… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi
ködbe. És mentől jobban leereszkedett az alkony a vigasztalan tájra,
annál inkább élni kezdett lelkemben az ő emléke. Szegény öreg néni,
hányszor hívta a halált, vajjon hogy nézett most a szemébe?
Még mindig ott álltam az ablaknál és bámultam ki a ködbe vesző csupasz
fákra. Alattuk, mint megannyi haldokló emlék, reszketett meg néha a
tavalyi lomb. Régi dolgok jutottak eszembe. Mintha csak ódon,
aranycsattos könyvben lapoztam volna, a melynek minden lapját Julie
tanteról irták tele, megéledt előttem az emléke. Mindjárt a legelső
lapon, úgy, a hogy hajdan szokták, ott volt az ő képe. Ódivatu finom
rajzocska, olyan pontos, hogy meglátni rajta keskeny arczának minden
barázdáját, hófehér haját, mélyen fekvő szemét, mely olyan sötéten,
fénytelenül bámult olykor órákhosszant a semmibe, s a furcsa öreg
gyűrűket újjain…
Magam előtt láttam ebben a perczben Julie tanteot, olyan világosan, mint
régen gyermekkoromban, mikor leküldtek hozzá nyaralni s heteken át
voltam vele együtt. Jól emlékezem, nap-nap után ott fogadott bennünket
gyerekeket a zöld szalonban, mely olyan kopott volt, mint az egész háza,
mert ő nem igazíttatott semmit sem a lakásban.
– Minek, hiszen talán csak meghalok nemsokára! – szokta volt mondani, –
kitart, a míg én élek. – És azután élt tovább, azt hiszem, túlélte a
butorait. Közülünk is, a kik ott játszottunk a térdei körül, meghalt már
egy-kettő; elköltözött Klementina, az öreg komorna is, a kit Bécsből
hozott magával vagy hatvan év előtt s a ki az utolsó időkben már mankón
vitte be a tantenak a selyemrojtos szivárványszínü shawlt, de azért nem
fogadott helyette mást: «úgy is meghalok nemsokára!»
A kocsis, az inas, mind csupa remegő fejü aggastyán volt, a parádés
lovaknak pedig úgy járt az oldaluk, mint két régi harmonika s úgy
gondolom, nem láttak egyik szemükre sem.
Mi gyerekek azért mégis nagyon szerettünk a Julie tante kastélyában
lenni. Senki sem parancsolt, mienk volt az egész határ s napestig állt a
hanczurozás. Csak alkonyat előtt kellett bemenni hozzá a zöld szalonba.
Ott ült mindig a pamlag szegletében, kulcsos kosárkája mellette állt a
földön s keze tétlenül hevert ölében. Mozdulatlanul nézett maga elé,
mintha várt volna valakit s talán, hogy el ne mulaszsza a látogatót,
talánt azért nem fogott egész nap semmibe sem. Sehogy se tudtam én
megérteni, miért ül olyan csendesen, várakozóan, mikor kivülünk nem jött
ide soha senki. Nem is halandó vendég lehetett az, a kire ő várt.
Emlékszem, hogy gyűlölte az embereket és a zajt. E világon egyedül csak
a gyerekeket szerette igazán, minket, a parasztok, a koldusok gyermekeit
s mikor úgy alkonyatkor körülte ültünk, nem egyszer láttam mosolyogni.
Szeretett velünk beszélgetni, kicsiny gondjaink érdekelték, szívesen
hallgatta, ha játékainkról meséltünk és ő maga is gyönyörű meséket
mondott nekünk.
Óh, a Julie tante meséi voltak a legszebbek, a miket életemben
hallottam. Ismerte ő a tündérek és törpék bűvös birodalmát, a
rőtszakállu óriások hazáját az Operencziás tengeren túl s a hableányok
kristálypalotáit a kék vizek mélyén. Minderről tudott Julie tante
regélni, olyan szépen, hogy elhallgattuk volna akár reggelig. De mikor
lassan elsötétült a zöld szalon s a nagy, elhanyagolt parkra ráborultak
az est árnyai és ő nem láthatta többé az összebúvó gyermekfejeket, akkor
egyszerre halkabb lett a szava s egymásután meghalatta meséjében a
legszebb, a legboldogabb tündérkirálynőket… Körülötte a sötétben
csendesen sírdogáltunk és Julie tante csak annyit mondott még:
– Ne sírjatok gyermekeim, jó azoknak, a kik fiatalon halnak meg!…
*
Évről-évre, mint a nyár az öreg park mohos fái közé, mi is visszatértünk
Julie tante ódon kastélyába és ő változatlanul ült a zöld kanapé
sarkában még mindig. Csak úgy nem változtatott helyet, mint a kis
secretaire, melyen emberemlékezet óta nem írtak, vagy akár a nagy
karosszék az ablak előtt. Épp úgy láttuk viszont, mint a hogy őszszel
elhagytuk, mintha nem mozdult volna azóta. Csak az arcza lett ránczosabb
és a meséi szomorúbbak. Regéiben most már mindenkinek meg kellett
halnia… Vontatottan, egykedvüen mesélt a tündérleányok életéről, de
szinte örömmel mondta el haláluk történetét, valósággal gyönyörűsége
telt benne.
