Lassu, öreges léptekkel indult el… Körülötte nyüzsgött az utcza népe s a
tovamenők olykor udvariatlanul lökték meg az ezüsthaju gavallért.
Haragosan pillantott ilyenkor fel, kissé megrázta a fejét és botjával
nagyot koppantott a kövezetre… Rossz kedvében volt, pedig a nap
tündökölve sütött feje felett s mint madárszántotta azurfolyócska,
kéklett a házak között a tavaszi ég keskeny szalaga. Lázas nyugtalanság
reszketett a légben. Az emberek siettek, mosolyogtak, mintha örülnének,
hogy élnek, mintha mindannyiuk szivét átjárta volna az az ébresztő
szellő, a mely túl a nagy városon, nyíló virágok völgyében született.
Csak a hajdan olyan hires, mulatós gavallért kerülte el a nyugtalanító
tavaszi fuvallat; nem ébredt többé az ő kiégett szivében egy vágyódás,
egy érzés, egy kicsinyke napsugár sem. Még a régmult idők emlékei is
olyan hidegek, színtelenek voltak, olyan egyformák fiatalságának
annyiszor megújuló szerelmei, sőt azok az asszonyok is, a kik életében
útjába akadtak, – most, hogy visszagondolt reájuk, – hasonlítottak
egymáshoz. A nevüket jóformán elfeledte, megkülönböztetni sem tudta már
őket, – ép úgy mint az éveket, a napokat, melyek közül, úgy érezte e
perczben, egy sem volt szebb, egy sem volt boldogabb a többinél.
– Vége mindennek, – gondolta leverten s körülötte ezalatt valami nevető
ellenmondásként nyüzsgött tova a tavaszi élet. Hiába! mint a hogy az
ifjuság sohasem oly fiatal mint tavaszszal, az öregek sem érzik magukat
soha annyira véneknek, mint akkor, mikor megéled minden, megy előre a
nyár felé s elhalad mellettük, – mellettük, a kiknek már nincs hová
menniök.
Baji Gábor is nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát… a szíve volt
szomoru! – Előttem is, mögöttem is nagy semmi, ez lenne hát az életem!
Egyedül vagyok, egy árva emlékem sincs, amitől felmelegedhetném,… csak
legalább még egyszer bírnék valamit érezni, tudom Istenem, annak az
emlékét megőrizném!
Megnézte az óráját, ásítozni kezdett, rettentően unta ezt a czéltalan
bolyongást. A wist-partieja csak hatkor kezdődik, addig valahogyan agyon
kellene ütni az időt… de hát hová menjen?… Ekkor egyszerre eszébe
jutott, hogy néhány nap előtt egy levelet kapott. Valami régi ideálja
írt neki. Vagy negyven év előtt szerették egymást. Az asszony a szakítás
után az isten háta mögé, Erdélybe szökött, bár levelében úgy mondja,
hogy külföldön élt, – többé nem találkoztak és most felköltözött a
fővárosba, ír neki s hívja, hogy látogassa meg.
Még az arczára sem emlékezett… Szőke volt-e vagy barna, nem tudta már,
de hát az különben is mindegy, azóta bizonynyal megőszült…
– Mit akarhat? – kérdezte magától egykedvüen, – elmenjek, ne menjek?…
Ejh! – és gyorsabb léptekkel neki indult.
Mikor felhaladt a kis palota lépcsőjén, minduntalan megállt.
– Be rossz lépcsőket építenek manapság, – dörmögte ősz bajuszába és
reszelgetni kezdte a torkát. – Ördög vigye, csak a regényekben szép az
öregkor; ha azoknak a gazembereknek, a kik leírják, úgy fájna a derekuk,
mint a mienk, nem hazudoznának annyit össze az ezüstfürtök, meg a
nagyapók romantikájáról.
Mire felért az emeletre, kimaradt a lélegzete, várt egy ideig,
köhécselt, aztán kihúzta magát és becsengetett.
Pergamentképü, rozoga inas nyitott ajtót.
– Fogad a méltóságos asszony? – Igen, – no itt van a névjegyem.
Az öreg inas, a ki bakter lehetett hajdanában valahol Csángó-Hétfaluban,
mintha csak az éjfelet kiabálná, nagy hangon harsogta a Baji Gábor
fülébe:
– Parancsoljon besétálni a vizita-szobába, de instálom, várni köll ám
egy cseppet.
