– Oh! hogy bírnám elmondani, mikor még az őrmester is befedte az arczát,
ha erről kezdett beszélni, nem tudott a szemembe nézni… Eltévedt a
szegényke, üldözőbe vették az osztrákok és a sok puskagolyó összetépte a
szivét, no meg az enyémet is… Bizonyosan tudom, hogy szépen eltemették,
érdemrendes új atillát is kellett, hogy adjanak rá, hisz a régit, azt
elküldték nekem, a bajtársai pedig valamennyien megsiratták, mert
tagadhatatlanul vitéz katona volt. Beváltotta, a mit róla hittem, hiszen
nagyobb hőstettet nem vihetett volna véghez, mint hogy meghaljon a
hazájáért.
– Imádkozzatok érette, gyermekeim, – mondotta végül ájtatosan az anyóka
– és kérjétek az Istent, hogy ha nem is lehettek olyan hősök, mint a
minő az én egyetlen szép fiam volt, legyetek legalább hasonlók hozzá.
… Igy mesélte el a szabadságharcz élő ereklyéje a történetét, a mióta
csak visszaemlékeztek a házban…
*
Az őszutó egy hűvös borongós alkonyán hallgatott el azután meséivel
mindörökre a mi öregünk. Elment egyetlen szép fia után, hisz oly régen
készült a nagy útra.
Mikor beléptem a halottas szobába, már ott volt az egész háznép. Ő a
szoba közepén feküdt kiterítve. Csak két kis rézgyertyatartóban égett a
sápadt világ s kisérteties fényük a légvonatban imbolyogva szökelt
fel-le a halott arczán.
Előrehajoltam… Nem volt azon a jó öreg ábrázaton semmi félelmes. A
millió ráncz elsimult s a vonások tisztábban körvonalozódtak, szinte
mintha megfiatalodott volna. Feje mereven süppedt a szegényes párnába s
a mint néztem, lassan, lassan egy csodálkozó, ámuló kifejezést véltem
felfedezni arczán. Álla sovány mellére támaszkodott, szeme félig nyitva
volt s a szoba szegletébe meredt oda, a hol épp akkor nyitotta ki egy
leány a rozoga kis szekrény ajtaját. Az ajtó felsóhajtott, mikor
kinyilt, pedig nem volt odabenn semmi más, csak néhány elsárgult levél
és az a szinehagyott honvéd-atilla, a mit valamennyien ismertünk. Itt a
félhomályban már igazán alig lehetett megkülömböztetni, hogy hol ették
meg a molyok, hol járták át a golyók a sújtásos szövetet…
Ez volt a mi anyókánknak minden gazdagsága, oda is terítették az atillát
a lábára, hadd vigye magával. Mikor a leveleket párnája alá dugták,
kissé előre csuklott a feje, mintha hálásan bólintott volna még egyszer
utoljára, úgy, mint életében tette künn az udvaron.
– Hej, de szerette is azt a fiút a mi áldott öregünk, – sóhajtotta az
asztalosmester, mialatt szakértő pillantással vizsgálta végig a
koporsót.
– Úgy ám, pedig Isten tudja, nem érdemelte meg… nem lehetett az jóféle,
a ki olyant tudott tenni… – dünnyögte egy termetes menyecske.
Figyelni kezdtem, de nem vehettem ki semmit a beszédjéből, mert egy
másik asszony a szavába vágott:
– Jaj, lelkem, ne szóljon olyan hangosan itt a halott előtt, azt
mondják, hogy azok még sokáig hallják, a mit mi beszélünk.
– Uram bocsáss, – suttogta a jó asszony ijedten s kezével befogta a
száját.
Most már tudni akartam, hogy miről van szó s odamentem a menyecskéhez,
de ő csak valami babonás tisztelettel intett a halott felé és nem
válaszolt kérdésemre.
– Jöjjön ki az udvarra, ott majd mesélek.
Kimentünk az akáczfák alá. Kiváncsian néztem az asszonyra.
– Hát lehetséges lenne, hogy ne tudná?… Hát hősnek tartotta az öreg
asszony fiát?
– Annak tartottam. Az anyóka mondta.
– No de hát ő nem is tudta, a szegény!
– Már hogy is ne, mikor az édes anyja volt.
– Éppen azért nem tudta, kinek lett volna szive, hogy megmondja neki.
– De mi volt?… Mondja már!
– Hát mi?… Az őrmester csak az anyókának mesélte azt, hogy a fia
eltévedt azokkal a levelekkel, a mikről az öreg mindig beszélt, de mi
tudtuk, hogy az osztrákoknak hordta őket. Az ellenség, – Isten őrizzen,
azok nem bántották. A mieink csipték el a haszontalan árulót… honvédek
lőtték agyon…
Álmélkodva hallgattam ennek az egyszerű asszonynak a szavát és
megilletődve pillantottam a halottas szoba felé.