Még néhány év és a százados fák a rácsos ablakok előtt egészen
összeborultak s immár örökös félhomály derengett a zöld szalonban. A
kulcsos kosárkában megrozsdásodtak a használatlan kulcsok s Julie tante,
mintha fogyni kezdett volna a kanapé szegletéből. A mennyivel megnőttünk
mi, annyival lett kisebb a tante, azt hiszem, most már egy
gyermekkoporsóban is elfér szegény; pedig úgy mondják, valamikor magas
és karcsú volt s olyan szép, mint azok a tündérleányok, a kikről annyit
mesélt. Úgy is élt ott abban a kastélyban, mint valami mesebeli várban,
magában, elhagyatottan. Egyedül mi látogattuk s közülünk is minden
nyáron elmaradt egy-egy gyerek, lassan-lassan kinőttünk a vakáczióból.
Én jártam el a leghűségesebben hozzá s csak most néhány év előtt volt,
hogy utólszor üldögéltünk együtt a zöld szalonban. Julie tante mesélt és
sóhajtozott épp úgy, mint az elmult jó időkben s nem fáradt bele
mindegyre megismételni, hogy szeretne meghalni! Ez a régi mondása ekkor
már valósággal a szavajárása volt.
Nem voltam többé gyerek én sem s az első szerelem tavaszi vihara átjárta
a lelkemet. Byroni világfájdalommal bolyongtam az ódon park
begyepesedett útain, hol hajdan annyit hanczuroztunk és jelentősen
bólintottam, valahányszor a tante mondogatni kezdte, hogy szeretne
meghalni. Én is meg akartam halni akkortájt s mivel az öreg inas
bizalmasan elárulta nekem, hogy a ki három gyertyát éget szobájában, az
hamarosan a másvilágra költözik, tehát mint kellemes öngyilkosságot
alkalmaztam ezt a csalhatatlan módszert és regényes mosolylyal raktam
minden este három égő gyertyát az asztalomra.
A tante észrevehette búskomorságomat s figyelmesen nézett rám
mindannyiszor, mikor az ő szava járására bólintottam. Talán bizony nem
tetszett neki az a gondolat, hogy én is meg akarok halni! Egy napon
azután nem állhatta tovább, türelmetlenül kérdezte:
– Ugyan mit bólintgatsz mindegyre?
– Ah, Julie tante, most értem, hogy ha az ember nem gyerek többé, akkor…
akkor szívesebben hal meg! – A mint kimondtam, szinte megborzongott a
hátam attól a gondolattól, hogy szavamnál fog valaki. Nem, szó sincs
róla, még sem akartam én komolyan meghalni. Isten őrizzen, de azért nem
árultam el magamat, konokul állítottam továbbra is, hogy egyetértek a
tante kivánságával.
– Nagyon fiatal vagy te még, – sóhajtotta a néni, – nem értesz te
semmit, azt csak mi öregek értjük.
Hosszasan hallgattunk… és azután azon az estén mondta el nekem Julie
tante utolsó meséjét: a saját históriáját. Egyszerű, mindennapi történet
volt az, ki tudja, hány asszonynak a története.
*
A tante hihetetlenül őszintén szólt, soha sem tudtam magamnak
megmagyarázni, hogy mi indította őt ilyen nyílt vallomásra. Beszélt
gyermekkoráról, első szerelméről s mindez úgy hasonlított az én
élményeimhez. Édes Istenem, nagyjából, be egyformán éljük le mi emberek
az életünket!… Azután szinte kérkedve mondta el, milyen szép volt ő
egyszer, hogyan ünnepelték s hogy három vármegyére szólt a táncza. Ki
hitte volna, hogy Julie tante valamikor tánczolni is tudott; én még azt
is alig képzeltem el addig, hogy egyáltalában mozgott ő, a ki, mióta
visszaemlékeztem, mindig úgy ült a zöld pamlag szegletében, mintha oda
volna nőve.
Mialatt beszélt, valósággal tűzbe jött s rólam időnkint egészen
megfeledkezett; csak önmagának mesélt úgy, a hogy bizonynyal sokszor
tette a magányos téli estéken. Néha szinte elhalt a hangja. S én egy
árva szót sem értettem az egészből.
… Körülöttünk leszállt az alkony, a park elaludt zöld lombjai alatt s a
tante még mindig mesélt, – szinte fájdalmasan beszélt az esküvőjéről.
Nem mondta ki ugyan, de azért mégis éreztem, hogy nem szerette a férjét,
bár úgy látszik, eleinte vígan élte mellette napjait. Egy bál volt az
egész fiatalsága, közben pedig, – a mint kivettem, – nem ért rá sem
gondolkozni, sem szeretni. Szeretni!… de mégis egyszer mintha mondott
volna ilyesvalamit, bár olyan halkan mondta, hogy nem voltam egészen
bizonyos benne. Azután össze-vissza beszélt nagy boldogságról és sok
szenvedésről, egy elviselhetetlen kettős életről s egy végzetes óráról,
mikor mindennek vége lett.