– Csak jelentsen be, – dörmögte Baji, mialatt agglegényes pontossággal
igazított a nyakkendőjén s átlépte a kis szalon küszöbét… A szobát
elözönlötte a tavaszi fény, köröskörül mindenütt virágok nyíltak s a
kedves ódon levendula szaga még átküzdötte magát a divatos új párfüm
nehéz illatán.
A gavalléros öreg úr leült az egyik karosszékbe.
– Hiába, mindig csak várni kell, gondolta ásítozva és már meg is bánta,
hogy eljött ide. – Az asszonyok mentől öregebbek, annál tovább
öltözködnek s annál inkább megváratják az embert… Különben a mi ő
méltósága korát illeti, attól ugyan holnapig is lophatnám itt a napot.
Nem értem a nőket, hisz nekik még csak borotválkozniok sem kell… Vajjon
mit csinálhat most? A haját, a ruháját igazgatja, talán még be is
pouderezi az arczát! Ugyan mi a manónak!
Forgatni kezdte az újján nagy pecsétgyűrűjét, a mi nála mindenkor az
unalom jele volt, aztán gondosan lefricskázott egy porszemet
kifogástalan kabátjának bársony hajtókájáról…
Körülnézett a szobában. A régi bútorok közé tolakodóan vegyültek a
modern angol karosszékek, a vékonylábu, finom iróasztalon a tűzbenégő
tifani váza mellett bájos Alt-Wien-virágtartóban orgona-ág hajladozott…
A zongorán, lehajtott fejjel egy úrnát vivő kis tanagra-figura állt,
vagy tán inkább jött feléje. A kandallón márványoszlopos empire-óra
ketyegett s ingáján libegve szállongott a nagy Napoleon császári madara…
Mindez olyan idegen volt neki, semmit sem ismert többé ebben a szobában,
mihez sem fűződött semmi emléke, – akkor régen, más bútorok, más levegő
lehetett az asszony körül. – Közvetlenül előtte a háromlábu asztalkán
selyemkötésü könyv hevert. Nem mert hozzányulni, – bizonyosan valami
Ohnet-regény!… Hanem aztán, a mint vizsgálgatta, egyszerre a szemébe
tűnt, hogy a könyv sokat forgatott lapjai közül egy szárított virágnak a
szára kandikál elő.
– Vajjon kitől kapta ezt a virágot, hogy így őrzi? – gondolta és
gúnyolódó kedve egyszeribe elszállt,… szomoru irigység fogta el. Ezen a
tündöklő tavaszi napon a legkisebb érzést is megirigyelte ő az
emberektől. Végtelenül üresnek, czéltalannak látta az életét. Mit nem
adott volna most egy maroknyi érzésért, egy kicsinyke melegségért! És
még csak nem is okolhatott senkit sem azért, hogy ilyen egyedül maradt a
sötétben, az élete végén. Maga volt a hibás, az új szerelemért mindig
megtagadta a régit. Összetépte a leveleket, a száraz virágokat a tűzbe
dobta, addig-addig, míg egy napon, mielőtt új szenvedély lobbanhatott
volna fel a szivében, kigúnyolta, elfeledte a legutolsó szerelmét. Így
maradt ő emlékek nélkül.
Ha az ember szomorú, akkor már nem unatkozik. Baji Gábor keze sem
játszott többé a pecsétgyűrűvel, fáradtan nyilt ki az ölében;
meggörnyedve, csüggedten ült ott mozdulatlanul mindaddig, míg egyszerre
valami fénysugár nem tévedt a szemébe. Lassan emelte fel szép ősz fejét
és a hogy körülnézett, tekintete megakadt egy képen, melynek üveglapját
most érhette el az ablakon beömlő napfény. Az üvegen ezer szilánkra tört
a napsugár s visszaverődve aranyos özönnel árasztotta el a szoba
legsötétebb szegletét is. Világosabb lett e perczben a vén gavallér
körül a világ és csodálatosan, – minden fény arról a képről sugárzott
feléje.
A nagy csillogás szinte elvakította s csak, miután egy ideig merően
nézett a képre, vált ki lassan a ragyogásból két sötét pont:… két
bánatos fekete szem tekintett reá.
