Csendes a róna. Szellő se lebben, hang se kél. Csak messze a rét felől
hallszik felém a gulya kolompja…
A világ nem változik. Minden olyan, mint volt régen, mikor
gyermekkoromban erre kergetőztem, mikor lepkéket fogtam amott a
tetétleni halom tövében. Az akáczfasor zöld ágai ma is összeborulnak a
fejem fölött s alattuk ma is fehéren fut neki az út a délibábos alföldi
végtelennek… A tavaszi mennybolt csak itt-ott bukkan elő a sűrű lombok
között és az apró kék mezőkben illatos pillangócsapatként libeg a
gallyakon a sok akáczvirág. A vetés közül felém bólintgat a tenger
pipacs meg búzavirág. Rám ismert a táj, még az út ezüstös pora is
felismerte bennem régi czimboráját, tánczra kerekedik a kocsim körül s
versenyt vágtat velünk.
Az útmenti Szűz Mária-szobor előtt hirtelen megáll a kocsi… Elszakadt a
tartó-szíj. A kocsis valami sarkantyús rézangyalt emleget és bogozni
kezdi a szíjat. A por tovább nyargal s elül pihenni valahol messze a
fákra, utolsó fellege pedig, mint meghajszolt kutya hasal le a kerekek
közé. Szemem a Szent Szűz szobrára téved… A vetés zöld hullámai szeliden
zsongják körül omladozó talapzatát s kinyujtott kőkezéből egy kis
pacsirta dalolja meg a tavaszt.
Emlékezem, akkor régen olyan szépnek láttam ezt a szobrot. Csillagos
palástja kék volt, mint a búzavirág. Köntöse meg piros, mint a pipacs.
De a sok vihar és a sok napsugár lelopta róla a színeket s most
szomorúan, sápadtan mereng a körülte ismét fakadó virágokra, az
évről-évre megújuló tavaszra… A kis pacsirta pedig csak énekel tovább.
Hát a vén czigány?… Egyszerre eszembe jut ő is. A mult időkben ez volt
az ő helye. Mindig itt üldögélt a szobor tövében. Lábát az út árkába
lógatta s mert mozdulni nem igen tudott már, hát a tekintete kóborolt el
a végtelen síkon. Vajjon hová lett azóta, ő is, meg az a kis rajkó, a ki
mellette nőtt fel az árokmenti bogáncsok társaságában? Víg gyerek volt
az istenadta, napestig nevetett, dalolt, kéregetett. Rongyos, szurtos
volt s a haja olyan fekete, akár az éjszaka s olyan boglyas, mint az a
kúsza fűzes amott túl a Tisza partján. Hanem aztán ha hegedűlni
kezdett!… Szemében kigyúlt az alföldi nap heve, visszatükröződött benne
az arany kalász-tenger, a zöld akáczfasor – egy egész kis magyar világ.
Mintha a fekete földből szítta volna a nótáját, nem volt annak vége
soha. És mi gyerekek, biz’ Isten jobban tudtunk volna ilyenkor
fohászkodni, mint orgonaszó mellett a templomban.
Képzeletemben megélednek a régi képek. Eszembe jut az az őszi nap is, a
melyiken búcsut vettem Tetétlentől, az oszlopos ódon kuriától, a
szérűskerttől, a szép alföldi rónaságtól – mindentől, a mit akkoriban
szerettem. Elszorult a szívem. Kopárnak láttam magam körül a világot. Az
út sáros volt, az árkokban meggyült az esővíz s az égen terhes őszi
fellegek serege vonult fel.
Szomorúan értem ide a Boldogasszony szobra elé. Leszálltam a kocsiról s
néhány friss rózsát, az utolsókat, oda tettem a Szűz lába elé. Öreg
czigánybarátom akkor még az árok szélén tanyázott. A rajkó mellette
kuporgott s a nyakába kanyarított nagy, szürke gallér, furcsán
hólyagzott fel mindegyre a szélben. Egy agyagpipából ritkás füstöt
eregetett maga elé.
Nem állhattam szó nélkül:
– Mit kerestek itt? Ilyen időben csak a garaboncziás jár erre!
– Küld az Isten mindig valakit; ad is neki útravalóul olyan
szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám, – dörmögte a czigány.
– Miért nem mentek födél alá?
– Itt van az ég, elég födél az nekünk!
Az öreg csak most vetette rám a szemét. Soh’sem felejtem el azt a
fájdalmas tekintetet. Aztán felsírt hegedűjén a nóta s elvegyült a szél
zúgásával, hogy: «A faluban a legárvább én vagyok»… Czigány ösztönével
kivette a szívemből a bánatomat, beletette a nótájába, elsiratta –
megvigasztalt… Most hát én voltam az a valaki, a kit az Isten az útjára
küldött.