– De az idő jó volt, – sóhajtotta bánatosan, – meggyógyított, megint a
régi lettem, csak a lelkem feledett el nevetni. Ekkor még szép voltam, a
férjem nem bírt elhagyni; mellette, de nem vele éltem hát tovább az
életemet. Mindenki csodált, ünnepelt s én mégis elégedetlenkedtem, mert
üres, zajtalan volt a ház. Szerettem volna, ha egyetlen nagy
szerelmemnek emléke marad, de nekem soha sem volt gyermekem…
Kétségbeesett sóvárgás fogott el… Nem fogom hát soha viszontlátni
gyermekeimben az ifjuságomat, nincs senkim, a ki folytassa az
érzéseimet, gondolataimat; tudtam, hogy nyomtalanul kell eltűnnöm a
világból, mert csak azok az emberek halnak meg igazán, a kiknek nincsen
gyermekük… És a szépségem… az sem fog tovább élni senkiben. Ez volt a
legelviselhetetlenebb gondolatom… ha megvénülök, csunya öreg találok
lenni, nem fogja tudni senki, hogy ki voltam régen, nem fogják a
gyermekeim arczában felismerni az én szépségemet…
Eddig soh’se jutott eszembe komolyan, hogy én is megvénülhetek… csak
most kezdtem ezzel a gondolattal foglalkozni. Valósággal üldözött,
gyötört ez a gondolat, árnyékot vetett az életemre és ebben az árnyékban
nőtt nagyra egy félelmes rém, a mely kérlelhetetlenül közeledett hozzám.
Még messze volt, szökni akartam előle, de nem lehetett, majdnem
észrevétlenül jött közelebb napról-napra. Fájdalmas szorongás fogott el,
félni kezdtem az évektől, a melyek jönni fognak, elvesztettem az
önbizalmamat. Remegve gondoltam arra, hogy valaki más is megtalálja
látni az én kisértetemet – nem mertem többé emberek közé menni. Mikor
pedig az első ősz szálat megláttam a hajamban, oh gyermekem, akkor
kezdtem el haldokolni, akkor érte legelőször arczomat a kisértet
lehellete. Már éreztem magam mögött, már hallottam lépteit… Ki tudja,
holnap tán a szemembe néz.
Itt elhallgatott a tante, azután kisvártatva megadóan folytatta:
– És a holnap is eljött, utólért a kisértet, éreztem, hogy fölém hajlik,
hogy súlya alatt meggörnyedek, nem jártam már emelt fővel az emberek
között. A rém ezután nem hagyott el többet, soha se lehettem egyedül;
rám vetette árnyát, velem volt, ha feküdni mentem, a párnámra hajtotta
le a fejét, velem kelt fel reggel, mellettem ült az asztalnál, elkisért
sétáimra s a fülembe suttogott, ha olvastam vagy másokkal beszéltem… Egy
napon azután megláttam egész valóságában – az arczába pillantottam.
Elémbe tolta az ábrázatát, mikor a tükörbe néztem. Olyan rémület fogott
el, hogy napokig nem mozdultam ki a szobából, nem mertem kimenni a
napvilágra, behúztam az ablakfüggönyöket és sírtam keservesen.
Mindent meg lehet szokni e világon, csak egy szép asszony nem tudja
megszokni soha, hogy megöregedett. Kétségbeesetten küzdöttem az idő
ellen, meg akartam menteni azt a keveset, a mim még volt; ha már nem
menekülhettem a könyörtelen kisértet elől, legalább fel akartam
tartóztatni útjában, megállítani egy perczre!… Hiába, az idő eljárt!…
Julie tante suttogva beszélt, könnyek reszkettek a hangjában:
– Soh’se felejtem el azt a nyári reggelt, mikor egyszer a toilettem
mellett ültem s a komornám véletlenül félrehúzta az ablakfüggönyt.
Ragyogó napfény özönlötte be a szobát és a tündöklő világosságban,
hosszú idő után, újból tisztán láttam arczomat egy tükörben.
Elkiáltottam magamat, befödtem szememet, de már későn volt, mert, óh
gyermekem, a rém nem állt többé mögöttem, bennem volt, én magam voltam a
kisértet – megvénültem.
És e nap óta várom a halált. Minek is élek tovább, én, a kit senki sem
ismer s a ki önmagamat sem ismerem; de jól van ez így, maga az élet, ez
az öregség szoktatja meg velünk bölcsen a halál gondolatát: az öregség,
a mely elől nincs más menekülés. Teher vagyok másoknak és sajátmagamnak;
látod gyermekem, ezért hívom reggeltől késő estig, ezért várom a halált.
*
… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi
ködbe… Hányszor hívta, hogy várta a halált s mily szomorúan mondta el
nekem a történetét. Belepillantottam a lelkébe és mégis olyan
megfoghatatlan ő nekem. Talán majd csak akkor fogom Julie tanteot
megérteni, ha az évek tovaszálltak az én fejem felett is s egy napon az
alkony óráiban meglátom az ő kisértetét…