kik küldték, a kik menni engedték őket!… A hír
sokáig váratott magára, de végtére mégis csak elérkezett, az a vitéz
őrmester hozta meg, a ki egy este bekopogtatott a szegény asszony
ajtaján. Hazaengedték egy érdemrenddel, cserébe a féllábáért, a mit ott
tépett el az ágyugolyó valamelyik csatatéren.
– A fiam… a fiam! – csak ennyit bírtam mondani – sóhajtotta kínosan a mi
anyókánk, – a rokkant hős bajával nem is törődtem. Igaz ugyan, hogy
könnybe lábadt a szemem, mikor reápillantottam, de azért mégis csak
újból Sándorról kezdtem beszélni. Ezer kérdést tudtam volna. Hol van?
Merre jár? Van-e már érdemrend a mellén?
Az őrmester csak nézett rám és hallgatott… Borzasztó félelem fogott el,
egy iszonyú gondolatom támadt… Nem bírtam elviselni a csendet…
Odaugrottam mellé és azt hiszem, hangosan, nagyon hangosan kiáltottam
rá:
– Mi van a fiammal? – Most már beszélni kezdett, de olyan halkan, mint a
légy dongása és mégis, mint a mennykőcsapás ütött a szívembe minden
szava.
– Húgomasszony… Nem akarnék ráijeszteni, … hanem hát a mi igaz, az igaz;
a Sándor gyerek aligha jön vissza többet!
– Elfogták?… Bajban van? – sikoltottam eszemet vesztve s csak, mikor a
rokkant obsitos sírva fakadt, csak akkor értettem meg mindent.
Az anyóka egy darabig törölgette a szemét, gyengéden újból czirógatni
kezdte az atillát és azután reszkető hangon folytatta:
– Látjátok, gyermekeim, abban a perczben a lelkemben minden érzés a fiam
után halt, mert hisz mindannyi az övé volt… Nem maradt egyebem, csak a
hősi emléke és ez a tépett atilla, amit, – áldva legyen érette a neve, –
a jó öreg huszár hozott el nekem.
Végső napjairól keveset tudtam meg, csak annyit, hogy a táborban
mindenki szerette s az őrnagy úr is úgy megbecsülte, hogy fontos
írásokat bízott rá, vele küldte nem egyszer a tábornok úr leveleit is…
Egy napon azután, éppen mikor ilyen fontos küldetésben ment, eltévedt a
gyerek az erdőben…