Mikor az őszi dalnak utolsó hangja is elhalt a nyirkos légben, ráhajolt
a hegedűjére s mintha azzal beszélgetne, belemormogta a húrokba:
– Ugy-e, mi ketten meg a rajkó már csak itt maradunk. Őrizzük ezt a szép
kis helyecskét. Oszt’ ha meghaltam, ide temessetek…
A gyerek kivette szájából a pipát és nyugtalanul pislogott felé.
– Lelkem, kölyköm, mindenkinek meg kell halnia, a czigánynak is, a
kutyának is… Aztán nekünk jó az út árka. Olyan az, mint mi, a meddig
tart, mindig mendegél, ha pedig egyszer megáll, akkor nincs is többé.
A fiú siránkozva kapaszkodott az öreg karjába s az ölébe fúrta a fejét.
A vén czigány durva gyöngédséggel vert a vállára:
– Nem kell sírni, kincsem. Fáradt vagyok a pihenéstől, mehetnékem van
már!
– Jó öregem, az Isten megáldjon! – Pénzecskémet az ölébe dobtam, aztán
indultunk odébb. A sár felcsapott a kerekek körül s a lábon maradt
tengeri kórók között zizegve iramodott tova a szél, megingatva az
elszórtan égő kis pásztortüzeket. A kanyarodónál még egyszer
visszanéztem. A vén czigány tenyerébe hajtotta a fejét, lába nyitott
sírjába lógott s bolondos kölyke már megvigasztalódva pipált mellette…
– Mi lett az öreggel? – kérdem a kocsistól, a ki még mindig a
tartó-szíjjal bajoskodik.
– Hogy mi lett vele? – dörmögi egykedvüen s hüvelykújjával a háta mögé
mutat. – Hát semmi, ott fekszik az árok alján!
Csak most veszem észre, hogy az árok kissé beljebb fut, mint régen. A
Szent Szűz lába előtt fel van hantolva a föld s felette kis sírkereszt
tárja ki árván karjait…
A szél bágyadtan kezd dudolászni s az akáczfa fehér virágai, mint
tavaszi hóhullás borítják el a sírhalmot.
– Hát a rajkó?
János kocsis kiveszi szájából a zsineget, a mivel dolgozott, aztán
megint a foga közé harapja és felsóhajt:
– Megkövetem szépen, furcsa szerzet volt az!
– Beszéljen már, – nógatom türelmetlenül. De ő kegyelme azért csak nem
siet, nagy tempósan meglatolja minden szavát s közbe a lovak lábát
vizsgálja.
– Nem hallgatott okos szóra a kis kölyök. Pórul is járt szegény feje!
– Hát miért nem viselte senki a gondját?
– Könyörgöm, az ispán úr be akarta szegődtetni a Csillagos pusztára
libapásztornak, de nem tetszett neki. Inkább ott élhetetlenkedett az
öreg sírja mellett. Egyszer aztán, hogy, hogyan nem, máig sem tudom,
valami zsivány atyjafia ellopta a hegedűjét… Lett ebből jajveszékelés,
egyre azt hajtogatta, hogy nem volt más egyebe, csak a hegedűje meg a
száraz czigánybőre és az egyiket, a drágábbikat elvitték tőle… Nagyon
megesett rajta a szívem. Mondtam is neki, akad munka a majorban.
Szegődjék be, jobb sorsa lesz, mint most.
– Nos és…
– Hát uram-fia mit nem válaszol a kis bitang? Hogy bizony nem tud a
czigány hegedűje nélkül élni?… Erre aztán csakugyan a faképnél hagytam.
János kocsis elkészült a tartószíjjal s felczihelődik a bakra:
– Mehetünk!
– Megálljon csak! Hol van most az a gyerek?
– Igaz-a, a végit el is felejtettem… Hát egy reggel mikor a postáért
Abonyba mentem, valamit setétleni láttam ott fenn a fán,… úgyám…
felkötötte magát az istenadta.
Megemeli kalapját és keresztet vet, aztán nagyot suhint a lovak közé.
Hajrá… Én pedig felnézek a lombos koronákra… Ki tudja? Talán akkor is
ilyen kéken nevetett felettök az ég. Ezek a virágos gallyak meg tán
akkor kulcsolódtak ilyen szorosan össze, hogy imádkozzanak a kis
czigányért, a ki nem tudott a hegedűje nélkül élni…