A festő magára maradt, félig eszméletlenül, kábultan terült el a földön.
Vonagló ajka körül lassan megaludt a vér s már csak mintegy álomban
hallotta a korcsma zsivaját. Fájdalmat alig érzett és szinte még jól
esett neki, hogy homlokát mindig új meleg áradat borítja el. Csak a
kövezet volt nagyon kemény, az nyomta a hátát.
Tudta, hogy meg kell halnia, se baj. Minden közönyös volt neki. Egy
pillanatra az édes anyjára gondolt, de nem bírta sajnálni azért, hogy
majd bánatot okoz neki halálával. Vajjon ki írja meg haza a hírt?…
Giulietta?… Az se látja soha a pénzét! Egy kis mozaik-gyűrű is eszébe
jutott, a mit a kedvesének vett, ezt majd Giulietta húzza az újjára…
Ejh, bolondság az egész…
Elhomályosuló szemével felnézett az égre és számlálni kezdte a
csillagokat.
– Tudok-e még? Egy… kettő… kilencz… kilencz centesimi! Furcsa, épen
ennyi volt!… Nem adtak érte semmit, csak a halált…