Baji Gábor kiváncsi lett, felállt és megindult a szoba tulsó szöglete
felé, közbe pedig ámulva pillantott azokba a mélytüzü, panaszos
szemekbe, melyek mint egy varázsütésre, – rég feledett emlékeket
keltettek életre a lelkében. Oh, ezek a szemek valaha szerelmesen
csüggtek rajta, egy messze nyári alkonyaton karjaiban tartotta azt a
karcsu lenge testet s vállára hanyatlott az a fekete fürtös asszonyfej,
a melyet most már tisztán látott az üveglap mögött.
– Ida, – sóhajtotta halkan, – soh’sem hittem, hogy viszontlátjuk
egymást! – Kicsinyke gyöngédség lopódzott a szivébe. Az előbb még egy
emléke sem volt és most, mentül inkább közeledett a pasztellképhez,
annál több s annál szebb emlék jutott eszébe. Tisztán látta maga előtt
azt a madárdalos mezőt, amelyen hajdan, fiatalon haladtak ők ketten át;
látta a hársat ringó lombjaival, mely alatt örök hűséget, örök szerelmet
esküdtek egymásnak. Egyszerre dobogott a szivük, egy lehelletben szállt
el ajkukról a lélegzet, egyetlen egy árnyékot vetett ölelkező alakjuk a
mező virágaira… Akkor igazán hitte ő maga is, amit esküdött, – de egy
hónap mulva már mindent elfelejtett. Az asszonynak maradt a szerelem és
a bánat, – ő bizonynyal hűségesen megőrizte azt…
Emlék emlékre torlódott lángra gyujtott képzeletében. Mindazt a szépet,
a mit átélt, szerelmét, a mit annyiak között osztogatott el,
összegyüjtötte gondolatában s ráruházta erre az egy asszonyra, mintha
csak ő érte vert volna a szíve elmult ifjuságában, mintha ő lett volna
egyetlen szerelme.
Közelebb hajolt az arczképhez, mohón, meghatottan nézte a finom
vonásokat, az arczon a halvány pirt, a melyből minden tavasz napfénye
vitt már el valamit. Aztán egyszerre, – talán a képről visszaverődő
sugárözön szállt a szivére, melegség fogta el egész valóját. Szive
gyorsabban vert e perczben mint valaha, de hisz a haldokló madarak is
erősebben csapkodnak szárnyukkal, ha már lehullottak a földre, mint
akkor, mikor még repülni tudtak.
Baji Gábor elfelejtett gondolkozni. A keret mellett két oldalt
odatámasztotta tenyerét a falnak, féltérdét megvetette egy kicsiny
kereveten és még inkább előre hajolt. Mind jobban, mind közelebbről
akarta látni a kedves arczot, pedig homloka már csaknem a képhez ért,
lehelletétől elhomályosult az üveg… és aztán, még egy pillanat s maga
sem tudta hogyan, megcsókolta a gyermekes ajkakat. – A fiatalságát
csókolta meg!…
Önfeledtsége csak egy perczig tartott. Úr Isten, ha meglátta volna
valaki. Riadtan fordult hátra…
És, csakugyan meglátta valaki: egy öreg ember nézett rá zavarodottan a
tükörből. A saját arczát pillantotta meg s válla felett annak a szép
ifju asszonynak a barna fejét. Olyan közel voltak egymáshoz az a
mosolygó, tiszta női arcz s az ezüst haju öreg gavallér és közöttük
mégis elfért egy egész hosszu élet.
A lakás tulsó végén egy ajtó csapódott. Baji Gábor összerezzent. – Most
mindjárt jönni fog, de nem a mosolygón bánatos szép Ida, hanem az ősz,
törődött öreg asszony, a ki majd fénytelen szemmel néz reá és elűzi az ő
szivéből fellobbant emlékeit, lehűti, megdermeszti ezt az utolsó
melegséget, a mit pedig úgy szeretne megőrizni.
Hirtelen összegombolta kabátját s akár egy tolvaj, a ki nagy kincset
rabolt, elindult az ajtó felé. Szinte futva haladt át az előszobán, ment
le a lépcsőn, ment és vitte magával, vitte a szivében az utolsó tavaszt.